Első évad: Tizedik rész.

3.4K 167 7
                                    

- Szóval így, hogy már többet tudsz rólam,bízol már bennem? - kérdezte, és a tekintetemet fürkészte.
- A pofon után eléggé eltoltál magadtól, ami azt illeti - mondtam halkan.
- Még úgy is, hogy azt tettem apáddal, amit? - faggatott, és felvonta a szemöldökét. Mikor rábólintottam válaszként, lassan elém állt és megfogta a kezem.
- Nézz mélyen a szemembe! Mutatok valamit - közölte.
Én pedig így is tettem: mélyen elmerültem a gyönyörű szép, zöld szemeibe, amik hirtelen feketévé változtak.
És abban a pillanatban egy réten találtuk magunkat.
Lassan elengedtem Harry kezeit és nézelődni kezdtem.
Egy hatalmas, fekete fenyőerdő vette körül. A szürke égbolton csak halvány napfény tudott utat törni. A rét ki volt száradva: az összes fű és virág barnássárga színben lepte el ezt a helyet.
- Hol vagyunk? – szólaltam meg, és lassan Harryre néztem.
- Ez a hely az elmém. Az én képzelőerőm világa. Nem is tudom megfogalmazni, pontosan mi is ez a hely - felelte.
- Miért ilyen kopár? - kérdeztem.
- A démoni énem tette ezt vele - kezdett el lassú léptekkel előrefele haladni, én pedig követtem.
Hirtelen halk zörejt hallottam az erdő felől. Odakaptam a tekintetem: egy gyönyörű szép, fehér róka szaladt felénk. Szinte ragyogott.
- Ez mi? - szaladt ki a számon, és Harryre pillantottam.
- Róka – kuncogott, és lassan mellém lépett, a róka pedig tőlünk pár lépésre megállt és leült. – Úgy hívják, Hope - nézett lassan le rám.
Ahogy kimondta a nevemet, a róka átváltozott. Ember lett, fehér ruhában. Én voltam az.
- Nem értem, Harry! - mondtam elhalkulva, és csak bámultam magamat.
- Azért fehér, mert a tisztaságot, a jót jelképezi az életemben. - Lassan ránéztem, így tekintetünk találkozott.
- De miért lettem róka? - kérdeztem, és abban a pillanatban a jelenés visszaváltozott, én pedig tovább figyeltem, ahogy csak ült ott.
- Álcáznom kellett. Muszáj volt, mert ha valaki egyszer véletlenül bejut ide, az nem tudhat rólad. Nézd, jön a párja! - magyarázta Harry, és a hangjából kihallottam édes mosolyát.
Egy hatalmas, fekete farkas jött elő lassú léptekkel az erdőből. A tekintetén látszott, milyen tiszteletre méltó is ő. Ráérős és megfontolt léptekkel haladt a róka felé, aki minden lépését figyelemmel kísérte. Mikor mellé ért, leült.
- És ő ki? - kíváncsiskodtam, és azonnal választ is kaptam rá: a farkas átváltozott. Harryvé, fekete szettben.
- A gonosz miatt van feketében - mondta mellettem Harry halk, rekedtes hangon, majd tovább indult.
Én egy ideig még figyeltem a párt, majd Harry után siettem. - Hová megyünk? – kérdeztem.
- Egy helyre, ahol még több kérdést tehetsz fel, tudatlan halandó - hangzott a teljesen nyugodt válasz.
- Kérlek, ne beszélj így, így is ráz a hideg ettől a helytől!
- Szóval libabőrös vagy tőlem? Hmm, ez hízelgő! – nevetett fel halkan.
Mikor hirtelen megállt előttem, lassan felnéztem rá, majd az előttem lévő épületre. Egy hatalmas betonkocka volt, megszámlálhatatlanul sok emelettel. Mindössze egyetlenegy ajtó volt rajta, és szintenként egy berácsozott ablak.
- Olyan, mint egy börtön - suttogtam.
- Itt vannak elzárva azok a dolgok, amikkel nem akarok találkozni, mikor magamba zárkózva bolyongok itt.
- Gondolom, nem trollok meg ilyenek...
- A megbánt tetteimet zártam ide. Kétszázhatvanhét emeletes. A legtetején az első ilyen dolgom van. A legalján a legutolsó.
- Kétszázhatvanhét dolgot csináltál eddig életedben, amit megbántál?
Lassan rábólintott, majd besétált az ajtón, én pedig követtem. Egy szűk kis csigalépcsőn indultunk el felfelé, mikor Harry az első rácsos ajtónál megállt. Lassan melléálltam és benéztem oda.
Egy halvány, fekete füstben foglalt benne helyet az emlék.
Az emlék, ahogy megütött, majd elviharzott.
- Ez az utolsó ilyen tettem – mondta halkan, én pedig ránéztem.
Egy pillantásra sem méltatott: már ment is tovább a lépcsőn fölfelé. Tartottam vele a lépést, és már megszámolni sem tudtam, hány emeletet haladtunk, mikor hirtelen megállt. Az arcát kezdtem fürkészni, és szomorúságot vettem ki a tekintetéből. Lassan a rácsokhoz lépett, és onnan figyelte az emléket.
Halk léptekkel követtem őt, és lassan megálltam mellette.
- Ki ez a lány, akivel vitatkozol? - tudakoltam. Egy elég komoly vitának voltam szemtanúja, amit Harry újra és újra megismételt. - És miért van eltorzulva a lány arca?
- Az a lány... Nos, ő a nővérem – felelte, és rám tekintett. – Ez volt az utolsó beszélgetésünk, mielőtt meghalt. Végződhetett volna úgy is, hogy kibékülünk, és úgy is, hogy nem veszekszünk – mosolyodott el. - De az én hülye forrófejűségem... Egyszerűen ott hagytam, majd csak annyit közöltek velem, hogy a nővérem meghalt - nézte tovább az emléket, minden egyes részletre odafigyelve.
- És az arca? – ismételtem meg.
- Nem emlékszem már rá – válaszolta, és legördült egy könnycsepp az arcán.
- De hát nem ő van a pincében?
- Az csak egy halott, egy rothadó múmia. - A hangjából tisztán ki lehetett venni, hogy feldúlt.
- Képek nincsenek róla? – kérdeztem halkan.
- Vannak, hogyne lennének. Egyszerűen csak nincs szívem nézegetni őket - törölte meg az arcát.
Egy pár percig még csendben álltunk egymás mellett. Ő az emléket, én pedig őt néztem. Hirtelen mély levegőt vett, sóhajtott, majd elkezdett lesietni a lépcsőn, ki az épületből.
- Várj! – kiabáltam, és utána rohantam. – Most hova mész? - kérdeztem, és próbáltam felvenni vele a tempót.

Pszichopata StylesWhere stories live. Discover now