Hibáztam! Hibáztam mikor öngyilkos lettem, hibáztam mikor azt hittem megmenekülhetek! Tévedtem! Tönkretett, elvett tőlem mindent, ami az enyém volt, csak is az enyém! Végül az én életemet is kioltotta végleg!
EMBERBŐL DÉMON folytatása !!!
Hetek teltek el, s néha már kezdtem elhinni, hogy eltűntél. Bármikor néztem a tükörbe, nem láttalak. Mintha belenyugodtál volna, hogy nem jöhetsz csak úgy vissza. Mégis kezdtem reménykedni, hogy viszont látlak majd.
Elizabeth -tel egyre többet beszélgetek, néha már azt érzem rajta, hogy egészen jól van. Éppen egy kávézóhoz igyekeztem, ahova megbeszéltük a találkozót, ahonnan egyébként már egy negyed órát késtem.
Szapora lélegzetvételemen próbáltam csillapítani, de a gyors lépteim mellett ez nem volt furcsa. Ahogy a zebra felé pillantottam egy kisfiú próbált átszaladni a másik oldalra, a már zölden villogó lámpánál.
Viszont egy autóban üllő ember megunva a várakozást kikerülte az előtte lévő autót, elindult. Biztos azt hitte, hogy kitudja kerülni a kisfiút, de akkora lendülettel kanyarodott ki, hogy a kisfiú az autónak csapódott. Minden fájdalmát éreztem, az ijedséget, a félelmet, a halál gondolatát. A hátam csurom vér lett ahogy a tollpihe kihullott a hátamból. a könnyek leszáguldoztak az arcomon. S csak a suttogást hallottam.
- Megmented? – vagy hagyod, hogy meghaljon?
A tollpihe kicsúszott a pólóm alól mire én ijedten kaptam utána. A kisfiúhoz rohantam, a kezét megfogva illesztettem tenyerébe a tollpihét.
- Nem engedlek elmenni. Suttogtam. Minden fájdalmát átvettem, egy cseppnyi fájdalmat se hagytam nála. – Itt vagyok, nem engedlek át a halál kapuján!
Megjelent mellette az élet angyala, szemei hálával ragyogtak.
- Innen már átveszem. Bólogatott hevesen. – Köszönöm! Kitépett egy tollpihét a szárnyai közül majd belenyomta a fiú tenyerébe, ahol az én tollpihém volt.
- Vigyázz rá, kérlek! Suttogtam megtörten.
Éreztem ahogy leáll a szíve éreztem az utolsó lélegzetvételt, éreztem a megnyugvást.
- Nem mehet el. Tiltakoztam egyből, magamhoz húzva a fiút. – Én döntöm el, hogy mikor hova megy. Szipogtam megtörten.
A hátamat kezdtem markolászni majd ahogy a vér rátapadt a kezemre, kikapartam a tollakat majd a kisfiú mellkasára simítottam a tenyeremet.
A szívverését újra érezni lehetett, szemeit kinyitotta száján apró levegőt vett. A könnyek szaporán hullottak le arcán, kétségbeesetten cikáztak ide oda szemei. A sziréna hangját tompán hallottam majd az ajtó csapódásra kaptam fel a fejemet.
Olyan volt mintha ott sem lettem volna, átléptek rajtam majd a kisfiú mellé léptek.
A fiú engem figyelt, mintha ő látott volna, de senki más rajta kívül.
- Mi történik? Ijedten kapom fel a fejem a mellettem álló angyalra.
- Ők nem láthatnak, hisz valamilyen szinten halott vagy, nem létezel, de ő mégis lát! Mutatott a kisfiúra.
- Ő hogy hogy lát?
- Hisz benned! Suttogja hallkan, majd eltűnik, mintha köddé vált volna.
Megszorította a kezemet, levegőt próbált venni, helyette a visszafojtott sírás tört elő torkából. Arcán végig simítva nyugtatni próbáltam.
- Itt vagyok, nem engedlek el. Suttogtam fülébe, majd a maradék fájdalmat is elvettem tőle. Elvették tőlem, a mentőautó szirénázva száguldozott végig az utcában mely elcsendesülve figyelte az eseményeket.
A Kocsihoz tartozó üvegszilánkokban megpillantottam Juliet. Mosolyogva figyelt engem.
- Ugye, nem is olyan egyszerű?! - Elengedni bárkit is, vagy akár megmenteni.
- Sosem mondtam, hogy egyszerű lenne! Ráztam meg a fejemet. A könnyek záporozva hullottak le arcomon.
- Sosem mondtad, de gondoltad! – De nem tehetsz erről!
- Mit akarsz?! Idegesen meredtem a szilánkdarabokra? – Mégis mit akarsz, mit tegyek? Üvöltöttem!
- Hogy mit akarok?! – Téged akarlak, veled akarok lenni. Hajtottad le a fejedet majd eltűntél. Ahogy mindig is tetted....
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
