Master of shadows (Az árnyak mestere)

A nagyító mögött minden más

Mióta bent ültek a kocsiban, Sherlock magába méllyedt és egy szót sem szólt, csak nézett ki az ablakon. Marissa kihasználta eme ritka pillanatot és kikérdezte a doktort az elmult hetekről.
- Na és Mary hogy van? - suttogta John fülébe, mert félt, hogy bátyja felfigyel és cirkuszoli kezd. A doktor is egyből megértette mire fel a suttogás és folytott hangon válaszolt:
- Kitűnően van, pont minap volt randevúnk és szeretne minél hamarabb bemutatkozni személyesen is.
Átkeltek az egyik hatalmas kőhídon, amely a Temze felett feküdt. A hídon széles sávokban volt elosztva az út a járókelők és a fogatok között. Két oldalt, a kőkorlátok mellett sétáltak az emberek, le-lenézve a mélybe a hajókra vagy a távolban magasodó házakat és épületeket figyelték.

Percekkel később végre megállt a kocsi egy hatalmas épület előtt. Marissa észrevette, hogy a kaszinó az egyik legforgalmasabb utcára épül és ez volt messze a legcicomásabb épület a környéken. Elöl nyolc hatalmas gránit oszlop emelkedett ki a lépcsők között, ami az ókori görög templomokra emlékeztette a lányt. Magas falait szélen vörös téglákkal rakták ki, melyek befelé haladva egyre ritkábbak lettek, míg végül csak a krémfehér meszelt fal maradt. Voltak templomi mozaik ablakai az egyszerű üveg ablakok mellet és az ajtó fa részét vastag fémváz tartotta össze.
- Úristen, ez már annyira giccses és ronda, hogy szép. - súgta oda Watsonnak a lány, miközben a lépcsőn haladtak felfelé. Megborzongott, vajon melyik eszeveszett építész álmába szerepelhetett ez a rondaság? Bár, azt el kellett ismernie, egy kaszinónak nem szabad átlagosnak kinéznie, hisz az emberek sem átlagosak, akik járna oda. A kőlépcsők előtt és az utcán már nyüzsögtek a rendőrkocsik. Épp sikerült az egyik rabszállítóból kipakolniuk a fakordonokat. Sherlock zavartalanul lépdelt felfelé, a rendőrök üdvözletére csak épphogy visszabiccentett. Marissa feltűnésmentesen megfigyelte a rendőrök arcát. Elcsigázott, értetlen arcok bámultak az épületre és egymásra. Eltűnődött a gondolaton, hogy vajon az ő eseteinél is így néznek ki, vagy még inkább elveszettnek látszódhatnak.
- Mit tudtok az ügyről? - kérdezte bátyját, de az vissza se nézett rá, elmerült a gondolataiba. Helyette Watson lépett mellé a lépcsőn és halkan mesélni kezdett:
- Nos, valóban könnyebb lenne számára, ha tudná mi is történt. Mármint amit eddig tudunk. Ma reggel hét óra harminckét perckor talált rá a holtestekre az egyik takarító. Az egyik legdrágább szobában hevert két halott. Az úr azonnal szólt a portásnak, aki beszélt a kaszinó tulajdonsával. Szerencsére -vagy nekik szerencsétlenségükre- előtte egyből értesítette a rendőrséget is, akik pedig az egész kaszinót lezárták nyomozásuk keretei miatt és kihívtak minket.
- Itt van még a takarító? A portás és a tulaj? Valaki fel tudta közülük ismerni a halottakat? Milyen neműek az elhunytak? A halottkém látta már őket? Elvitték a holttesteket vagy még itt vannak?
- Lassabban kisasszony. Most engem akar vallatni? - Mara erre elmosolyodott. Tényleg nem a doktort kéne faggatnia, aki még nem is látta őket, csak hírből tud mindent...
- Ugye még nem látták a hullákat? - kérdezte és Sherlock-ra mutatott. John Watson megrázta a fejét. A társalgásuk ezzel be is fejeződött, mivel elérték a bejárati ajtót.
Sherlock volt olyan jószívű és az ajtóban bevárta őket. Nagyot szippantott a levegőből és orrnyergét megdörzsölve visszanézett a lányra.
- Hagyd, hogy előbb én beszéljek, rendben? Utánna ha felmentünk rádhagyom.
Az előtér hosszú, téglalap alakú volt. A mennyezet nagyon magasan emelkedett az emberek felé, a lány már azt hitte, hogy az épület kupolás tetejéig fel lehet látni, de aztán tájékoztatták, hogy ez csak optikai csalódás. A mennyezet köröbelül hét méter magasan emelkedett föléjük és egy névtelen festő munkáját láthatják a fejük felett, ami tényleg hitelesen az épület tetejét adja vissza. Helyette még jó három emeletet kellett mennie az embernek, hogy elérje a tetőt. Bal oldalt egy méllyedést építettek a falba, a szegélyeket díszes rózsa és csavart domborművek díszítették, aranyozott festékkel. A földön egy u alakú asztal állt, amely eltorlaszolta az utat a méllyedésbe.
- Biztos ez a recepció...vagy mi. - súgta Marissa a doktornak. "Akkor hol a recepciós?" Előttük, nem egészen középen márványlépcső vezetett fel a következő szintekre. A lépcsőn végig zöld szőnyeg futott, gazdag hímzésekkel és rojtokkal a szélén. Mara elfintorodott. Szerette ő a különféle stílusok és divatok keveredését, de ez már túlment mindenen... A terem másik végében kis dohányzóasztalok és fotelek helyezkedtek el, persze mind-mind másmilyen volt a többitől. Mire Marissa újra arra komcentrált, amiért jöttek, bátyja már rég a lépcső aljábban beszélgetett két emberrel. Sherlock-al szemben a köpcös Lestrade felügyelő magyarázott valamit nagyon hevesen, mellette pedig Frederick Abberline állt -akit csak bátyja elbeszéléseiből ismert- és jegyzetelgetett. Mikor Watson doktor és Mara odasétált hozzájuk Lestrade megállt a beszédben, Abberline pedig fellesett a papírról.
- Lestrade felügyelő, azt hiszem már találkozott a húgommal, Maria Holmes-al. -Sherlock kicsit hátrébb húzódott, hogy a felügyelő kezet tudjon csókolni a lánynak. Mara, egy tizenhét-és háromnegyed éves lányhoz illőn lehajtott fejjel mosolygott és sikerült elpirulnia is.
- Igen, már találkoztam a kisasszonnyal egyszer. Bájos csevej volt.
- Valóban az volt. - bólintott szerényen a lány. "Nem ismernek. Még az igazi nevemet se tudják! Ez, maradjon is így." gondolta és tovább játszott.
- Önhöz, uram, viszont még nem volt szerencsém. - Abberline-hoz fordult és kihúzta magát. - Bátyám hivatása álltal, már vagy a fél Yardot ismerem, de önt még nem hozta a sors utamba.
- Frederick Abberline, szolgálatára hölgyem. - kezet fogtak, majd Mara Sherlock-hoz fordult.
- Be kell valljam, egy kicsi a testvérem okfejtő képességéből nekem is jutott, bár jóval kevesebb mint a bátyámnak.
Mivel én is szeretnék az okfejtés valamely hivatásában elhelyezkedni egyetemi éveim után, megkértem drága fivérem, hadd kísérjem el őt, erre a nyomozásra, hátha segíteni tudok neki valamit.
- Nos, hölgyem, -kezdte Abberline -sajnálattal tudatom önnel, hogy még a Scotland Yardnak is fejtörést okoz az ügy, tehát--
- Reméljük ön segítségére lesz a nyomozásnak. - vette át a szót Lestrade gyorsan. Nyájasan elmolyodott és a lépcsők felé mutatott. - Pár emberünk már fent van, és a tetthelyszínt elemzik.
- Akkor minél előbb fel kell érnünk, mielőtt tönkretesznek mindent! - jelentette be Sherlock és Watsonhoz fordult. - Én felmentem, ha jónak látják kövessenek önök is. - azzal fogta magát és elkezdett felbaktattni a a zöld szőnyegen.
- Én kikérdezem a portást. - Marissa a férfiakhoz fordult. -Megtudják nekem az urak mondani, hogy hol van?
- Ott van, ni. Az egyik széken ül a rendőrtisztünkkel. Ő vigyáz rá, míg a nyomozás tart...kissé feldult a férfi, így nehéz beszélni vele, Miss Maria. - Abberline az egyik távoli fotelre mutatott lent.
Mara Watsonra sandított és csak legyintett egyet.
-Azért csak megpróbálom. Hisz, ki tudja mikre nem veszik rá a férfiakat a női bájok. - udvariasan elköszönt a rendőrfelügyelőktől és Watsonnal az oldalán a portás felé vette az irányt. Lestrade-ot és Abberline-t nem sokkal ezután három közrendőr vette körbe, majd azok kíséretében kisétáltak a kaszinóból.
Marissa egy középkorú, enyhén kopaszodó férfiban ismerte fel a portást. Még rajta volt vörös munkaruhája, de nyakkendőjét már csak hanyagul a székkarfán lógatta. A rendőr mellette állt és a közeledő társaságot bámulta.
- Jó napot uram. A nyomozókkal jöttem, hogy kikérdezzem a szemtanúkat. Maga őrzi a portást?
A vörös öltönyű férfi sértődöttel felnézett Marissára.
- Itt vagyok én is hölgyem, nem kell a fakabáttal beszélnie, nekem is van ám szám! - Marissa meglepődve fordult az úr felé.
- Nekünk azt mondták enyhe sokk érte, és képtelen épp mondatokban beszélni. - Watson doktor a kijárat felé bökött. - Akkor ki a sokkolt személy?
- Biztos Fric-re godoltak. Ő a takarító, ő látta először a hullákat. Biztos rá gondoltak. - a portás homlokán mély ráncok jelentek meg, ahogy hümmögve a kezébe vette az állát.
- Szegény fráter annyira megvolt rémülve, hogy amint jött lefelé a lépcsőn elesett és beverte a fejét. Most kint van a többi fakabáttal.
- Megkérem ne használja ezt a kifejezést a szervezetünk embereire, uram! - förmedt rá a mellettük álló rendőr.
Mara a két fickó közé állt és kissé félrevonta a rendőrt. Nem szerette volna, ha nemkívánatos fülek is hallják amit a portással beszél, így megpróbálta finoman lekoptatni a fickót.
- Nézze uram, a társam és én azért vagyunk itt, hogy felmérjük a szemtanúk fizikai és mentális állapotát, és ha eltérés van a normális működéstől, azt jelenteni a feleteseinek és a mi feleteseinknek, de ha maga labilis ideg-és érzelmi állapotot idéz fel a páciensünkben, akkor az igen megnehezíti a helyzetünket. Megkérhetem rá, hogy amíg megvizsgáljuk az urat, a diszkréció érdekében és együttérzése jeléül egy kis távolságot tart, és megengedi, hogy négyszemközt beszéljünk vele? - a fickó jó pár másodpercig csak állt és bambult a lányra. Valószínűleg a szavak jelentésén gondolkodott és azon, hogy mégis mitévő legyen. Marissa sóhajtott egyet, majd a homlokához kapott. "Barom..." gondolta és vett egy nagy levegőt, hogy elmondja a férfi nyelvén is a dolgokat.
- A portás valószínűleg sokkos állapotban van, ahogyan a takarító is. Először ezt a pasast kell kivizsgálnunk, hogy nincs-e sokkos állapotban. Mivel maga az előbb felidegesítette, lehet, hogy rosszabodott az állapota. Ha megkérhetem rá, kérem sétáljon arrébb pár méterrel, hogy köztünk - Watsonra és magára mutatott. - és a páciensünk között - ekkor a széken ülő portásra. - meglegyen a diszkréció....Mivel magának nem szabad hallania, amit beszélgetünk.
- De hát....az a feladatom, hogy örködjek mellette, nehogy elmenjen a nyomozás ideje alatt, és, hogy csak azokkal beszéljen akikkel muszáj.
- Igen tudom, és velünk most muszáj beszélnie! Azért rendeltek ki minket! - Mara udvariasan megfogta a rendőr vállát és megfordította. - Adna nekünk csak pár percet, hogy megvizsgálhassuk, ha már ezért hívott ki minket a rendőrség?!
- Hát...legyen. De itt leszek látótávolságban! A fickónak tilos elhagynia a kaszinót! - a rendőr vonakodva elsétált a portára és ott rákönyökölt az asztalra, onnan figyelte Marissáékat.
- Csodálatos. Most, hogy ezt is letudtam, jövök én is segíteni. - Watson már rég a férfi mellett guggolt és a karját fogta.
- Nem érte nagyobb sokk. De azért pár napig ne menjen túl zajos és zsúfolt terekre. Ha tud, akkor igyon nyugtató teát. - John ránézett a lányra és arrébb húzódott. - Most ön jön, Ms. Holmes.
- Köszönöm doktor. - Mara odahúzott a portás mellé egy másik széket és kicsit előrehajolva letelepedett mellé.
- Uram, jól tudjuk, hogy teljesen felesleges magát itt tartani erővel, mivel ön nem volt ténylegesen a tetthelyszínen. - Lágy, nyugtató hangon beszélt Marissa, ahogyan az édesanyjával szokott. Ezt, már rég megtanulta, hogy ha szimpatizál az emberekkel, sokkal többet mondanak el, mit amennyit számít tőlük.
- Ahogy mondod! - a portás hevesen bólogatni kezdett. - Miért nekem kell itt poshadnom, amíg a fakabátok találnak valamit?! Az a szerencsétlen Fric látott mindent, én fel se mentem, miután elmondta, hogy hullák vannak fent. Szóltam a rendőrségnek, a tulajnak és kész!  Megvártam míg ideérnek és kész! Mit kell ezen túlbonyolítani?!
- Megértem az ön fusztrációját. Éppen ezért kérem meséljen el az ön szemszögéből mident, és utánna hazamehet. Gondoskodom róla. - Marissa a legbarátságosabb mosolyát vette elő és mélyen  belenézett a férfi szemébe. - Azért vagyok itt, hogy segítsek. Kérem, bennem megbízhat, Mr...
- Bonkler a nevem. A magáé micsoda?
- Én Maria Holmes vagyok. Örvendek a találkozásnak. - kicsit kuncogott egyet és kezet rázott a férfival. Az magamellé, a karfára eresztette a kezét és előrébb hajolt. Jó. Bízik benne, ez jó. Minél többet tud meg Marissa, annál jobb.
- Úgyszint. - Bonkler összeráncolta a homlokát, majd felhúzta a szemöldökét. -Szóval...ennyit tudok: Reggel ötre jöttem be dolgozni. Akkor már Fric rég itt volt és takarította az első szintet. Gondolom hallotta, hogy benyitok és lepakolok a portára, mert lejött köszönni és kicsit beszélgettünk.
- Nagyon jó uram. Miről beszélgettek? Sok ideig tartózkodtak a hallban ketten?
- Hmm...talán csak tíz percig volt lent. Épp ma érkezett haza a lánya és a veje. Magukkal hozták a kislányt is, Clarat, az unokáját, szóval nagyon szomorú meg mérges is volt, hogy nem maradhat otthon velük. Erről beszélt, meg arról, hogy megint sajog a dereka. Én meg csak hallgattam amit mond, nagyon szeret beszélni, meg reggel is volt, így hagytam beszélni.
- Értem. És aztán?
- Aztán? Aztán ő felment, mert mondta, még a lépcsők és a második emelet hátra van a felmosásból. Én úgy hagytam, és beültem a portára újságot olvasni. Nem tudom pontosan,  mert sokat olvastam, de köröbelül két óra múlva lélekszakadva rohanni kezdett Fric lefele, felém. Annyira szaladt, hogy elvágódott az utolsó lépcsőn és beverte a fejét. Én odasiettem hozzá, mert addig nem mozdult, azt hittem elájult. De nem. Felültettem és kicsit megpofoztam. Annyira kába volt, hogy másodpercekig csak pislogott, majd mintha megcsípte volna egy lódarázs felpattant a szeme és félrelökve engem a porta felé futott. Aztán rájött, hogy én keltegettem és visszajött hozzám.
- Nem látott semmi furcsát a kinézetén? Dulakodás nyoma? Vér? Vagy zavart lett volna?
- Igen, igen, zavart volt. A szeme nem tudott megállni, össze-vissza nézelődött és azt hadoválta, hogy "kettő" meg, hogy "hogy", meg, azt is, hogy "halott". Én nem értettem mit mond, ezért kicsit eréjesebben rákiáltottam, hogy: "Ember, viselkedj!" aztán mintha kicsit megtisztult volna a feje. Leültettem és azt mondta: " Hívj valakit, mert halottak vannak fent! Kettőt láttam fent meghalva!" Próbáltam többet kiszedni belőle, de csak ezt mondta tovább. Én nem akartam több időt fecsérelni ezzel, ha halott van fent, azt jelenteni kell, mert abból baj lesz. Szóval otthagytam a Fric-et és egy fiúcskát, akit az utcán találtam megkértem, hogy szaladjon el a rendőrörsre és hívjon rendőröket minél hamarabb. Aztán visszamentem Frichez, menéztem minen rendben van-e vele, majd elszaladtam a közeli postára és gyorsfutárral az igazgatóért küldettem. Fél óráig ültünk ott Friccel mire Mr. Thore, az igazgató megjött elsőként.
- Fricc uron nem látta dulakodás nyomait? Vért?
- Nem.
- Mr. Thore most hol van?
- Fent az emeleten. Amióta szóltam neki ott van, ott várta a rendőröket is.
- Értem. Még valami uram. Amíg ön kiment a kaszinóból nem jött be senki? Csak magul voltak?
- Fricc nem mondott semmit, hogy bejöttek-e volna.
Marissa elgondolkodott, jobb kezét a szája elé helyezte. Végül hosszú másodpercek multán felállt a székből és jelzett a két férfinak, hogy tegye ugyanezt.
- Köszönöm uram, hogy megtisztelt a bizalmával.
- Ugyan, nincs mit. Remélem nem zár be a kaszinó emiatt.
- Nem hiszem...de egy jó pár hétig zárva lesz majd.
Mara oldalra pillantott a doktorra. A férfi mindent hallott, amit beszélgettek, de egyszer sem szólt közbe. Watson viszonozta a pillantást és Mara megértette a néma kódot. Halványan bólintott.
- Vége a beszélgetésnek? - hangtalan szóváltásukat a feléjük kocogó közrendőr szakította félbe.
- Igen, köszönöm, hogy megengedte nekünk! - bólintott Mara.
- Ha nem bánja kikísérem az urat a levegőre. Kell neki a friss levegő, ez után a sokkhatás után. - Watson a vállánál tolva elindult a portással kifelé, mielőtt a rendőr bármit szólhatott volna. - Ha akar velünk jöhet. - vetette hátra az addigra már utánnuk koslató rendőrnek.
- És maga, hölgyem? - fordult hirtelen az hátra, mintha csak most ugrott volna be neki, hogy volt egy társa is a doktornak.
- Én? - kérdezte Mara. Megfordult és felnézett a lépcsők felé. - Én megyek és megnézem a hullákat. - azzal választ se várva elindult fel, a bátyja felé.