Királyi esküvő

Huszonegyedik

Vladimir pov.
Eljött a nagy nap. Ma herceggé koronáznak és onnantól nincs visszaút. Már ott tartok, hogy elhányom magam az idegességtől, amikor egy kéz a hátamra simult.
– Nyugalom. — simogatta a hátamat Igor.
— Nem tudom készem állok—e erre! — motyogtam az ablakon át bámulva.
— Nézz rám! — fogta a két kezébe az arcom, miután maga felé fordított. Az arcomat a tenyeréhez dörgöltem, mint egy kiscica. — Csodálatos ember vagy és mivel nem ennek születtél, jobban megérted az embereket, mint bárki más! Te vagy ennek a világnak a drágaköve, a csillaga, csodálatos leszel, és mindenki ámulni fog. — mondta mosolyogva. Nagyon jól esnek a szavai, máris sokkal nyugodtabb voltam. Ameddig lehetett, fogta a kezem, de a katedrálisban már egyedül kellett helyt állnom, míg a püspök a fejemre helyezte a koronát. A koronázás után jött a legrosszabb: Beszédet kellett mondanom Tanuvatu népének.
— Rendben leszel! — mondta Nagyi a ruhámat igazítva.
— Azt mond, ami a szívedből szól és mindenkinek hallania kell.
– A tanácstagok előre megírtak nekem egy beszédet. — mutattam a papírokat. Igor átvette és belenézett, majd egy mozdulattal kihajította a kukába.
– Na, ezt nem olvasod fel! Ez nem te vagy! Ez az, amit ők akarnak mondani az embereknek! Azt hallják, amit te akarsz mondani nekik! –nézett a szemembe és az arcomra simította a tenyerét. A könnyem is kicsordult, a nyakába vetettem magam és megöleltem.
– Szeretlek. – suttogtam meghatottan.
– Én is téged! Most pedig menj! — biccentett a fejével a közönség felé. Megpusziltam, majd integetve, ahogy Philip tanította, kiálltam a nekem felállított pulthoz.
—Jó napot! – intettem. Elől álltak a riporterek a kamerákkal és fényképezőgépekkel. Vettem egy nagy levegőt. — Alig egy hónappal ezelőtt még eszembe se jutott, hogy itt lehetek, álmodni se igazán volt merszem erről. Tudom milyen az ha nincs igazság, ha ok nélkül bántanak minket, ha elnyomnak, ha minden vágyunkat a porba tapossák! Én nem vagyok különb senkinél se, ahogy egy ember sem különb a másiknál! Mindannyian érzünk, lélegzünk és élünk, ez az amiért harcolnunk kell! Olyan nincs, hogy tökéletes ember, hiszen lássuk be, azt se tudjuk milyen a tökéletes ember! — a tömeg ezen halkan felnevetett. — Tökéletes világ! Mindenkinek olyan a világa, amilyennek akarja! Segítsünk, hogy az emberek mosolyogjanak és mikor körbenéznek azt mondják: Ez a világ gyönyörű! Az én világom már az, mert ha körbenézek most önökön, és a kamerákon át a világon és azt gondolom: Ez a világ gyönyörű, mert te, mert MI, azzá tesszük! Köszönöm! — ezzel befejeztem, mire a tömeg üdvrivalgásba kezdett. Olyan hangosan voltak, hogy egy percre azt hittem meg fogok süketülni. Oldalra néztem és láttam a családom, ahogy ők is tapsolnak. Óvatosan közelebb mentem az emberekhez, mire megragadták a kezem és lerántottak. A testőrök már rohantak volna, de az emberek a vállukra emeltek és úgy vittek az ujjongó emberek közé. Intettem az őröknek, hogy nincs baj. A szívem megtelt adrenalinnal és boldogsággal, ahogy az embereket néztem. A nyakakba vett gyerekek mind kicsi zászlókat lengettek és néhánnyal mosolyogva kezet is ráztam. Az emberek egyre csak azt kontrázták: Éljen a herceg! A kamerások folyton jöttek utánam és mindent videóra vettek.

Fáradtan rogytam a szerelmem karjába. Az biztos, hogy ma nem lesz gondom az alvással.
– Van fogalmad arról milyen csodálatos voltál? — kérdezte Igor a hátamat simogatva.
— Köszi! — mosolyodtam el.
– Hol a gyűrűd? — kérdezte, mire riadtan felkaptam a fejem és a kezemre néztem.
— Óh, ne!