Supernatural | BEFEJEZETT

11.

Egy pázsiton ébredtem. Egy gyönyörű virágos pázsiton. Felkeltem a földről és sétálni kezdtem. Semmi sem volt a helyen. Csak nyugalom és boldogság. Az a gond, hogy ez a kettő sosincs ugyanazon a helyen egyszerre. Valami nem stimmel. Egy ösvényt találok a fák között. Elindulok rajta. Vajon, hogy jutottam ide? Utoljára még Sammel randiztam, de... Balesetünk volt... Meghaltam volna? 

Az ösvény végén egy pokrocot pillantottam meg. Rajta egy kosár és pár finomság. Egyszercsak két idegen szaladva, vagy inkább, mintha versenyezve értek oda. A nő le ült a teritékre majd a férfi csiklandozni kezdte. Közelebb mentem hozzájuk. Bizonyára meghallották lépteim, mert megálltak. Lassan felém fordultak. Nekem még egy hang sem jött ki a torkomon. Ez lehetetlen. Biztos meghaltam. Közelebb mentem hozzájuk. Meg akartam érinteni őket. Anyát és apát. De, ahogy hozzájuk értem elpárologtak. Mintha ott sem lettek volna. Hirtelen az ég elborult és szakadni kezdett az eső. Gyorsan meghuztam magam egy nagyobb fának a törzse alá, de az eső cseppek még igy is áthatoltak a levelek apró résein. 

- Készen állsz? - felkaptam a fejem. Az anyám állt elöttem.

- Mégis mire? - mondtam halkan. Felém nyujtotta a kezét.

- Hogy meghalj. - jelentette ki. Mintha azt mondta volna, hogy menjünk vásárolni. Olyan vidáman mondta. - A mennybe fogsz jutni. - mosolygott rám, mire én lesütöttem a szemem. Az ajánlata valamiért nagyon csábitó volt. De én még nem akartam meghalni. 

- Nem. - mondtam halkan és határozottan. Meglepte a válaszom. Tekintete elkomorult. Megfogta a vállam és felhuzott, nagyon erös volt. 

- Mi az, hogy nem? - kacagott fel, bár cseppet sem tünt szorakozottnak - Nincs olyan válasz, hogy nem. 

- Nem! - kiáltottam rá. Mást nem tudtam mondani. Kiszabadultam a fogásából és hátráltam pár lépést. 

Egyszercsak eltünt a feketeségben. Szószerint a feketeségben. Minden eltünt, nem csak ő. Ott lebegtem a semmi közepén. Aztán sirást hallottam. Valahonnan a távolból. 

- Nem veszithetünk el. - egy férfi hang volt. Hangja elcsuklott, ahogy e szavakat kimondta.

- Nem fogjuk elviszeteni. - szólalt meg egy másik férfi hang. Csak lebegtem és forgolodtam a sötétben. Probáltam a hang forrásához fordulni, de a gond az volt, hogy mindenhol ott volt.

- Feltudom ébreszteni. - jelentette ki egy ujabb hang. Ennek a hangnak a tulajdonosa nyugodtnak halszodott, bár kétség sem fért hozzá, hogy ott bujkál benne is a szomorúság. - De károkat tud okozni az elméjében. - folytatta. Semmit sem értettem. Kit akartak felébreszteni? Engem? Ez lehetséges egyáltalán? - Most is ébren van és hall minket. - ezt meg honnan tudja? - Éppen csak nem tudja mi történik.

- Miféle károkat okoz az ha felébreszted? - kérdezte hármuk közül valamelyik.

- Azt nem tudhatjuk, de csak ideiglenes. 

- Körülbelül mennyi idő?

- 3-4 honap minimum. - sohajtott egyet majd fojtatta. - Maximum pedig pár évet. - csend lett a szobában. Orditoztam, hátha hallanak is engem. De semmi válasz nem jött vissza. Csak a saját visszhangomat halottam. Elhallgattam, azthittem, hogy már elmentek, amig az egyik megszolalt.

- Tedd meg. - mondta határozottan az egyik. 

Semmi sem történt, még vártam azt hiszem pár percet... vagy órát? Már nem is tudom. Aztán melegség öntött el. Valamiért megnyugodtam. Éreztem a végtagjaim. Megmozditottam az ujjaim. Mind a két kezemet fogták. Lassan kinyitottam a szemem. Egy férfival találtam magam szemben, ő fogta az egyik kezem. Megforditottam a fejem, hogy lássam ki fogja a másik kezem, széntén egy férfi volt, csakhogy ennek hosszabb volt a haja. Nem értettem mi történik. Fel akartam ülni de nem birtam, és vissza estem. Aztán egy másik pasas ballonkabátban jött és segitett. Az öltözékükről itélve nem voltak orvosok. Még csak nem is ismertem őket.