Érdekes évszak ez az ősz,
Valaki fiatal lesz tőle, valaki meg ősz.
Mindenhol eső verte pocsolyákat,
Valakiben meg ilyenkor sarjad új láng.
Tűz az örökös pusztító erő,
Pedig alapvetően lehet belőle jót tenni,
De most én se tudom, mi is igazából,
Azt viszont igen, elegem van a lángból.
Nem tudom nevén szólítani,
Valami, ami rettentő erősen tud fájni.
De az út, míg eléred a fájdalmamat, hosszú,
Talán kegyetlenebb, mint a végső bosszú.
Egy pillanat lehet túl sok idő,
Világ pusztulhat, de itt csak egy szív tőr.
Mikor meglátod őt, aki az elmédbe ég,
Nem akarsz semmit, csak csodálni még.
A szem egy gonosz kígyó,
Rád néz és megmar, bezár egy béklyó.
Innen nincs kiút, most itt örökre benned ég,
Ez az egy pillanat már egy örökös kép.
Milyen viharos ez az október,
Túl sok minden erősebb, mint az ember.
A jég gyilkos lehet, mégis gyermeki játék,
Ahogy csíklik a sok ember, az csoda szép.
Csak nézem, ez nekem elég,
Nem vonz annyira ez a korai tömör jég.
Egy lány ragadja meg kissé kihűlt kezem,
Segíteni próbál, de engem rabul ejt a szeme.
Kicsit jobban dobban a szívem,
Nem értem most, mi is történik velem?
Mintha egyszerre zakatolna bennem az élet,
Nem tudom mi ez, de még ne érjen véget.
Hűvös a szél, de ma nem zavar,
Iszok valamit, mert minden pillanat felkavar.
Nem hagy el a gondolat, égek belül, de fázok,
Gyermek vagyok, most magam elől bujkálok.
Szédülök és nem értem, mi van?
Az egész világ most gyorsabban halad,
A lány egész éjjel csak rá gondoltam,
Az élet ízét éreztem, de közben fuldokoltam.
Valahogy véget ért a nap,
Néha az ember az éjtől semmit se kap.
Megvolt a pillanat és megvolt mindenem,
Éreztem, ahogy duzzad az apró lelkem.
Nem volt elég, semmi nem elég,
Addig játsszál a tűzzel, amíg minden poráig ég.
Lassan félelem váltja fel az apró örömöt,
Gyorsan jött és teljes erővel kiütött.
Nehéz volt álarcot viselni,
A világnak az átlagos játékot játszani.
Pedig elmondanám, amiről nem is tudtam,
Csak éreztem mindent és elzárkóztam magam.
Féltem, nem tudom elengedni,
Könnyebb volt mindent magamtól elrúgni.
Gyerek voltam, ostoba és annyira tudatlan,
Megszoktam és minden fájdalomról hallgattam.
Teltek a napok, de őt láttam,
Mindig minden nap róla álmodtam.
Vajon miért nem hagy el ez a kép?
Méreg minden cseppje, de csoda szép.
Kerestem a szavak rengetegét,
Valami talán választ tudna adni, hogy miért?
Oly sok szép szó járta át elmémet,
De a szó a szélben oly könnyedén elveszhet.
Sok kérdés, mind válaszok nélkül,
Rengeteg ígéret, és mind vártak tétlenül.
Ki vagy, egy átok vagy maga az éden?
Ha más álmodhat, akkor én vajon miért nem?
Éreztem, a régi énem elhagy,
Pont úgy éget a láng, ahogy ért a fagy.
Hirtelen minden csak egyre rosszabb,
Csend hangja mind egyre hangosabb.
Reméltem, néha gondol rám,
Nekem a szobám lett a hűvös zárkám.
Lelkem halk dallama, mely csak őt keresi,
A szívem vérző hittel csak őt szereti.
Kegyetlen a sors ostora,
Nincs kegyetlenebb, mint a szeretett fogja.
Keserűbb a tiszta méregnél a könny csepp,
Nehéz tisztán látni, ha igazságtalannak érzed.
