Rose Weasley Élete [javítás alatt]

#38. Fejezet

Rose szemszöge

A téli szünetnek vége, és ismét suli van. Betty és Lily, akik még mindig Mcgalagonynak kémkednek, megkértek, hogy a ma esti kémkedésre menjek velük, mert találtak valamit, ami érdekelni fog. Rábeszéltem Scorpiust és Albust, hogy jöjjön velünk. A nap egyébként szörnyen unalmas volt, főleg az SVK, mert a tanárunk hiányzott és Trealawney jött helyettesíteni. Azt beszéltük meg, hogy fél tízkor találkozunk Hagridnál (ő be volt avatva). Fél tíz előtt tíz perccel Scorpius, Albus és én elindultunk. A láthatatlanná tévő köpenyt már kinőttük, így nagyon óvatosnak kellett lennünk. Betty és Lily még Mcgalagony-nyal beszéltek, mi pedig nem legálisan jöttünk ki, úgyhogy sietnünk kellett. Megkértük Roxane-t és Dylant, hogy falazzon nekünk, ha bárki észrevenné az eltünésünket. Hagrid házához kiérve vártuk Bettyéket, akik késtek kicsit, mert Mcgalagony feltartotta őket. A Tiltott Rengetegbe a koboldinárusok törzshelyéhez mentünk. Ott volt Quimby, Tallia, Sandra, Martin, Yunk Oxs, és egy szőke lány, akinek a haja szinte ezüst volt. 20 év körüli lehetett, kék szeme világított a sötétben. Ugyanolyan köpenyt viselt, mint a koboldinárusok, nyilván hozzájuk tartozott. Mindenki szájtátva bámulta, mintha most látnák először.
- Szóval ő az? - szólalt meg Martin rekedt hangon.
- Ő az. - felelte Quimby, majd újra a lányra bámult.
- Úrnőm. - térdelt le egy koboldinárus.
- Úrnőm. - visszhangozták a többiek, és ők is letérdeltek. A szőke lány felemelte a fejét és hideg pillantását végigjáratta az alattvalóin.

- Koboldinárusok. - szólalt meg lassan. Tallia alig észrevehetően összerezzent a hangjától, de ezt rajtunk kívül senki se vette észre.
- Úrnőm... - hallatszott egy elhaló hang a tömegből. 'Úrnő' figyelemre se méltatta. Hideg, kék szemeit felénk fordította. Megszorítottam Scorpius kezét.
- Nincs ott senki, Úrnőm. - mondta hirtelen Tallia. Elképve néztünk össze.
- Valóban? - fordult felé a szőke nő. Tallia megborzongott, majd bólintott.
- Szeretném elmondani nektek a tervem. - mondta a nő. A koboldinárusok pár tagja lehajtotta a fejét, pár felemelte. Egyedül Quimby volt továbbra is állva, olyan arcot vágva, mint aki nem akarja összekoszolni a nadrágját, ezért nem méltóztatja a nőt arra, hogy letérdeljen.
- Tudjátok ki vagyok, nem igaz? - kezdte. Páran bólogattak, mások megrázták a fejüket. Tallia, Sandra és Yunk nem mozdult. Mintha kővé lettek volna változva. - Nem fogok bemutatkozni. Nem akarom, hogy bárki is meghallja a nevem.
- Rose - suttogta Betty, majd a nő mögött lévő fatönkre mutatott. Egy levél volt rajta. Bólintottam. Invito. - gondoltam, a levél pedig lassan felém repült. Óvatosan a zsebembe csúsztattam, ügyelve rá, hogy ne érjek hozzá semmihez. Tallia szeme a fatönkre vándorolt, amin két másodperccel ezelőtt még ott volt a levél. Lélegzet visszafolytva figyeltem. Tallia úgy tűnt, mintha megkönnyebbült volna. Tallia furán viselkedett, és nem tudtam, hogy miért. A szőke nő, rángatott vissza a jelenbe, aki ismét megszólalt.
- Fel kell támasztanunk apámat, hogy a Sötét Erő újraéledjen! - mondta emelt hangon, hogy mindenki ráfigyeljen. Elővette a pálcáját és elsuttogott egy disendio-t. Mi még éppen a hatáskörön belül voltunk, így mindent hallottunk.
- Én, Dephini Denem, megesküszöm, hogy a koboldinárusok segítségével feltámasztom apámat!

Kővé dermedve ültünk. Denem. Nem, az nem lehet, hogy Voldemort-nak van egy lánya... A gondolataim össze-vissza cikáztak. Szinte hallottam a fogaskerekeim mozgását. Nem lehet, nem, az nem lehet... - győzködtem ismét saját magamat. A koboldinárusok pár tagja (köztük Sandra) pont ugyanolyan értetlenül bámult, mint mi. Dephini Denem elmosolyodott egyesek tudatlanságán.

- Ó, hát nem tudtátok? A kedves Jacob nem avatott be titeket? Jacob! - szólt Quimby-re aki hebegett valamit, ami úgy hangzott: túl hülyék ahhoz, hogy felfogják.
- Így bánni a csapatoddal, ejnye Jacob! Ezért megfizetsz! - mondta Delphi majd a pálcáját Quimby-re szegezte. - Crucio!
Quimby megvonaglott, de nem szól egy szót sem.

- És most a hűséges koboldinárusokhoz szólok: Feltámasztjuk apámat, a Sötét Nagyurat! - kiabálta diadalmasan.
- Feltámasztjuk a Sötét Nagyurat!- visszhangozta a tömeg.
- Indulás! - sürgette őket Delphi, majd amikor mindenki elment, megszólalt.
- Most már előjöhettek.

Egymásra néztünk és maradtunk a helyünkön.
- Ugyan már. - mosolyodott el. - Tudom, hogy ott vagytok. - pálcáját felemelte és eltűnt előlünk a fa.
- Francba. - sziszegte Albus. Delphi felénk indult.
- Nahát, te Albus Potter vagy. És ő a húgod? - mutatott Lilyre. Albus megrázta a fejét.
- Tudom, hogy ő az. És te Scorpius Malfoy vagy, nem igaz?-nézett Scorpra.
- Összetéveszt valakivel. - préselte ki a fogai között.
- Ugyan. - mondta Delphi lesajnálóan. - És te! - mutatott rám. Megborzongtam, hogy ilyen közel került hozzám. - Te a véráruló Weasley-család sarja vagy, nemde? Rose, igaz? És te...- Vándorolt a tekintete Bettyre. - Nem ismerlek. Sárvérű vagy.

Betty nem válaszolt.
- A sárvérűek nem számítanak. Feláldozhatlak, sárvér?
- NEM! - kiáltottunk egyszerre.
- Bocs Potter, bocs Weasley és bocs Potter, de sárvérkét oda kell adnom a háziállatomnak, mert szegény napok óta nem evett.

Egy kígyó tekeredett a nyakára. Betty rémülten kapaszkodott belém.

- Ez Nagini? - bukott ki Lilyből.
- Nagini sajnos meghalt. Bemutatom nektek Alivene-t. Alivene, köszönj szépen új barátainknak!

Betty egyre rémültebb arcot vágott. Delphi tényleg meg akarja etetni Alivene-nel...

- Nyugodj meg, sárvér, nem tart sokáig az egész. Szinte meg sem érzed. - mondta Delphi Bettynek.
- Sectumsempra! - kiáltott hirtelen felindulásból Albus. A bűbáj eltalálta Delphit, de szinte azonnal be is gyógyította a sebeit. Az a pár másodperc elég volt nekünk, hogy futni kezdjünk.
- Prefectius totalus! - kiáltotta Delphi, eltalálva vele Bettyt.
- Protego! - kiabáltam és a pajzsbűbáj kifeszült Delphi és közénk. Delphi szitkozódott, mi pedig feloldottuk Bettyről az átkot, Delphi pedig a pajzsbűbájt. Futottunk, miközben mindenki átkokat kiabált. Az erdőből kijutottunk, és megmenekültünk. Delphi nem jött ki az erdőből, mert akkor meglátták volna. Ettől függetlenül nem voltunk jó állapotban. Mindenünkből folyt a vér. Hagrid házához tántorogtunk. Amikor kinyitotta az ajtót, elkerekedett szemmel bámult ránk.
- Te jószagú Merlin! Veletek meg mi történt!?
Nem válaszolunk. Hagrid gyorsan bevitt minket a házba és ellátta a sebeinket. Ezután előadtuk, hogy mi történt.
- Voldemort-nak van egy lánya? - kérdezte döbbenten.
- Igen, van. És nagyon elszánt. - mondta Albus. - Bettyt majdnem megetette a kígyójával!
- Ideje visszamennetek. - szólt Hagrid kinézve az ablakon. - Hajnalodik.

Elköszöntünk tőle, majd visszamentünk a Roxfortba. Bezárkóztunk a szobánkba, és úgy döntöttünk, ma egészen biztosan ki nem mozdulunk innen, mivel mindenhol sebesek vagyunk. Ki kell találnunk egy tervet. Hirtelen eszembe jutott a levél, ami továbbra is a zsebemben volt, habár kicsit véres lett, teljesen kivehető volt rajta az írás:
Delphi!
Nem érdekelsz. Nem érdekel, amit csinálsz. Sem te, sem Voldemort. Kiszállok a melóból. Csinálj amit akarsz, azt ölsz meg, akit akarsz. Nem érdekel. Vége. Terjezd el! Gyerünk! Nem állítasz meg. Nem fordítasz vissza. Ég veled, Delphi!
Tallia N.

Sziasztok!
Életem leghosszabb fejezete, 1023 szó lett! Másfél órája folyamatosan írtam és kész! Köszönöm a tippet kitteylestrange26 - nak! ❤❤
A következővel próbálok sietni, lehet, hogy még ma meglesz, de nem tudom. Megvan az 500 vote a történetemen, nagyon köszönöm! <3<3<3<3<3<3
Eszti