Érthetetlen érzelmek II.-III. évad - Ments meg!

Epilógus

Matt szemszöge:

Egy hónappal később.

A cigifüst az egész szobát beterítette, de ablakot már nem akartam kinyitni, hisz így is majd meg fagytam. Kint zuhogott az eső, tombolt a szél, mintha valamit elvennének tőle de ő nem hagyná. A csikket elnyomtam a hamutálban, majd felálltam és az ablakhoz sétáltam. 

Fejemet az ablaküvegnek támasztottam, kezeimet a zsebembe mélyesztve.

- Hogy lehetnék boldog, ha te nem vagy velem? Lefolytak az arcomon a könnyek, én meg fáradtan hunytam le a szemeimet. Papírok százai hevertek a padlón, a tükör darabjai véresen csillogtak a papírok mellett. Lecsúsztam a földre, majd tekintem a kezeimre siklott. - Miért hagytad hogy legyőzzön téged?  Zokogva nyúltam egy szilánkdarabért ami nem messze hevert tőlem. - Pedig te erősebb voltál nála, még is legyőzött. 

- Azt ígérted, boldog leszel, ne szegd meg az ígéreted! Hallom meg a hangot mikor a csuklómhoz emelem a szilánk darabot. Körbenézek a szobában, majd kacagni kezdek! 

- Azt ígérte hogy velem marad! A csuklómba mélyesztettem a szilánkot majd összeszorítottam a fogaimat. - Megígérte, most még sincs itt... Fejemet a falnak támasztom majd elengedem a szilánkot ami a földön csattan. - Megígérte! Üvöltöm a szavakat, majd elhallgatok. Könnyeim elhomályosítsák a látásom, már már csuknám le a szemeimet, mikor is meglátok egy alakot miközben felém rohan, nevemet kiáltva. Mosolyogva hunyom le a szemeimet, miközben érzem hogy egy kar megragad, majd felkapva rohanni kezd velem. 

- Ne hagyd hogy legyőzzön, tudom hogy erős vagy! 

- Nélküled egy senki vagyok! 

- Nem, ez nem igaz, csak egyszerűen nem találtad meg még önmagad. Mosolyogva simítja végig arcomat. - Minden rendbe fog jönni, csak várnod kell, időt kell adj magadnak, az életnek, hogy bebizonyítsa neked, nem azért születtél hogy feladd! 

- De te már nem vagy.. 

- Nem kellek én ahhoz, hogy boldog legyél. 

Valaki a kezemet szorongatja. Próbálom kinyitni a szememet de ez is túl nehéznek bizonyul. Megfájdul a fejem ha kiakarom nyitni a szemem. 

- Kérlek, kelj fel. Kétségbeesett hangjától a hideg futkos a hátamon. Megpróbálom megmozdítani az ujjamat, majd mikor ez végre sikerül, hallom hogy elkezd kiabálni az ismeretlen. 

- Doktor úr.   Ki lehet ez a srác? 

Megerőltetem magam, majd szép óvatosan megpróbálom kinyitni a szememet. Először csak homályosan látok, majd megpillantok magam előtt egy orvost, mellette meg a szomszéd srácot. Igazság szerint csak kétszer találkoztam vele, így nem is nagyon ismerem. 

- Hogy érzi magát? Teszi fel a doki a kérdést.

- Nem a legjobban. Válaszolok röviden majd felemelem a kezemet ami be van kötve. 

- Minden rendbe fog jönni. Teszi kezét a vállamra. Hogy is hívják ? Ja igen Daniel, a szomszéd fiú. Biztatóan rám mosolyog, majd leül a mellettem lévő székre. 

- Hogy hogy itt vagy? Teszem fel a kérdést, mikor kimegy az ajtón az orvos. 

- Én hívtam a mentőket. Lehajtja a fejét, majd pár perc múlva megint rám néz. - Azért vagyok itt mert szükségem van rád.  Összezavarodva nézek rá a mellettem üllő Danielre, aki egy halvány mosoly kíséretében megfogja a kezemet. 

- Ho-hogy érted azt hogy szükséged van rám? Gondolom fal fehér lehettem mert kacagni kezdett. 

- Nem kell mindjárt rosszra gondolni. Csóválja meg a fejét. 

- Nem értem. Rázom meg a fejem. 

- Szükségem van a testvéremre, rád! Megszeppenve gondolkozom el azon amit az imént megemlített. 

- Mi? 

- Féltestvérek vagyunk. 

- Na jó, ez még viccnek is rossz, haver. Rántom el  kezemet. - Menj innen. Kiálltok egyet majd az ajtó felé mutatok, de a tekintetem megakad az ajtóban állón nőn. A kezem megakad a levegőben.

- Hidd el neki amit mond, mert igaz. Bólogat anyám majd beljebb sétálva leül az ágyam szélére. - Minden rendbe fog jönni, együtt megoldunk mindent. Csuklik el a mondat végén a hangja, majd végül elmosolyodik. 

 Egy héttel később

A cuccaimat elhoztam a lakásból, minden emlékem ottmaradt hisz innentől új élet vár rám. Mellettünk elsuhanó tájat kémleltem, az eső kopogtatott az ablak üvegen, a halk zene szólt a rádióból. 

- Meg is jöttünk. Hallom meg anyám hangját. 
A kocsiból kiszállva a csomagtartóhoz léptem majd kinyitottam és kiemeltem a bőröndömet. 

- Én majd hozom. Ajánlotta felöcsém, mire a bőröndöt kivette a kezemből. Egy halvány mosollyal  háláltam meg hogy segített, majd mind hárman megindultunk a ház felé. 

- De régen jártam itt. Álltam meg a küszöbön, majd nagy levegőt vettem. 

- Minden rendben lesz, ne aggódj kincsem. Szorítja meg anya a kezemet majd kinyitja az ajtót amin mind hárman belépünk. 

- Szívem, megjöttetek? Összerezzenek majd hátat fordítok. Ijedtemben azt sem tudom hogy reagáljak így az arcomat a tenyerembe temetem.  

- Helló, idegen. Karol át édesapám , mire felkapom a fejemet majd rá nézek. Bekönnyesednek a szemeim majd védelmező karjai közé bújok. Mosolya hatalmas mely megmelengeti szívemet. - Örülök hogy itthon vagy. Ölel át majd anyáék is csatlakoznak majd mind körém fonják kezüket.

- Végre, együtt a család.