Reménytelen? [ BEFEJEZETT]

- 17 -

Vajon mindenki érezte már-e azt a érzést hogy milyen az amikor egyedül vagy? És felemészt a keserű valóság ahol semmi boldogság sincs csak keserű és fájdalmas érzések és emlékek amik maguk alá nyomnak. Érdekes egy világot élünk ahol pillanatok alatt veszíthetsz el embereket és pillanatok alatt találhatsz újakat akik egy idő után szintén el árulnak és elhagynak. Vagy az a érzés amikor mindenki utál mert mersz önmagad lenni és próbálod elérni az álmaidat?! Szánalmasnak tartom magam hogy újra megtörtént.... újra megbíztam valakibe akinek feltártam a lelkemet és annak titkait és azt hittem hogy más lesz... talán valami új érzés és dolog lesz az életemben azt hittem ez örök lesz... de ki kell ábrándulnom nincs olyan hogy öröké. se barátság, se szerelem az emberek mindig csak jönnek mennek az életben olyan hogy valaki állandó legyen szerintem nem létezik.

Az árulás pedig mindig ott van és a fájdalom mert aki őszinte és gyenge azt elnyomják és félre dobják mint valami szemetet. Miért velem történik ez mindig? Én miért nem érdemlem meg hogy boldog legyek? Hogy valaki úgy szeresen ahogy vagyok a lelkemet és engem amilyen tényleg valójában is vagyok és tudod miért mondom ezt? azért mert akkor önmagamért fogsz szeretni és nem másért nem egy hülye fogadásért nem azért mert régóta ismersz engem, hanem azért mert én ilyen vagyok. Ezért se hiszek a szerelembe. Már nem, Brian elérte hogy soha többé ne tudjak benne hinni megint be igazolódott hogy egy nyomorult világban élünk ahol az érzések nem fontosak,csak a felszínesség és a kihasználás.

Az igaz barátokról is lehetne szót emelni aki végig tudja az egészet és tudott az egész fogadásról de hagyta hogy megtörténjen az egész. Csak azért is hogy én is törjek össze teljesen. Ez a igaz barátság? az hogy át ver, az hogy játszik velem? az hogy eldob? Vagy az hogy mert az önös érdekei fontosabbak mint az akiben a legjobban bízót? Elég szar a világ hogy egyszere hagy el mindenki, és minden rosszat ezzel együtt kapok meg. De minden ember életében van olyan hogy a padlóra kerül de ha képes vagyok innen fel állni és össze kaparni magam akkor elmondhatom hogy ez a elcseszet világ se tud maga alá nyomni. Úgy akarom élni az életemet ahogy én jónak tartom nem másoknak megfelelni, nem fogom még egyszer engedni hogy kihasználjanak és eltapossanak és játszanak velem meg fogom mutatni mindenkinek hogy én nem egy játék vagyok amit félre lehet dobni ha megunnak.

Bár ez mind szép is jó de akkor miért sírok még mindig? miért érzem jelentéktelenek magam? egy csőd tömeg vagyok... aki még vak is,,, 2 héttel ezelőtt még egy boldog ember voltam aki a legjobb barátjával nem a „tesójával" röhögött és fetrengett a földön valami random dolgon. Ez hova lett? vajon csak én voltam ennyire vak és én nem vettem észre Zachnek a másik oldalát hogy megjátssza magát és hogy képes volt végig csinálni velem? egyre jobban kezdet el szúrni a szívem, a szememből a fejembe lejátszódó monológom végére már lassan kezdetek el tűnni a könnycseppek a szememből,,, remek kisírtam a szemeimet, sajog a szívem olyan emberek miatt akik azt se érdemelnék meg már hogy rájuk nézzek... Csalódtam bennük de legjobban magamban hogy tényleg ennyire szerencsétlen vagyok hogy mindig ilyen emberek mellet kötök ki és tárom fel a lelkem sötét titkait majd a végén csodálkozok hogy elárulnak és kihasználnak.

Hát igen azt hiszem megérdemeltem ezt az egészet és ahogy a napkelte első sugarai megjelentek az égen úgy fogytak el a gondolataim és az érzéseim is. Amikor fel álltam a földről rá néztem a telefonomra amin megláttam Brian aggódását Amy és Zach kár örvendését elöntött a düh fogtam a telefonomat és elhajítottam. Ez után percekig álltam ott és bámultam a messzeségbe. És tudtam hogy ez egy nehéz út lesz hogy meg keményítsem a szívemet és megtanuljak úgy élni hogy nincs kire számitanom és teljesen egyedül vagyok. De tudom hogy ez lesz nekem a legjobb lehet velem van a baj és nem érdemlem meg azt hogy szeressenek. Az összeomlás szélén álltam soha nem gondoltam volna hogy nekem is sikerül eljutnom arra a pontra hogy ne legyen értelme az életemnek és ürességet és fájdalmat érezek de úgy néz ki ez is sikerült.

Nagy nehezen sikerült erőt gyűjtenem arra hogy haza induljak semmi többre nem vágytam csak arra hogy bele zuhanjak az ágyamba és ott is álomba sírjam magam, de hallottam egy keserves nyávogást miközben sétáltam vissza a város felé. Az egyik bokorban találtam egy kölyök cicát aki ép bele ragadt egy drót hálóba és nem tudott szegény kiszabadulni. Amikor segíteni akartam neki rám fújt

- nyugi cicus én csak segíteni akarok neked- ez nem nagyon hatotta meg tovább nyivákolt és fújt rám de akkor sem adtam fel nem volt szívem magára hagyni ezt a csöppséget. amikor kiszabadítottam szegényt láttam hogy megsérült a lábba de hozzám dörgölőzött.

- Te is egyedül vagy?- kérdeztem tőle mint valami idióta mintha tudott volna rá válaszolni. amikor bele néztem a gyönyörű smaragdzöld szemeibe ugyan azt láttam mint a sajátomba csalódottságot, magányt és azt hogy rettentő rossz sorsa lehetett szegénynek. Eldöntöttem hogy nem fogom magára hagyni és ha senki nem törődik vele majd én fogok. felemeltem és megsimogattam a kis fejét.

- te most haza jössz velem! nem érdemled meg hogy egy ennyire elhagyatott helyen legyél egyedül és itt pusztulj el te gyönyörűség!- erre a mondatomra elkezdet dorombolni.

Az elmúlt órákban ez volt az egyetlen dolog ami mosolyt tudott csalni az arcomra...