Fehér sikló - Így neveld a sárkányodat fanfiction

13. |Kérdések és válaszok|

— Ezen a hajón én vagyok a parancsnok, és te azt teszed, amit mondok! — förmedt rá Drákó.

— Ó, igen? Nekem ugyan nem parancsolsz. Vagy ugorjak talán a tengerbe, hogy én is kérdezhessek valamit? — ironizált Lys. — Azt hiszem, abban az esetben nem sok hasznomat vennéd. Ez egyébként is nevetséges! Alkut kötöttünk. Én megígértem, hogy átvezetlek a másik világba, és mi a hála? Még kérdezni sem szabad — puffogott.

— Tán elfelejtetted, hogy Hibbant-sziget és a szeretteid biztonsága érdekében vállaltad ezt? — emlékeztette Drákó.

— Cseppet sem — sápadt el Lys.

— Ti, vikingek tényleg mind bolondok vagytok — nevetett jóízűen Drákó. — Nem fogjátok fel, hogy a szeretet csak gyengít titeket.

— Épp ellenkezőleg — tiltakozott Lys. — Az tesz erőssé.

— Úgy gondolod? — Drákó szórakozottan vizslatta a lányt. — Tán nem a nagyrabecsült szereteted juttatott ide?

— De — válaszolta a lány. — Viszont ez nem ellenkezik azzal, amit én mondtam. Emiatt az érzés miatt voltam elég erős ahhoz, hogy meglépjem ezt — érvelt. — Elhiheted, nem azért vagyok itt, mert annyira élvezem a te és az embereid társaságát — nézett körbe undorodva.

— Furfangos egy lány vagy te, Lysande Haddock. — Drákó már-már elismerően méregette Lyst.

— Jogom van kérdezni és válaszokat kapni — bizonygatta a lány. — Ezt is nevezhetjük az alku részének — ahogy tetszik. Én kérdezek egyet, te őszintén válaszolsz. Ezután te kérdezel egyet, és én felelek rá.

— Miféle játék ez? — Drákó kérdőn nézett rá. — Jól van, mit akarsz tudni? — mordult fel idegesen, a lány sziklaszilárd tekintetét látva.

— Remek. — Lys széles vigyorral nyugtázta fogvatartója beleegyezését. — Íme az első kérdésem. Hogyan tettél szert erre a sárkányra? — biccentett a víz irányába.

— Ez nem tartozik rád — válaszolta mogorván Drákó.

— Így is jó — vonta meg a vállát Lys —, akkor te sem tudsz meg semmit. Nekem aztán mindegy.

— Argh! — morogta tehetetlen haraggal Drákó. — Rendben! Elmondom, amit hallani kívánsz — adta be a derekát. — Ha annyira tudni akarod, a sárkány haldoklott, amikor rátaláltam. Én mentettem meg, kezeltem a sebeit. Hálából engedelmeskedik nekem. Ez néhány éve történt — azóta szolgál engem.

— Te? — Lys kétkedő arccal nézett rá. — Drákó Vérdung, életedben egyszer segítettél egy sárkányon? Ugyan...

— Nem hiszel nekem? Ahogy gondolod — hagyta rá Drákó. — De most én kérdezek. Mondd el, hogyan mentetted meg apádat.

Lys elmesélt mindent. Amikor a történet végére ért, azt vette észre, hogy Drákó csaknem ámulattal tekint rá.

— Lenyűgöző — szólalt meg döbbenten a férfi.

— Most ismét rajtam a sor — vette át a szót Lys. — Mi történt hároméves koromban, amikor el akartál pusztítani?

— Sejtettem, hogy ezt is megkérdezed... ám legyen, ahogy akarod, válaszolok. Minden a törzsfők találkozásával kezdődött — mesélte Drákó. — Apád bizonyára mesélt neked erről. Azért gyűltek akkor össze, hogy tanácskozzanak a sárkányveszélyről — ekkor váratlanul megjelentem köztük én. Nem voltam törzsfő, még csak igazi viking sem. Csupán egy apró, névtelen, régen leégett faluból származtam, lakói közül az utolsó túlélő voltam. Még fegyvert sem viseltem. Nem büszkélkedhettem nagymúltú ősi felmenőkkel, nem voltam fejedelmi sarj, mint az ottaniak, vagy akár például te. Ó, nem... Egyszerű közemberként mentem oda, aki eltökélte, hogy megszabadítja a világot a sárkányoktól. Mindezt velük is megosztottam. Ők azonban nem hittek nekem, amikor tudattam velük, hogy parancsolni tudok a sárkányoknak, és hajlandó vagyok megvédeni tőlük a viking törzseket, ha mind meghajolnak előttem és követnek engem. Mind kinevettek. Mind, kivéve... Termetes Pléhpofát. Apád sem hitt nekem, de ő megérezte a fenyegetettséget. Tudta, hogy baj közeleg. Végig aggodalmasan figyelte az eseményeket, több esze volt, mint a többieknek. Így történhetett, hogy amikor a nevető vikingeket beterítette a tűz, apád résen volt, és valahogyan mégis túlélte — még ha erről én nem is tudtam akkor. Elégtétellel töltött el, hogy leszámoltam velük. Ám mindez nem volt elég... bosszút akartam állni a családjaikon is. Úgy gondoltam, elpusztítom minden gyermeküket, hogy ne maradjon egy örökösük sem. Így később se lett volna, aki szembeszáll velem, és könnyebben megszerezhettem volna az összes sárkányt. Először leszámoltam a kisebb népek sarjaival. Minden könnyen ment... aztán jött Hibbant-sziget. Errefelé élt a legtöbb sárkány a környéken. Az egyszerűség kedvéért itt is sárkánytámadást rendeztem, de arra az időre levettem a sárkányaim páncélját, hogy elvegyüljenek a többi sárkány között, és ne legyen gyanús az ittlétük — hiszen egy szokványos sárkánytámadás során is előfordulhat, hogy valaki tragikus körülmények között életét veszítheti, akár még a törzsfő gyermeke is. Mindent gondosan elterveztem... A vikingek gyűlölték a sárkányokat, ugyan, ki gondolt volna arra, hogy egy ilyen halálos baleset előre el volt rendezve? Viszont a sárkányaimnak csupán azt parancsoltam, hogy hozzák el nekem a gyermekeket, ugyanis én magam akartam végezni velük. Hibbant-szigeten azonban Termetes Pléhpofa két gyermeke közül csak az egyiket, egy kislányt találtuk meg. A fiú éppen az anyjával volt, ki tudja, hol. A hároméves, vörös hajú kis fruska pedig odakint rohangált, apró szekercéjével a kezében, belevetve magát a harc sűrűjébe, ahol egyébként semmi keresnivalója nem lett volna. De így legalább könnyebb dolgunk volt. Kiadtam az egyik sárkánynak a parancsot, hogy hozza el a lányt. Lecsapott, és a karmai közé kapta, de a kislány nem sírt. Csak az anyja rohant elő hirtelen, és kétségbeesetten kiabált utána. Már majdnem odaért hozzánk a kislányt tartó sárkány, amikor az égből hirtelen egy másik támadt neki. Hatalmas, négyszárnyú fenevad volt, aki agresszívan ment neki ellenfelének.