Királyi esküvő

Huszonnegyedik

Vladimir pov.
A repülő ablakán bámultam kifelé, míg Igor halkan szuszogott mellettem. Még sötét volt és a felhőket kékre festette az éjszakai égbolt. Sóhajtva bújtam a vőlegényemhez, aki bóbiskolva elhelyezkedett, hogy a hajamba temethesse az arcát. Folyton Johnra gondoltam. Mi a fene történt otthon, egyetlen nyamvadt hónap alatt? Testőrökkel kellett utaztunk és álruhában, mert a sajtó nem szimatolhatja meg, hogy visszatérek Amerikába.
— Reszketsz... – hallatszott közvetlenül mellőlem.
— Oh, felkeltettelek?
— Nem, csak szundikáltam. — dőlt hátra az ülésen.
– Ez az egész annyira furcsa. Nem hittem, hogy valaha lesz így, de...Mintha aggódnék az öcsémért. Új ez. – sóhajtottam fel.
– Elhiszem, de amúgy tudom, hogy sose kérdeztem, de...
– Érdekel, hogy mi baja anyánknak?
– Hát, ami azt illeti megöl a kíváncsiság. — motyogta.
– Azt hiszem apám az oka.
– Sosem meséltél apátokról.
– Anya szabályosan elkergette őt miután John megszületett. Kicsik voltunk, nem értettük miért, de aztán egyszer csak apa eltűnt. John anya vonásait örökölte, de én minden szemszögből apára hasonlítok. Ha anya rám nézett, szerintem őt látta és nem engem.
– Furcsa, de anyádnál mi normális? – vont vállat. Ezen muszáj volt elmosolyodnom és lassacskán elaludtam.

Arra ébredtem, hogy leszállított és elém tárult az esőáztatta Amerika. Gyorsan kocsiba szálltunk és még se álltunk a rendőrségig. Fogalmam sem volt, hogy John most hol van. A kórház, ahol elvileg kezelik azt mondták, hogy a kezelés költségeinek hiányában elhagyta az intézményt. Szerencsére a rendőrkapitány készséges volt és alapos.
– Az öccse törvényesen kiskorú, nem?
– Csak 16 éves.
– Ön mikor hallott felőle utoljára?
– Tegnap este telefonhívást kaptunk tőle. Én letiltottam, ezért a telefonkönyvből kikereste Igor számát és őt hívta fel. Akkor még úgy tudtuk a Wilson kórházban van, de ott azt mondták, hogy már nincs ott.
– Adjanak nekünk pár órát. Van gyakorlatunk eltűnt kamaszok keresésében.
– Uram, minden tisztelettel, de szeretném, ha ez lenne számukra most a prioritás. A kisöcsém beteg és most teljesen egyedül van valahol.
– Természetesen. – biccentett és elindulás kifelé.

Egy órát és tizennyolc percet vártunk, mire megjelenő a felügyelő és egy kamaszfiú, aki azt hiszem az öcsém volt, de annyira sovány volt, elgyötört és ápolatlan, hogy hirtelen magam se tudtam. Igor is döbbenten nézte, ahogy leültetik.
– Ez John? — kérdezte fülembe súgva.
– Azt hiszem... – motyogtam. Felálltam és odasiettem. Mintha fordult volna minden. Ő használt ruhákat viselt és piszkos volt, én pedig elegáns, barna zakókabátot és fekete nadrágot, mind vadonat új. Felnézett rám és rémület csillant a szemében. Csak néztük egymást egy percig majd én szólaltam meg először:
– Jól vagy? – itt mintha elvágtam volna valamit. Sírva fakadt és átölelte a derekamat. Én sem bírtam ki és magamhoz húztam. Legyen bármi is a múltban, akkor is a kisöcsém, és most semmiképp sem lehetek mérges rá, nem mintha tudnék. Várnom kellett mire megnyugszik, hogy beszélni tudjunk.
– Mi történt?
– Nem is igazán tudom. Egyik nap az iskolában nagyon fáradt voltam, aztán az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy mindenem fáj. Anya már minden percét annak szentelte, hogy téged és nagymamát korholjon. Egyedül mentem orvoshoz. Először csak láznak tűnt, de aztán összeestem a suliban. Anyát nem érték el, a matek tanárom vitt a kórházba, ahol aztán megszületett a diagnózis. Anyát nem érdekelte, szerintem teljesen megőrült, bezárkozott.
– Ezért nem mentél haza?
– Nem. Mikor kihullott a hajam, már azt mondta, hogy undorodik tőlem, és kidobott. — szipogta