When the curtain falls ↠L. Hamilton↞ /befejezett/

55

Mexikó-város
Mikor az ébresztő idegőrlő csengésére felébredtem, azonnal kirázott a hideg. Álmosan és nyűgösen ültem fel az ágyban, magam köré csavarva a takarót.
- Mondtam, hogy kapcsold ki estére a légkondit – morogtam.
- Igenis, szerelemem – puszilta meg Lew a homlokom, majd kikapcsolta a jégkorszakot teremtő gépet. Nagyot sóhajtva keltem fel, majd miután felvettem egy köntöst, egyből elfoglaltam a fürdőt.
Fél óra sem telt bele, én már a fehér felsőmben, egy farmer sortban, szandálban és baseball sapiban álltam a szoba közepén, arra várva, hogy Lewis kijöjjön a fürdőből.
- Babe, nem bírom tovább, majd lent találkozunk – kiáltottam, majd pöppet hisztisen letrappoltam az étkezőbe. A kávés részleghez léptem, majd akkor jött a kiakadás…
- Mi az, hogy nincs cappuccino? – kiáltottam. Mert ez azért már mégis alap egy szállodában.
- Hölgyem, a kávéját öt perc múlva az asztalához visszük – mondta a dolgozó. Küldtem felé egy roppant ronda pillantást, majd elindultam ahhoz az asztalhoz, ahonnan a legerősebb ausztrál akcentust hallottam.
- Jó reggelt, méhészborzi – ültem le a fejemet fogva a jókedve Dani mellé. – Sebi – intettem a velem szemben ücsörgő szőkeségnek is.
- Nincs kávé? – kérdezte az utóbbi óvatosan. Valószínűleg az ez után hallatott morgásomból kitalálta, hogy jól tippelt.
- Rossz napod van?
- Nem is tudom, hogy mi van velem… - ráztam meg a fejem, ahogy próbáltam visszatérni a szokásos életkedvemhez. – Jesse már járt erre?
- Ja, többet evett mint Max – nevetett mellettem Daniel. Elégedetten bólintottam, amikor megjelent Lew.
- Szegény kávés srácot nagyon lerendezted – közölte, ahogy helyet foglalt mellettem és elém tolta a friss kávém.
- Most mond azt, hogy egy hotelben nem kell kávénak lennie – néztem rá… hát kicsit talán kevésbé szépen, mint ahogy szoktam.
- Nem baj, én így szeretlek – nyomott puszit az arcomra. – Ma valahogy olyan rossz érzésem van – mondta gondolkodás közben.
- Akkor ne nagyon száguldozz, oké? – fordultam felé azonnal.
A pályára érve amint kikászálódtam a kocsiból, szembe jött velem Ericson. Ó, hogy egyem meg a pofáját…
- Helló – köszönt mosolyogva. Először szerettem volna köszönni, hiszen azért ennyire vagyok jól nevelt. De aztán eszembe jutott, hogy igazán nincs sok kedvem hozzá, márpedig őt lerázni egy külön művészet. Így aztán végül egy roppant mosolygós morgásban részesítettem. „Szegény, szerencsétlen” Marcus igen csak ijedt arcot vágott, bár ezt sajna csak néhány pillanatig volt alkalmam látni, hiszen céltudatosan a boksz légkondicionált része felé vettem az utam.
- Ma aztán nagyon hisztis vagy – kapott fel Lew, majd hiába tiltakoztam, a kezében vitt a bokszig. – Csak tudnám, miért…
- Mert nekem sincs a mára nézve túl jó előérzetem és aggódok érted – mondtam, majd a lábujjhegyeimre állva (mivel ekkor Lewis már lerakott a földre) nyomtam egy puszit az orrára.
Lewisért pedig aztán tényleg nem kellett aggódni. Az első edzést szinte játszi könnyedséggel nyerte meg, és az ebédszünetben is egymást boldogítottuk. Ez én egyetlen babom pedig majd kicsattant a boldogságtól és az energiától. Ezzel szemben én hiába öntöttem magamba egészségtelen mennyiségű koffeint mind kávé, mind energiaital formájában, továbbra is úgy néztem ki, mint egy zombi.
A második edzés végeztével a továbbra is boldog Lew megindult a kocsi felé, ám én még gyorsan megölelgettem Sebit, aki ugyanis győzedelmeskedett a második edzésen.
Otthon a hotelben Lewisszal éppen… hát elfoglaltak voltunk, amikor valaki kopogott az ajtón.
- Ne már – nyavalyogtam, majd Lew földön lévő felsőét magamra kapva nyitottam ajtót. Legnagyobb meglepetésemre Daniel állt az ajtóban, arcán egy, még a megszokottnál is szélesebb mosollyal.
- Hát te? – kérdeztem.
- Szép vagy – mondta. Szája bűzlött az alkohol igen csak visszataszító szagától. Éppen meg akartam kérdezni, hogy miért jött úgy igazából, amikor nagyot sóhajtott, majd lehajolva hozzám száját az enyémre tapasztotta.
Mi a…?
Amint felfogtam a helyzetet, elhúzódtam tőle, mire elhúzta a száját. És akkor megjelent Lewis.
- Részeg – suttogtam neki. – És nehogy megüsd.
- Menj el – mondta neki higgadtan. Teljesen meglepődtem a reakcióján, és kissé büszke is voltam rá. Daniel lógó fejjel indult el a szobája irányába. – Holnap beszélek vele – suttogta Lewis, immár rám nézve. – Jól vagy?
- Én… - kezdtem volna, de a döbbenettől nem tudtam mit mondani. A szavak helyett inkább szorosan hozzábújtam. – Nem érdekel, hogy mi volt. Szeretlek mindennél jobban.
Elnézést, ha egy kicsit érdekes a formátum, telefonról kellett feltöltenem 😫

All the love, Ch