Supernatural | BEFEJEZETT

16.

A fiúk vissza vittek Ellhez. A kocsiban még összeszedtem kicsit magam, Sam ideadta a kabátját, hogy ne látszodjon a véres polóm. Deannel nem beszéltünk a csokról. És nem is szóltunk azóta egymáshoz. Most az egyszer abszolut semmin nem tudok agyalni, mert semmi sem folytatodott. Nem tudom mi lesz most, hogy összefutottunk. Valahogy az az érzésem volt, hogy követtek, mint, hogy sima egybeesés lett volna. Nem tudom, hogy melyik motelnél vannak jelenleg, de egy biztos. Nem hagyták el a várost. Már két napja volt az a... hivjuk balesetnek. Nos már két napja történt az a baleset. A tegnap azt hiszem láttam Deant az útcán, ha nem ment el még az eszem. Ell még lábadozik és Dylan még mindig egy paraszt. Nem találjuk meg az összhangot bármennyire is erölködünk.

- Reggelt. – nyitottam ki a hűtőt és valami ehető étel után kutattam. Maradjunk annyiban, hogy Eleanor nem főz a legjobban.

- Szép jó reggelt neked is Beci. – kurjantotta Dylan. Bennem pedig megállt az ütő. Csak a szúleim hivtak Becinek.

- Ne szólits Becinek.

- Ahogy akarod, Beci. – az asztalhoz mentem, két kezem rátettem és áthajoltam fölötte egyenesen Dylan szemébe nézve.

- Azt. Mondtam. Ne. Szólits. Becinek. – mondtam lassan, külön kihangsúlyozva minden szót. – Meg értettük egymást?

- Igen. – morgott.

- Nagszerű. – vissza fordultam a hűtőhöz és a leghátsó sarokból kihalásztam a tejet. Visszamentem az asztalhoz és elkezdtem enni a kisiskolás ételem. Műzlit tejjel. Fogalmam sincs mitől van annyi erőm, hogy még mindig járni tudok, mert ettől a kajától biztos nincs.

- Jó reggelt. – érkezett meg Eleanor is a konyhába. – Csodás napunk van ma, nem igaz? – mosolygott, mintha semmi probléma nem lenne a világban. Na ja, nincs is. Mert a Winchester fivérek mind megoldják. – Képzeljétek, van egy meglepetésem számotokra.

- Na és mi az, édes? – kérdezte Dylan fel sem nézve a kajálásból.

- Vettem egy kiskutyát. – na ezen ledöbbentem.

- És azt meg hogy? – mértem végig. Még mindig bicegett, és nem hagyhatta el a házat.

- Ez maradjon az én titkom. – kacsintott rám. Oké, nekem mindegy. - A nappaliban van, ha érdekel.

- Pasz. – mondtam és kimentem a konyhából. Itt az volt az érdekes, hogy a nappalin keresztül kellett átmenjek, és ahogy átléptem a küszöbön leteritett egy kurva nagy dög. – Eleanor! – orditottam fel. Nem tudtam lenyomni magamról a kutyát. És méghogy kicsi. Ellnek elromlott a szeme, vagy mi?

- Ugye milyen kis édes? – mindeközben engem összenyalt az eb.

- Nagyon, de most levennéd rólam?

- Bocs, de nem szabad megeröltessem a lábam. – kuncogott fel. Nagyon nem volt vicces. De a kutya még mindig folytatta a nyálfürdetésem.

- Szálj már le rólam, te dög! –fura modon azt is tette a kutya. Sajnos még mindig nagyon jó kedvű volt. Alig ültem fel a földön, de már megint közeledni probált. Fenyegetően emeltem fel a mutatóujjam felé. – Meg ne probáld pajti. – szerencsémre leült a seggére én pedig felálltam. A lépcsőhöz mentem és hátranéztem. A kutya jött utánam. Felmentem a lépcsőn és a kutya még mindig követett. Lementem a lépcsön és az szorosan jött a nyomomban. – Elenour! A kutyád folyton követ!

- Csak tetszel neki, hagyd! – hallottam a hangot a konyhából.

Tanácstalanul néztem le az ebre és összefontam a karom.

- Jól van pajti. Lássuk ki a gyorsabb. – mozdulatlanul álltam pár pillanatig aztán meg neki eredtem felfele szaladni a lépcsőn. A kutya rögtön utánam is jött. Beértem a szobámba, de mire, hogy csukjam be az ajtót a dög is besurrant. – Most azonnal ki mész. – nyitottam ki az ajtót. Ő csak nagy szemekkel nézett rám. – Na gyerünk! Mire vársz?! – lehajtott fejjel ment ki az ajtón, én pedig rá is csuktam. Leültem az ágyra és elővettem a telefonom. Gyorsan vissza is dobtam az ágyra, mert kiderült, hogy semmi érdekes nincs benne.