When the curtain falls ↠L. Hamilton↞ /befejezett/

34.

Hockenheim

Épphogy leszálltam a gépről, konkrétan már el is estem. Ez pedig csak egy dolgot jelenthet: peches egy hétvégém lesz, az biztos. Már szinte csodálkoztam azon, hogy hetek óta szinte semmi problémám sincsen, a női dolgok kivételével, persze. Lewis mosolyogva felkapott, majd arra hivatkozva, hogy nem szeretné, ha összetörném magam, egészen a kocsiig menyasszonyi stílusban szállított. Ez ellen persze nem volt ellenvetésem, néha még a járást is fölöslegesnek és fárasztónak találom, így kifejezetten élvezem, ha a kezében visz. Mivel egy kicsit késésben voltunk, egyenesen a pályára mentünk, ahol Lewis már rohant is csapatmegbeszélésre, én pedig felmentem a Ferrari motor home-jába, egyenesen a szobámba, ahol konkrétan egyből sikerült kupit csinálnom, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy bármit is kezdjek a csatatérként kinéző helységgel. Egy fáradt horkantást hallatva krumpliszsák stílusban eldőltem. Aludnom persze nem sikerült, de remek volt pihizni.

Úgy hat óra tájban kopogtak, én pedig egy morgással jeleztem, hogy vagyok, de harapok. Szerencsére csak Lewis vigyori fejével találtam szemben magam. Lew végignézett a háborús hadszíntereket megszégyenítő szobán, megcsóválta a fejét, majd ledőlt mellém.
- Nem aludtál? – kérdezte.
- Szerintem nélküled nem tudok – válaszoltam, majd amilyen gyorsan csak tudtam hozzábújtam.
- Ilyenkor olyan aranyos vagy – jelentette ki, mire kérdően néztem rá. – Amikor bújós vagy. El sem tudom képzelni, hogy eddig miért nem volt bújós barátnőm. Olyan kis ölelgetnivaló vagy – magyarázta, majd, gondolom bemutatóképpen jó erősen megölelgetett, amit a bordáim hálásan köszönnek neki.
- És mára még van valami program? - kérdeztem.
- Csak menjünk el a hotelbe és aludjunk – mondta, majd belepuszilt a hajamba. Fáradtan bólintottam, majd feltápászkodtam Lewis mellkasáról, ahol eddig pihiztem. Kézen fogva sétáltunk le a lépcsőn, majd a fekete Mercedesig el sem engedtük egymás kezét.
- Tudod, hogy min gondolkodtam? – kérdeztem tőle, mintha tudná rá a választ.
- Nem, de van egy sejtésem, hogy hamarosan úgyis elmondod.
- Tegyük fel, hogy összeköltözünk. Az a ház igazából nem lesz az otthonunk. Én nem akarok minden héten más szállodát az otthonomnak hívni magyaráztam neki, vadul gesztikulálva.
- Tudod, egy bölcs ember egyszer azt mondta, hogy egy személy is lehet maga az otthon – válaszolt. Egész úton ezen a mondatán rágódtam, de egyszerűen túlságosan is fáradt voltam ahhoz, hogy meg is értsem. Végül a hotelhez érve olyan instant zombi módba kapcsolva fellifteztünk a sokadik emeletre, majd szinte tökéletesen egyszerre, szinkronúszókat megszégyenítve dőltünk be az ágyba.

Másnap reggel meghoztam azt a döntést, amire ritkán kerül sor: olyan szinten volt baljós előérzetem, hogy inkább a hotelben maradtam, azt remélve, hogy így mindenkinek sokkal jobb és biztonságosabb lesz. Persze ez bárkivel közöltem, jót nevettek a gyerekességemen. De legalább nem mérgeztem senkit sem a rossz nappal járó életkedvemmel. Mire Lewis hazaért, én már javában szuszogtam.

Na, ki hozta meg a történet eddigi leggyatrább részét?

All the love, Ch