A Hadnagy és én // Star Wars [1]

Tizenegyedik

Murrow tiszt bejegyzése zárta az egészet, ami először összegezett, majd áttért rám külön, az alanyra. Erről a beszámolóról gondoltam egyedül, hogy gondosan meg van írva, nem csak átmásolva egyik aktáról a másikra. Az összegző jelentés onnan kezdődött, hogy tizennyolc gyereket hoztak fel a hajóra. A tiszt azonnal megállapítja, hogy ez negatív, ahhoz képest, hogy több rohamosztagost veszítettek. Mégis, egy új sorban azt írja, hogy gyors szemle után kijelentheti, jó fogásuk volt. Úgy ítélte, hogy jó korban és erőben vannak az alanyok, hogy a dzsungeles környék megerősítette az immunrendszerü(n)k. A gyerekek veszteségét a hazaútra kettőnek ítélte, ami nem is olyan rossz tipp volt, ahhoz képest, hogy az összegzés végén csak egy halálesetet jelez. Tehát velem együtt tizenheten elértünk a bázisra.
Aztán itt jött a jó része. Murrow tiszt rám tért, csakis rám. (mondjuk, fogalmam sincs, hogyan írhat minden alanyról ennyire részletesen, de nekem majdnem leesett az állam) Azt írta, hogy a szüleim el akartak rejteni és, hogy ellenálltak. A következő mondattól viszont megremegett a kezem: a szüleim életben maradtak. Maga Murrow tiszt meséli, hogy le akarta gyilkoltatni őket, de egy csellel el tudtak menekülni. Akkor azt állapította meg magában, hogy ha vannak olyan okosak, hogy túljárjanak az eszén, akkor megérdemlik az életet. Kissé megkérdőjelezhető kijelentés egy tiszttől, (bizonyára nem sokáig maradt az, ilyen gondolkodás mellett) de nem tagadhatom le, hogy kedvelem ezt az ismeretlen tisztet és nem csak azért, mert életben hagyta a szüleim, hanem mert egy szabad, önfejű és önrendszerű férfi, aki a csatatéren döntött el dolgokat és nem hologramok mögött.

- Él még ez a Murrow nevű tiszt? – emeltem fel a fejem a laptól

Hux rázta a fejét, az ajka egyenes vonalba húzva a szemében valami csendes sötétség ült: meghalt. Tulajdonképpen, nem tudtam volna mit kezdeni azzal sem, ha élne, nem tudtam volna mit mondani neki, mégis, jól esett volna, ha tudom, életben van. Csalódottan engedtem le a vállam és tovább futottam a sorokat. Murrow tiszt gyakorlatiasan ír mindenről, mintha valóban csak annyi lenne a feladata, hogy memorizálja a gyerekeket és mindent róluk.

Murrow tiszt beszámolója azzal folytatódott, hogy engem ír le. Hogy a hajón vagyok a többi gyerekkel együtt és ő a neveinket kérdezi. Egy ponton megemlíti, hogy olyan öt évesnek nézek ki, de elég nagy növésű voltam, tehát lehet nekem négy évet is adni. Megjegyzi, hogy én egyike vagyok azon kevés gyereknek, aki tudja a teljes nevét. Leír, hogy fekete hajam van és sötét szemem, leméri a magasságom és súlyom, feljegyez mindent, amit tud. Közte megemlít egysmást a természetemről is.

- Ami azt illeti elég jó képet festett rólad. –szólt közbe Hux, a hangja közvetlenül a fülem mellett hallatszott

Zavarodottan bólintottam és a figyelmem egy pillanatra megrekedt a férfin. Hux közel ült hozzám az ágyon, a válla az enyém súrolta, a feje, akárcsak az enyém a lapok fölé görnyedve. Eddig nem is nagyon figyeltem rá, túlságosan belemerültem az olvasásba, nem vettem észre, hogy velem együtt böngészi a lapokat. Ugyanezeket a dolgokat láthatta Hux még régen előttem, most viszont újra akarja futni. Mégis, nem zavar, hogy megtette, csak az bosszant, hogy ezek alapján ítélt és talált rebellisnek, olyannak, akinek a körmére kell nézni.

Nem válaszoltam a kommentárjára, csak tovább bújtam a jelentést, amiből már csak két olvasatlan sor volt. Az maradt még, hogy az úton jól viseltem magam, de ő előre látja, hogy kissé fegyelmezetlen természetem van és a jövőben gond lehet velem. Jó megállapításai vannak, minden esetre. Ahogyan a vörös hajú férfi állapította meg: valóban jó képet festett rólam, elérte, hogy ezeket úgy éljem meg, mint emléket. Hux-ban talán ennél a mondatnál fogalmazódott meg a végleges cél, hogy rám kell néznie, mert aki gyerekként megjegyezendő, az felnőttként sem fog sarokba bújni.