BENNEM A DÉMON FARKAS! [16+]

14. Rész: Nem kell felrobbantanom egy atomerőművet.

Nem érzem a fájdalmat mert még mindig álmodom, de akkor is a tudat, hogy leszúrtak...

-Fel kéne ismerned, tudnod kéne ki vagyok!- hangjától viszhangzott az egész üres végtelenség.

Viszont üvöltése gyengülni kezdett, és a külvilágból hallott riadt kiálltások erősödnek.. Mit csinálok már megint a valóságban?

-Senka! Senka... Kérlek ne csináld..- tör ki sírásbam Nox.

Arra ébredek, hogy Nox felett vagyok, és a földhöz szorítva, egy törött üvegdarabot szegezek hozzá, ő pedig rémülten bámul könnyes szemekkel.

-Senka... kérlek... - olyan volt mint egy ijedt kisgyerek, aki nem találja anyukáját a tömegben.

Szemeiben félelem és rettegés csillogott, én pedig megijedtem önmagamtól. Pontosan azt csinálom, amit az álmomban csinált velem a démon...

Nem bírok megszólalni, csak figyelem rémült arcát, majd odébbdobom a törött üveget, és lemászok róla. Erre ő felül, és hátrafele kezd mászni, messze tőlem.

Egyszerűen undorodom magamtól, hogy majdnem ezt tettem vele. Mások bántották őt, most pedig én teszem ezt vele. Fél tőlem...

Fogalmam sincs, hogy mit mondjak, hogy megnyugtassam, valószínűleg már sosem fog megbízni bennem...

Nem tudtam mit tegyek, ezért közelhajoltam hozzá, és mielőtt eltudott volna mászni előlem, hirtelen magamhoz szorítottam. Az öleléstől mégjobban megijedhetett, mert halk zokogásba kezdett.

-Engedj el... -sóhajtotta halkan.

Nem mondtam semmit, s ahelyett, hogy elengedtem volna, mégerősebb lett a szorításom. Ezt megnyugtatásként szántam, habár úgy tűnt, hogy ő nem így érez ettől.

-Nyugalom, nem foglak bántani...- súgtam fülébe, és egy hirtelen vágyat éreztem, hogy beleharapjak nyakába, ami csak néhány centire volt tőlem.

Éreztem heves szívverését, felforrósodott testét, szegény rendesen félt tőlem, és ez az érzést megőrít, előhozza belőlem a vadállatot, és megéheztem... a húsát akarom...

Mi történt velem? Miért akarom fogaim a húsába marni? Vér kell. Az érzés, hogy valaki fél tőlem, hogy én dominálok... hatalomvággyal tölt el, és vérszomjjal.

Mosolyogni kezdek, de ő ezt nem lássa, hiszen karjaim közé van zárva. Azért öleltem meg, mert csak meg akartam nyugtatni, ám most másképp lett. Már inkább csak élvezem tartani a félelemtől rezgő kis testét, magamhoz szorongatni, mint valami plüssállatot. Engem nyugtat meg...

Szegény nem is próbál fészkelődni, csak tűri szorításom. Nagyon vissza kellett fogjam magam, hogy ne harapjak belé, vagy valalmi olyat okozzak amit megbánok késöbb.

-Senka, én félek tőled... -zokogja suttogó hangon.

Végül rávettem magam, hogy elengedjem, lassan leszedem róla kezeimet, majd gyengéden ellököm magamtól, s mélyen szemeibe nézek.

-Figyelj, fogalmam sincs, hogy mi történt, én.. csak segíteni akartam. - keztem el- álmomban láttam egy démont, és az tette ezt velem...

Könnyeit kezével letörli, majd csendesen megszólal:
-Te is olyan vagy mint ők... -szipog

-Nem, én nem...- próbálom meggyőzni

Egyszerre érzem, hogy megszakad a szívem, hogy ennyire szomorú és riadt, másrészt pedig élvezem ahogyan fél tőlem. Mostanában miért érzem ezt gyakoribbnak?