Safety Pin ✘ a.f.i. ✘

21. The Edge Of Tonight

ASHTON

   Épp a nappalinkban ücsörögve néztük a tévét, mikor megcsörrent a telefonom. Kissé értetlenül meredtem a kijelzőre, hisz Gaby hívott. Nem sűrűn beszéltem még vele telefonon, ezért is lep meg ennyire.
   - Szia, Gaby! – vigyorogva köszöntem bele.
   - Ashton... - hangja rettentően zaklatottnak tűnt. – Ash... Baj van! Nagyon nagy baj... Nessa... - arcomról egyből lerohant a mosoly, szinte ledermedtem barátnőm neve hallatán.
   - Ugye nem történt Nessával semmi? – felpattantam a kanapéról, szemem sarkából láttam Lauren aggódó tekintetét.
   - De, Ashton. Pont ez az.
   - Gaby, kérlek, mondd már el! – szinte rákiáltottam. Tompán hallottam, ahogy anya és a húgom kérdezősködtek tőlem.
   - Ashton, azonnal be kell jönnöd a kórházba. – hangja remegett, ahogy sírni kezdett.
   - Hogy hova? – kezemből majdnem kiejtettem a mobilom. – Várj, mi van? Nessa...
   - Ash, sietned kell... - elhallgatott. – Nessát baleset érte. – szívem zakatolni kezdett, a hideg átfutott rajtam, és vele együtt a pánik is. Térdeim megremegtek, mintha bármelyik pillanatban összerogyhatnának alattam.
   - Nem, ez nem lehet.
   - Tudod, hogy ilyennel nem viccelnék. – felzokogott.
   - Tud... De... mi történt?
   - Azt majd itt elmondom. Csak siess! – szemeimet csípni kezdték a könnyeim. Torkomban gombóc nőtt. Rettentően aggódtam a szerelmemért. Így miután kinyomtam a telefont, azonnal elhadartam anyuéknak, hogy mi a helyzet. Aztán felkaptam a slusszkulcsot és már rohantam is ki a kocsinkhoz. Mögöttem loholt Lauren, miközben szólongatott.
   Vezetés közben nem törődtem azzal, hogy már sötét van, csak cikáztam az autók között. Párszor elhomályosodott a látásom, ahogy könnyeim ellepték a szemeim. Lauren egyre idegesebben magyarázott nekem, hogy azért lassítsak és figyeljek oda. Nem igazán foglalkoztam vele. Minél előbb szerelmemnél akartam lenni.
   - Szerinted merre lehet? – aggódva kérdezgette húgom, mikor beléptünk a kórházba.
   - Valószínű, a sürgősségin. – mielőtt a recepcióhoz siettem volna, hirtelen elénk szökkent Gaby.
   - Ashton! – sírva ölelt át.
   - Gaby... - megsimogattam a hátát, húgi pedig ijedten nézett ránk. – Merre van Ness?
   - A műtőben, már vagy egy fél órája. – eltoltam magamtól.
   - Hogy hol? – szívem majd' kiugrott a mellkasomból.
   - A... a műtőben. – dadogta, miközben letörölte a könnyeit, így erős sminkje még jobban elmaszatolódott.
   - Az lehetetlen... - szinte fel se fogtam mit mondott. Forogni kezdett velem a világ. Könnyeim egyre csak gyűltek a szememben. – Mi a fene történt Nessával?
   - Engem is az öccse hívott fel, alig tíz perce. – szipogott.
   - De mi történt? – érdeklődött Lauren.
   - Öhh... összeveszett az anyukájával, és elrohant otthonról.
   - Mi van? – értetlenül vontam össze a szemöldököm. – Mégis miért?
   - Lényegében, még mindig nem békéltek meg, hogy te vagy a pasija.
   - Ez most komoly? – idegesen túrtam a hajamba.
   - Aaron mesélte. – mély levegőt vett, és vállai megremegtek. – Egy kereszteződésen akart átfutni, mikor majdnem elütötte egy autó. Egy pasas rántotta el a kocsi elől. – többször is elcsuklott a hangja. Könnyeimmel küszködtem, ahogy hallgattam őt. Lauren pedig megszorította a kezem.
   - De miért van a műtőben?
   - Ashton... annyira sajnálom. – felzokogott, így ismét átkaroltam őt. Próbáltam nyugodt maradni, de nem ment. Nem megy, hisz Nessáról van szó, az istenit! Könnyeim égették a szemem, majd végiggördült egy csepp az arcomon.
   - Gaby... tudnom kell mi történt. – kissé rekedtebbnek hallatszott a hangom.
   - Az orvosok szerint, elég rosszul esett Vanessa. Megrepedhetett a koponyája, így műteni kellett. Több horzsolás van az arcán és az oldalán. Illetve eltört a bal keze is. – szívem kihagyott egy ütemet. Tüdőmben megrekedt a levegő. Azt sem tudtam hol vagyok. Remegő kezekkel töröltem le a könnyeimet.
   - Uramisten... - egyfolytában ezt ismételte a húgom, és közben fel-le kezdett járkálni. Rajtam pedig elhatalmasodott a félelem és aggódás. Nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Szörnyen tehetetlennek éreztem magam. Lerogytam a közelben levő székre. Gaby leült mellém és szorosan átölelt. Valamit motyogott, de nem tudtam rá koncentrálni. Csakis az játszódott le a fejemben, ahogy az én törékeny kis Nessám átfut az úton és...
   Tenyeremmel letöröltem a könnyeimet. Ekkor Gaby kézen ragadott és szinte vonszolni kezdett maga után. Először nem tudtam hova megyünk. Mikor megláttam Ness szüleit, máris tudtam hol vagyunk. Érkezésünkre mindhárman felkapták a fejüket. Lynette kisírt szemeiben harag gyúlt, míg férje egyből felpattant a székről és idesietett.
   - Ashton, reméltem, hogy mihamarabb itt leszel. – felé nyújtottam a kezem, de ehelyett átölelt. Eléggé meglepett, hisz ölelésre nem igazán számítottam.
   - Öh... ez csak természetes. Nessáért bármit megtennék. – suttogtam, miközben hátamat lapogatta. Miután eltolt magától, mélyen a szemeimbe fúrta kékes íriszeit. Halványan elmosolyodott. Lynette-re tévedt a tekintetem. Még mindig hűvösen nézett rám. Nagyon nem tetszik neki, hogy itt vagyok. De miért nem kedvel? Ki hinné, hogy az apjával jobban elvagyok, mint az anyjával? Érdekes.
   Bemutattam nekik a húgom, aztán váltottunk pár szót, majd két széknyire leültünk melléjük. Miközben várakoztunk, mondanom se kell, hogy irtó lassan teltek a percek. Egyre idegesebb és kétségbeesettebb lettem. Főleg, ahogy a megszeppent Aaronra nézek, vagy, ahogy látom a mély szomorúságot a szüleik szemeiben. A könnyeim már elapadtak ugyan, de ettől függetlenül az idegességem és a torkomban levő gombóc nem akart megszűnni. Hol Gaby, hol a húgom próbált nyugtatni.
   Közben folyamatosan rezgett a telefonom. Miután előkotortam a zsebemből megláttam, hogy a bandám elárasztott egy halom üzenettel. Kezdetben furcsálltam, hogy tudják, merre vagyok. Aztán Mikey elárulta, hogy Gaby mondta el neki, ő meg továbbadta a többieknek. Mindannyian féltették Nessát, és persze értem is aggódtak. Erősködtek, hogy beakarnak jönni hozzánk, de lebeszéltem őket. Hisz este kilenc is elmúlt már, nem akarom őket is veszélyeztetni. Így megkértem, vagy jobbára rájuk parancsoltam, hogy maradjanak szépen otthon. Majd úgyis értesítem őket, ha van valami fejlemény.
   Talán egy újabb óra telt el – immár három órája várakoztunk –, mikor megjelent egy fehér köpenyes orvos, aki felénk igyekezett. Elég meggyötörtnek és fáradtnak tűnt.
   - Mr. és Mrs. O'Connell? – Robert felpattant a székről, majd kezet rázott a kissé őszes dokival. – Dr. Fields vagyok, és én végeztem a lányuk műtétét. – Lynette is közelebb lépett, Aaron csak messziről figyelt. Lauren belém karolt, Gaby pedig félve pillantott ránk. – Ugye azt már mondtuk, hogy Vanessa nagyon rosszul érkezett esés közben. Így erőteljesen beütötte a fejét a betonba. A vizsgálatoknál kiderült, hogy a koponyája hátul, baloldalon három centi hosszúságban megrepedt. – szívem zakatolni kezdett. Éreztem, hogy valami komolyabbat és fájdalmasabbat akar még közölni velünk. Csak előbb felvázolja a helyzetet. Remegni kezdett a kezem, így ujjaimat tördeltem, hogy leplezzem ezt.
   - Mondja doktor úr, a műtét hogy ment? – kérdezte Robert.
   - A műtét során viszont komplikációk léptek fel. – szinte a levegő is megakadt a tüdőmben.
   - Miféle komplikációk? – kissé rémülten tette fel a kérdést Lynette.
   - Sajnos rengeteg vért vesztett, illetve sokkal súlyosabb a fejsérülése, mint gondoltuk. Vanessa pedig kómába esett.
   - Hogy mi? – tört ki belőlem a kérdés, miközben én is felpattantam.
   - És ez mit jelent? – kétségbeesetten érdeklődött Robert.
   - Stabilizáltuk az állapotát, a kezeléseket meg fogja kapni. Erősnek tűnik a szervezete, így jó esélyei vannak, hogy hamar felépül. Remélhetőleg. – remélhetőleg? Könnyeim végigcsordultak arcomon, és émelyegni kezdtem. Lynette hangosan zokogva bújt Roberthez. Lauren megszorította a kezem, ekkor tudatosult bennem, hogy nem álmodom, és tényleg megtörténik ez. Tompán hallottam az orvos további magyarázatát, de nem fogtam fel belőle semmit. Szinte transzba estem a hallottaktól. Képtelen vagyok felfogni, hogy Nessa kómába esett. Azonnal látni akarom őt!
   Szorosan átölelt Lauren és a hátamat kezdte simogatni, hogy lenyugtasson. Folyamat suttogta, hogy nyugodjak meg, Nessa rendbe fog jönni. De valahogy nem akartam hinni neki.
   Pár perc múlva szólt Robert, hogy megyünk az intenzívre. Azt sem tudtam hol vagyok, csak hagytam, hogy húgom vezessen. Többször is meg kellett állnunk, mert egyre jobban kezdtem szédülni. Szó szerint kezdett kicsúszni alólam a talaj. Gaby átvetette a karom a vállán, és Laurennel, együttes erővel vonszoltak tovább.
   Az elkülönített szobához érve az ablakon át megpillantottam Nessát, ahogy bekötözött fejjel és karral fekszik az ágyon. Mindenféle csövek lógnak ki a karjából, illetve lélegeztető gépre van kapcsolva. A szívem szakad meg így látni őt. Így könnyeim új utat szántottak arcomon.
   Épp egy nővér jött ki a szobából, elmondta, hogy most csak két hozzátartozó mehet be hozzá. Hiába van kómában attól még pihenésre van szüksége. Miután elment, Nessa szülei összenéztek. Láttam rajtuk, hogy telepatikusan megbeszélik a dolgot. Aztán elém állt Robert. Vállaimra tette kezeit, és mélyen a szemembe nézett.
   - Nyugodtan menj be hozzá Ashton. – halvány mosolyra görbült szája széle. Szemeiből pedig sütött a fájdalom és a remény.
   - De... a szüleire sokkal nagyobb szüksége van, mint rám. – szipogtam.
   - Ne mondj ilyeneket, hisz a szerelme vagy! Menj be szépen hozzá. Hidd el, tudni fogja, hogy te vagy az. – megpaskolta a vállam. Nagyot nyelve bólintottam, és elmotyogtam egy köszönömöt.
   Lassan beléptem az ajtón. Gyomrom görcsbe rándult, ahogy végigmértem őt. Könnyeim szinte patakokban folytak le az arcomon. Közelebb húztam a kisszéket az ágyához. Sóhajtva ültem le. Először csak bámultam őt és a kötéseit. Vörös haja elterült a párnán és a vállain. Fejét körbeölelte a fehér kötés. Bal karját gipszbe rakták. Pont a bal karja tört el? A mellette levő gép folyamatosan pittyegett, ahogy mutatta a szívverését. Remegő kezekkel fogtam meg a jobb kezét.
   - Édes kicsi Nessám... - súgtam miközben finoman végigsimítottam az arcán. Arca bal oldalát horzsolások borították. Letöröltem a könnyeimet.
   Rengeteg rémes gondolat kezdett cikázni az agyamban. Miszerint, hónapokig, esetleg évekig ebben az állapotban lesz. Vagy ha netán magához is tér, örökre el fog engem felejteni. Még inkább elkapott a sírás. Összekulcsoltam az ujjainkat.
   - Nessa, szerelmem... ha hallasz... - elcsuklott a hangom. – Remélem, hamar felébredsz, mert rohadtul nem fogom kibírni nélküled. Meg fogok őrülni, ha nem... - képtelen voltam befejezni a mondatom. – Édesem... ugye tudod, hogy őrülten szeretlek? – folyton csak simogattam az arcát. Számhoz emeltem törékeny kezét és finoman megcsókoltam. – Mégis hova rohantál ennyire? – könnyeim égették a szemem. Szívem milliónyi darabokban hevert a mellkasomban, hogy így kell látnom őt.
   Nem tudom meddig ülhettem csendben sírva Nessa mellett, ahogy figyeltem lassú légzését. Lassan felálltam, és homlokához hajoltam, hogy egy búcsúcsókot nyomjak rá.
   - Szeretlek, Vanessa. Mindennél jobban. – suttogtam és egy újabb puszit nyomtam homlokára. Aztán végigsimítottam az arcán. Vetettem rá egy utolsó pillantást, majd elindultam kifelé.
   Épphogy átléptem a küszöböt, mikor ismét megszédültem. Ahogy kezdtem volna összerogyni Robert azonnal elkapott.
   - Ashton... jól vagy? – aggódva mért végig. Húgi is rémülten lépett mellénk.
   - Kicsit megszédültem. De semmiség. – legyintettem. Viszont ténylegesen szarul éreztem magam. Remegett a kezem, a gyomrom is görcsben volt már órák óta. Emellett még mindig rettenetesen aggódtam Nessáért.
   - Szörnyen nézel ki, már bocs. – magyarázta Robert. – Ashton, ki kell pihenned magad. Nem ártana ennetek sem. – húgomra pillantott, majd vissza rám. – Úgyhogy nyomás haza! Van, aki elvisz titeket?
   - Hát, én...
   - Nem, Ash, nem fogsz így volán mögé ülni. Ki van zárva!
   - De... - akadékoskodtam.
   - Ashy, majd idehívom anyut. – csak bólintottam.
   - Jó ötlet, Lauren. Amúgy miért is nem ő hozott el titeket? – kérdőn nézett rám.
   - Mert... eléggé pánikba estem. Aggódtam Nessáért, és... - elmosolyodott.
   - Meg nem gondoltuk, hogy Ash rosszul lesz.
   - Hát persze. – bólintott. Lauren pedig arrébb lépett, hogy felhívja anyát. – Hogy viseled? – komolyan nézett rám. Megint elkapott a sírhatnék, ahogy a szerelmemre gondoltam.
   - Borzalmasan. – böktem ki. Újabb könnycsepp gördült le arcomon. Majd szó nélkül átölelt. Eléggé váratlanul ért, így egy darabig át se öleltem. – Mr. O'Connell... remélem, tudja, hogy rettenetesen szeretem Nessát.
   - Tudom Ashton, tudom. – meglapogatta a hátam. Ekkor tűnt fel, hogy Gaby, Aaron és Lynette nincsenek is itt.
   - Merre vannak a többiek? – néztem Robertre, miután elhúzódtam tőle.
   - Lynette-et elkapta a sírógörcs, így Gaby utána rohant. Én akartam, de ő megelőzött. Öcskös pedig ment utánuk. – meglepődve bólintottam. De ha sírógörcsöt kapott, akkor miért rohant el? Nem is értem...
   - Öh, anya nagyjából húsz perc múlva itt lesz.
   - Az nagyszerű. – bólintott Rob.

   Tényleg húsz perc telt el, mire megjött anya. Mikor megláttam a folyosón, szinte úgy rohantam oda hozzá. Sírva öleltem át.
   - Jaj, Ashy... nyugodj meg! – megcirógatta a hátam. Majd pár perc múlva visszasétáltunk Roberthez. Bemutatkoztak egymásnak, és Vanessáról kezdtek beszélni. Aztán anya az ablakon keresztül vetett egy pillantást rá. Én is csak őt bámultam. Mindent kizártam a gondolataimból. Egyedül az imádott vörös hajú lányon kattogott az agyam. Nem akarom őt elveszíteni. Abba beleőrülnék. Miért kellett ennek megtörténnie? És miért pont az én kis Vanessámmal? Még mindig nem akarom elhinni, hogy Nessa kómában van. Isten tudja meddig...
   - Ashton... Ashy! – anya hangja zökkentett ki a gondolatimból. – Gyere, haza megyünk. – bólintottam, és még egyszer alaposan végignéztem Nessán.
  - Pihend ki magad, Ashton. – Robert ismét megölelt.
  - Igyekszem. – miután elköszöntünk tőle, elindultunk a kijárat felé. Út közben futólag láttam Gaby fekete tincseit, illetve mellette Nessa anyukáját. Intettem nekik és tovább haladtam.
   Mikor beültünk a kocsiba, szinte transzba estem. Nessa körül forogtak a gondolataim. Anyára és az útra egyáltalán nem figyeltem. Hiába ültem elöl. Anya próbált szóra bírni, de képtelen voltam másra koncentrálni.
   Már csak azt vettem észre, hogy a felhajtónkon anya leállítja a motort. Fogalmam sincs, hogy vonszoltam magam fel a szobámba. Amint beléptem, elterültem az ágyon, és ismét elkapott a sírás. Egy kis gömbbé húztam össze magam, és hagytam, hogy könnyeim áztassák az arcom.
   Pár óra után álomba sírtam magam.

..................................

Hello everyone!

Tudom-tudom, megint rengeteget késtem az új résszel, de nekem nem megy a napi szinten való update-elés. Bocsesz. :)

Viszooont, most már kijelenthetem: ez lenne az eddig beharangozott nagy „bonyodalom/ fordulópont". Mit szóltok hozzá? Nagyon kiszámítható lett, or azért egy icipicit meglepődtetek rajta?

Annyit még azért hozzátennék, hogy a következő részek kicsit sírósabbak lesznek. So zsepiket készítsetek magatok mellé. :) Sorry guys, but I have to do this little shit. :3

És még azt is meg kell említenem, h a héten cries_inthe_night volt olyan kis cukker, és megdobott egy újabb díjjal –isten tudja hányadik ez már–. :33 Nagyon köszönöm, babe. ♥♥ But ha nem haragszol nem fogom ismételten kitenni a válaszaimat. Kegyetlenül lusta vagyok rá. xDD

And if ya liked this chapter, please vote / comment. Thanks. ;)

Love y'all! ✘✘