Királyi esküvő

Harmincegyedik

A repülőn valamiért folyton elalszom, talán a zúgás az oka, vagy a rezgés, de mindig lehunyom a szemem, aztán Igor vállán ébredek. Így volt most is, mikor visszatértünk Tanuvatura. Lovaskocsi várt minket a repülő mellett. Az emberek az utcán zászlókkal és rizs szórással üdvözöltek minket. Örültek a mi boldogságunknak. Igor végig a kezemet szorította miközben a palota felé vitték minket, ott már meg volt nekünk beszélve egy interjú, ahol a házasságunkról nyilatkozunk:
– Tehát önök úgymond megszöktek, igaz?
– Igen. — válaszolta Igor. Mind a ketten két székben ültünk és már a márkás öltönyeink voltak rajtunk.
– Ez nagyon romantikus, tehát a tündérmese happy enddel végződött?
— Ha egy történet végét ér, akkor újba kezdenek. Semminek sincs igazán vége. — mondtam egy mosoly kíséretében.
– Vladimir herceg, ön és az újdonsült férje Mr. Igor Ross, nyilvánosan felléptek a párizsi Disneyland parádéján. Mi volt az üzenetük ezzel? A meleg házasságok támogatása? Vagy az LGBTO közösségé?
– A szerelemé és az álmoké. Hogy a lehetetlen mégis lehetséges, bármilyen nehéznek is látszik.
– Ez szép. Úgy tudom önt egy hét múlva hivatalosan herceggé koronázzák a férjével együtt.
— Igen, egyben akkor lesz az új kórház és ingyenes klinika megnyitása, ahol az ország összes betege megkaphatja a neki kellő és járó kezelést.
– Minderre árnyékot vet az ön édesapja meggyilkolása?
— Tessék? — kérdeztem lefagyva. Hirtelen ért a téma váltás.
– A New York—i rendőrség még mindig nyomoz, és az anyja bírósági tárgyalás előtt áll gyilkosságért. Nem aggódik, hogy egy új kórház megnyitását rendkívül lehangolná ezt a szép és nagylelkű eseményt? — kérdezte, de nem bírtam válaszolni, leblokkoltam. Egyszerűen fellebegett előttem az apám emléke és a szörnyeteg anyámé, hogy ez elvette a fél életemet. Az rántott ki a gondolataimból, hogy Igor megfogta a kezem és megszólalt helyettem:
— A rendőrség értesít minket a fejleményekről, de egyenlőre ugyanannyit tudunk, mint bárki más. Most pedig, az interjúnak vége! — fel állt és elindult velem kifelé.

A szobánkba mentünk és összebújtunk, de amint a férjem mellkasára hajtottam a fejem, elsírtam magam.
— Na, na! Semmi baj! — ölelt át és a fejemet simogatta.
– Annyira el vagyok cseszve!
— Te nem, csak a múlt és tudod, hogy az nem számít, mert már mindegy. Engem az érdekel, hogy mi lesz a jövőben. Azt pedig tudom, hogy remek király leszel és én mindig ott leszek az oldaladon.— nyomott egy csókot a számra. Viszonoztam az ajka mozgását és átkaroltam a nyakát. Már épp elmélyítettük volna a csókot, amikor megcsörrent a telefonom. Megadóan húzódtam el tőle és felvettem.
— Hallo?
— Felség! Baj van! — halasztott egy aggódó hang.
– Jim? Mi a baj? – ültem fel ijedten. Igor is gyorsan kapcsolt.
— A kisfiú, akit meglátogattak...
– Joshua? Mi van vele?
– Nos...Az apja ma reggel kórházba került és sajnos... Eltávozott. — mondta, mire a szemem úgy kitágult, hogy azt hittem ki is esik a helyéről.
– Jézusom.
– Csak gondoltam jobb ha tudja. A fia még a kórházban van. Nem tudják onnan elhozni, szerintem nem tudja elfogadni, hogy az apja elment. – magyarázta.
– Jim, készítse ki a kocsimat és adja meg melyik kórház az.
– Felség...
– Segítenem kell azon a kisfiún! Nem hagyom cserben! – álltam fel. Igor egyetértően bólintott és utánam jött. A kórházba sietünk.