Királyi esküvő

Tizenkettedik

Vladimir pov.
Meglepetten fordultam hátra. Thomas elegánsan festett.
– Igazán?
– Igen, ha ráérsz, holnap kimehetünk lovagolni. – mosolygott és közelebb lépett. Az arcom bepirult és felforrósodott.
— Nos...Én...Én nem tudok lovagolni.
– Megtaníthatlak. – lépett még egyszer közelebb, de ekkor egy kesztyűs kéz csapódott a mellkasára. Igor szemei szinte villámokat szórtak.
– Azt hiszem ideje kocsiba ülni. — mondta kimérten, de Thomas tovább mosolygott.
– Remek, Vladimir herceg és én utazunk az elől lévő kocsiban, te pedig a királlyal és a királynővel. — mosolyodott el ravaszul, majd átkarolva a vállam eltolt a kedvesemtől. Most egyértelmű volt a dolog. Aggódva néztem a vőlegényem irányába, aki ledöbbenve nézett utánam. Dobtam felé egy sajnálom arcot és felszálltam az egyik hintóra.
– Mutatom, hogy kell integetni. – mondta, mire döbbenten néztem őt.
– Nem mindegy? — kérdeztem felvont szemöldökkel.
— Nem igazán. Kecsesen! - mutatta. Igyekeztem utánozni, de egy kicsit béna voltam. Már messziről hallatszott a parádés zene. Aztán feltűnt a hatalmas tömeg és a zenészek vonultak előttünk. Egy nagy kanyar után kikanyarodtunk az útra, aminek mind a két oldalán sikongató emberek ujjongtak, a gyerekek lufikat és kis zászlokat tartottak. Mindenki a nevemet kiáltgatta és, hogy üdvözölnek. Nagyon jól esett és valahogy fontosnak éreztem magam, míg meg nem láttam a több száz fényképészt. Philip mondta, hogy jó képet kell mutatnunk, nehogy kiforgassanak minket. Végig haladtunk a macskaköves úton és elhaladtunk egy csomó nagyobb épület előtt. Az egyikre nagy betűkkel volt kiírva: PANDALILIOM ÓVODA. Ott láttam a sok kisgyereket, ahogy ők is integetnek. Aranyosak voltak és eszembe jutott valami.
— Állítsa meg a kocsit! – kiáltottam mire a kocsis megállt.
— Mit művelsz? — kérdezte Thomas miközben én leszálltam és átmaszva az útmenti rácson az óvoda felé vettem az irányt. Az emberek utat nyitottak és átengedtek. Oda értem a kicsikhez, akik mind ámulva néztek engem.
— Szervusztok! – köszöntem nekik. Mindegyik integetett vagy nevetve megeresztett egy "Szia" — t. Az igazgató és az óvónők odaléptek.
– Felség! Miért jött ide?
— Szeretem a kicsiket és úgy gondoltam legyen részük a felvonulásban. — mondtam mosolyogva, mire a gyerekek tapsolni kezdtek. Mindegyiknek osztottak zászlókat és boldogan lengették. – Akkor mindenki sorakozzon fel, segítenének? — fordultam az egyik óvónő felé, aki bólintott. Párokba állították a piciket és a kis kék egyenruháikban olyanok voltak, mint a kis hupikék törpikék. Az egyik kicsi lány megfogta a kezemet.
– Leszel az én párom? — kérdezte mosolyogva. Olyan volt, mint egy pici angyal. Bólintottam és elől járva jöttek velem a kicsik is. Az emberek meghatottan nézték a menetet és a fotósok sem kiméltek minket.

Másnap reggel épp egy kis adag rántottát falatoztam Igorral, amikor feljött Jim és egy számítógépet tett az asztalra. Egy videó, amin épp az ovisokkal vonulok.
– Tele van ilyenekkel az internet és a média! Az emberek telekommenteltek mindent, imába foglalják a neved! Bravó! — mondta boldogan. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki éppen megkapta az első játékát. Mosolyogva néztem rá, jó boldognak látni.
– Valamint ez is! – nyomott meg egy gombot mire a kép változott. Ezt nem hiszem el, az anyám volt egy interjúban!
– Vladimir mindig is imádta a gyerekeket, egyszer meg állt egy kisfiú mellett, akinek eltűnt a macija és segített neki megkeresni. — mondta mosolyogva a kamerába.
— Mivan?! Ez sose történt meg! — mondtam mérgesen.
— Hogy ez a nő mennyit tud hazudni! — mondta Igor a müzlijét kanalazva.