When the curtain falls ↠L. Hamilton↞ /befejezett/

39

Velence/Monza

Valahol Frankfurt előtt kevéssel döntöttem úgy, hogy az egész napos vezetést úgysem bírnám, ellenben eléggé furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mégis ki lehet az a rejtélyes (és elég nyuszi) valaki, aki ilyen nagyon találkozni akar velem. Így egy németországi, út menti pihenőhelyen egy körhívást indítottam. Először is felhívtam Marcust, hogy ne aggódjon, minden rendben van.
- És mégis hova rohantál el ilyen hamar és miért? – kérdezte. Még a telefonon keresztül is hallottam a hangján, hogy mennyire frusztrált.
- Vissza La-be, otthon van egy kis családi dráma, de semmi komoly – kamuztam neki szemrebbenés nélkül, még mindig a kocsiban ülve.
- De gondolom, Monzában ott leszel.
- Persze a csapat számít rám. Viszont most mennem kell, egy kicsit késében vagyok.
- Hé, vigyázz magadra. Szeretlek – búcsúzott, majd – mivel a teljes sokkom miatt meg sem tudtam szólalni – lerakott. Szeret. Like wat? Ő engem szeret. De mégis miért?
- Elméletileg én is – mondtam, majd végre elvettem a telefont a fülem mellől. Mintha bármit is hallott volna ebből. Aztán megbeszéltem egy találkozót a magángép vezetőjével, és mivel ezúttal tényleg szorított az idő, elindultam a repülőtér felé.

Az út elég zökkenőmentesen ment, sőt, mikor kiléptem a reptér hatalmas, halvány sárga épületéből, egy srác még a kezembe is nyomott egy gyönyörű sárga tulipánt az „Érezd jól magad Velencében, és bocsáss meg" felkiáltással. Enyhén szólva WTF fejjel ülhettem a hajón, ami a reptér szigetéről (mert igen, Velencében ez így van megoldva) bevitt a városba. Aztán végül ezt betudtam annak, hogy a pápa szent évet hirdetett, így (nem viccelek) olyan embertelen mértékben van tele egész Olaszország hívőkkel, ami alapvetően egy tök cuki dolog, de az ilyen pillanatok kicsit megdöbbentőek tudnak lenni.

Kedden már rendesen be voltam zsongva. Lehet, hogy egy sorozatgyilkos, vagy csak egy őrült rajongó, de akár még elveszett családtag is lehet. Vagy csak a portás félreértette és igazából nem is rám fognak várni. Ezen gondolataim, melyek előre beláthatatlan ideig terveztek cikázni a fejemben nem hagytak aludni, szóval ismét elindultam egy éjjeli sétára. Ezt mindig kihozza belőlem Velence. Valahogy az itteni, kicsit sem nyüzsgő éjjeli élet és a tény, hogy magam előtt a végtelen tengert, magam mögött pedig gyönyörű házakat láthatok, mindig lenyűgöz. Ezért (sem) értettem soha, hogy apámék miért döntöttek úgy, hogy jobb lenne két öt, és egy két éves gyerekkel LA-be költözni. Nem arról van szó, hogy nem szeretem Kaliforniát, mert egyszerűen imádom. Csak valahogy teljesen fölöslegesnek tartottam és a mai napig tartom is a költözést, amit akkor véghez vittek.

A gondolataim kicsit lenyugodtak, így nagyobb figyelmet tudtam fektetni arra, ami körbe vett: ölelkező párokra. Bizony, ez is hozzátartozik a városhoz. Valahonnan, egy nagyon elrejtett zugából az agyamnak előjött egy fogalom, vagy inkább név. Lewis. Hiányzik, és még fog is roppant sok ideig, de persze senki – beleértve önmagamat is – sem várhatja el, hogy két hét alatt tovább lépjek.

És pont ekkor ütközött belém egy hatalmas, vörös hajzuhatag, amit egy lány követett.
- Bocsi – mondta reflex-szerűen, aztán tovább csókolta azt a szőke srácot, akivel eddig el volt foglalva. Azt a szőke srácot, aki egyébként Marcus volt.
- Semmi baj, Marcus barátnője – vágtam rá, mire ijedten elhúzódtak egymástól.
- Rozi, ez nem az...
- Aminek látszik. Nem gáz, úgysem voltunk együtt. Jó éjt – köszöntem el, majd már indultam is tovább. Jó pár perc telt el, mire lesiklott az első könny az arcomon. Nem szerettem őt, és még együtt sem voltunk. És persze belül tudtam, hogy sosem működne, de amíg velem volt, nem fájt az a hatalmas űr, amit Lewis hagyott. Aznap este viszont nyugodtan aludtam el.

Ahogyan azt a bölcs emberek mondják, ha egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik. Ugyanezt gondoltam én is, ahogyan álltam a Szent Márk téren, és Őt csókoltam.

Na, de vissza az elejére.

Reggelre eljutott az agyamig, hogy azért mégsem olyan könnyű így, Marcus nélkül. Azért jó volt tudni, hogy ő ott van, bár visszagondolva nem is feltétlenül volt ott. Furcsa. Kicsit átfutott rajtam a „persze, engem mindenki itt hagy" érzés, de aztán emlékeztettem magam egy roppant bölcs mondásra, amit a beszélő felvágott (értsd: Lewis) gyakran mondott el nekem: vannak, akik azért jönnek, hogy tanítsanak, akik azért, hogy maradjanak, és azok, akik csak elhagynak. Vagy valami ilyesmi. Lehet, hogy mégsem hallottam elégszer. Szóval igen, a pillanatnyi depimen elég hamar sikerült tovább lépnem. És, mire észbe kaptam már el is kellett indulnom a titokzatos valakivel való találkozásra. Gyorsan felvettem egy – már előre kikészített – összeállítást, és már rohantam is a térre. Igazából nem kicsit lepődtem meg, amikor senki, de tényleg senki sem volt ott. Sem egy turista, csak a galambok és én. Enyhe félelemérzettel ültem le egy márványos bevonatú padra, és vártam... igazából a csodát.

És akkor megérkezett az a hatalmas csoda. Eleredt az eső. Még, hogy a téli esők öve...

Aztán Lewis lépett ki a Florián kávéházból. Sokat voltunk ott Apuval, amikor hétvégén nem volt dolga, Mindig angol teát ittam, de egy liternyit simán benyomtam belőle. Kezével intett, hogy menjek, de én megráztam a fejem.
- Rozi, ne hülyéskedj, meg fogsz fagyni – kiáltotta. Megforgattam a szemem, majd megindultam felé. Meghívatom magam egy teára, aztán meg jól otthagyom. Igen, ez lesz és pont. – Köszi, hogy eljöttél – mondta, mikor odaértem hozzá.
- Nem tudtam, hogy te hívtál – vágtam rá őszintén.
- Meghívhatlak... - kezdte, de én félbeszakítottam.
- Három angol tea – jelentettem ki, majd leültem egy tiszta asztal melletti székhez.
- Csak had magyarázzam meg – kezdett el könyörögni.
- Oké – egyeztem bele, mire olyan „te is tudod, hogy nem szeretem a szarkazmust" fejet vágott. – Komolyan.
- Oké, szóval. Én nem akartam az egészet. Igazából nekem nem a Ferraris ülés volt az, ami tetszett az egészben. Hanem az, hogy a Mercedesnél senkivel sem kellett harcot vívnom azért, hogy veled lehessek. Tényleg igaz az, hogy már tavaly óta... egyszerűen csak szeretlek, és végig szerettelek. Mire Bahreinbe értünk, már meg is feledkeztem az egész tervről, ami egy nagy hülyeség. Tényleg bántott az, hogy akkor nem tudtalak megcsókolni a zongora fölött. És amikor láttam, hogy Sebi rohan veled az orvoshoz, én esküszöm, ha nem gyökerezett volna földbe a lábam, utánatok futottam volna. És sajnálom azt, hogy Rexi mindig ott volt mindenhol, és azt is, hogy sosem mondtam el neked egy dolgot: mindig, és minden körülmények között téged választanálak. És foglak választani. És hiányzol – fejezte be.
- És ki volt az a lány Spában? – tettem fel a kérdést, ami már oly régóta nyomta a szívem.
- Ő csak annak volt a tökéletes példája, hogy mennyire szerettelek volna pótolni. De téged egyszerűen nem lehet – mondta. – Szóval, tudom, hogy abszurd, de meg tudsz nekem bocsájtani? – kérdezte, majd idegesen az ajkába harapott. És akkor villant be az, hogy amikor mentünk Ausztráliába, min gondolkodtam. Sosem voltam még szerelmes, aztán jött Lewis. És még mindig szeretem.
- Meg. Igen. Persze – válaszoltam, majd egy hatalmas mosoly terült el az arcomon.
- És kaphatok egy második esélyt? – csillant fel a szeme. Most én haraptam az ajkamba. Na, nem a kérdés miatt. Arra tudtam a választ. Igazából gyors fejszámolást végeztem.
- Igazából ez már a negyedik esélyed.
- Szóval igen?
- Igen.
- Igen.
- Igen?
- Igen?
- Igen.
- Igen?
- Igen.
- Igen.

Ez után kimentünk a térre. Igen, mint kiderült, tényleg lefoglalta az egészet. Ez azért enyhén beteg. Éppen a Rialto-híd felé sétáltunk, amikor megállt.
- Bocsánat, én nem bírom tovább – jelentette ki, majd magához húzott és megcsókolt, mint még soha.

Mert ha egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik.

:3

All the love, Ch