A Hadnagy és én // Star Wars [1]

Huszonnegyedik

A levegő megfagyott, láttam, hogy Hux megfeszül, mereven néz erőre és az arcvonásai megkeményednek, szinte már remegett az álla a dühtől. Én is úgy éreztem, hogy menten De ez a férfi, akármennyire is akadékos, mégis csak az apám, nem lehet annyira nagy a pofám előtte. Apa sötét szemei néztek minket és mi pedig őt. Kivágtam volna magam valamivel, csak nem jutott eszembe semmi sem. Tagadhatnám, hogy nem voltam egész végig a beosztottja és ő a főnököm, de értelmetlen lenne. Valahogy úgy éreztem felállok és azt mondom: na és? Hux-al akármennyit is csatáztunk soha nem volt egyikünk sem több vagy kevesebb a másiknál. Ez a rang dolog végül is csak annyit számított, hogy megtiltsa nekünk. Most értettem csak meg, hogy miért mondta ezt, miért hozta fel. Ez tiltás volt, apám megtiltott minket. Ez feldühített, annyi minden után nem gondoltam volna, hogy a célvonalban kapok még egy akadályt. Az asztalnál akkora csend volt, hogy hallottam még azt is, hogy Hux levegőt vesz. Apa sem szólalt meg. Egymásnak szegültünk, a szemem próbálta az övét győzködni, de ő minduntalan a vörös hajú férfit pásztázta, talán azt várta, hogy ő majd visszavág.  

Anya szakította félbe a csendet, felém fordult:

- Lena velem jössz a konyhába egy pillanatra? Segítség kell.

Szó szerint elrángatott az asztaltól és én nehéz szívvel hagytam ott a férfit, akit szeretek és apámat, féltem, hogy ezek letámadják egymást. De anya kitartóan húzott és  beadtam a derekam, egy utolsó pillantást váltottunk Hux-al és én megráztam a fejem, hogy ne szóljon egy szót sem. Húsz éve nem láttam, de mégis úgy éreztem, hogy ismerem a saját apám, hogy ő olyan, mint én, egy rossz szó is olaj lehet a tűzre. Anya bezárta az ajtót és a tenyerét dörzsölte, ideges volt. De nem annyira, mint én. Nem bírtam már tovább,  kitörtem neki, mert ha csak rá néztem egy belsőséges hangulatot keltett.

- Hux és én, mi nem… vagyunk annyik, aminek gondolja.

Sértve éreztem magam, amit tettünk azt lehet lekicsinyíteni ennyire, ha az ember csak kívülről nézi, ha csak az eredményt látja. De valójában ez hosszadalmas dolog volt, míg mindketten megbíztunk a másikban, míg elhatároztuk, hogy beengedjük egymást oda, ahol ember még nem járt ezelőtt. Megráztam a fejem és valamiért úgy éreztem szúrja a szemem sarkát valami, dühös könnyek voltak. Az arcom vörös volt és a kezem ökölbe szorulva remegett. Ez a vacsora kész temperamentum- és düh-visszafojtó gyakorlat volt, mert eddig mindketten nyugodtan ráordíthattunk valakire, ha úgy tartotta kedvünk, ha valami balul sült el. Volt feszültségelvezetőnk, de most nem volt.  

- Ne gyűlöld meg amiatt, amit mondott. – magyarázkodott, rázta a fejét, az arca szintén vörös volt - Mi másképpen éltük meg azt, hogy elszakítottak tőlünk.

Persze, hogy másképpen élték meg. De akkor nem tudtam felfogni ezt, nem tudtam a szemükkel látni. Csak ráztam a fejem, kétségbeesett voltam, apa messze sem volt attól, hogy beletörődjön a kapcsolatunkba. És én meg Hux itt akartunk maradni… Anya kezét éreztem a vállamon, nyugtatgatott és simogatta a hátam, még mindig különösen kedvesen esett nekem, hogy más is megérint Hux-on kívül. Kezdtem megnyugodni, a körmöm már nem vájt gödröket a markomba.

-Meg fog változni a véleménye, ebben biztos vagyok. – mondta halkan, de valóban határozottan.

Kiléptünk anyával a konyhából és megpillantottam a két férfit, aki még mindig farkasszemet nézett egymással, már mély undor volt mindkettő arcán. Utálták egymást. Nem lepődtem meg, de szomorúan néztem Hux-ra, neki könnyen ment ez, a saját apját még halála után is gyűlölte vehemensen. Nem ültem vissza az asztalhoz, elment az étvágyam. Mindketten felém fordultak, én pedig felemeltem az állam, büszkén. Újra apára néztem és rájöttem, hogy nem akarok vele harcolni, mert az olyan, mintha egy tudatlannak folytatnék vitát. Mert ez az igazság, apának fogalma sincs milyen az Első Rendben, min mentem keresztül és hogy a vörös hajú férfi valójában milyen ember is. Most, hogy belegondolok, én sem tudom, hogy milyen embernek írnám le őt. Számomra egy pozitív ember, de nem mondtam azt, hogy a kapitányom egy jó ember. Hux ölt már, sanyargatott, kegyetlen volt rengetegszer. Nem is akarom szépíteni, amit tett, mert nincs értelme. Furcsán, lehet valaki ennyire fontos nekem, úgy hogy közben annyira bűnös. Hux nem jó ember, de nem is gonosz. Megvan benne a jóság, én láttam, ahogyan azt is, hogy érző és aggódó lény. Nem tehet róla, hogy az apja lelki nyomorulttá tette, hogy addig alázta, amíg lehetett, és olyan dolgokat ültetett bele, olyan sebeket hagyott, amik most sem hagyják nyugodni és csöpögnek a vértől, a gyűlölettől.