💜 ARMY (18+)

4. Pihenj!

Taehyung

Ma karácsony van, és a december huszonötödike hivatalos ünnep. Legalább egy kis ideig nem csesztet minket senki. Végre csak fekhetek és lustálkodhatok a matracon. Olyannyira megörültem ennek a lehetőségnek, hogy még a reggelit is kihagytam.
Van, aki hazaugrik ezen a rövidke kimenőn, legalább ebédel egy jót a családjával. Mások különböző találkozási pontokat eszelnek ki a barátokkal, hogy mindenki visszakapjon egy apró darabkát a régi életéből.
A Google maps-et bambulva azon gondolkodom, hogy Szöul vagy Degu van közelebb ehhez az istenverte laktanyához. Rá kell azonban jönnöm, hogy mindkettő pont annyira van messze, amivel nem tudok mit kezdeni ezen az egynapnyi szabadságon. Nagyjából három óra oda, és három vissza az út, az túl sok.

A tervezgetésben Myung zavar meg, aki lelkesen pakol mellettem.
- Te hova készülsz? - pislogok fel elnyúlt fekvőpozíciómból. Nyomi arca, mint a zárlatos stoplámpa vált pirosról fehérre, majd vissza pirosra.
- Találkozom a barátnőmmel...
- A middel? - ülök fel hirtelen.
- Sangmi, a barátnőm - vigyorog bele a táskájába.
- Azta, hát nem gondoltam volna rólad! - ...hogy a csajokat szereted, teszem hozzá magamban. Eddig folyton úgy volt rámcuppanva, mintha az életcélja egy férfi oldalához való hozzásimulás lett volna. Persze, lehet, hogy tévedtem. - Akkor jó szórakozást, Myung-a - ejtem vissza a fejem a párnára, és újra a mobilom képernyőjébe süppedek.

Nyomi csak néz a kerekre nyílt szemeivel.
- Mi az? - mordulom oda.
- Nem akarlak itt hagyni, hyung, olyan magányosnak tűnsz.
Komolyan kész vagyok a gyerektől! Megy a csajával találkozni, de itt pityog felettem és az én állapotom miatt sajnálkozik.
- Ne viccelj már! Menj, és adj meg neki mindent, meg magadnak is - kacsintok rá. - Ne aggódj, feltalálom magam, nagyfiú vagyok már - felkászálódok, és barátilag meglapogatom a hátát. Immár vidámabb pofival fejezi be a készülődést, majd távozik a randijára.
- Aztán takarodóra visszaérjél ám! - kiáltom utána, amúgy hyungosan. Tetszik neki a gondoskodásom, boldogan integet vissza, majd elnyeli a folyosó.
Én végül úgy döntök, hagyom a családlátogatást, inkább felfedezem Nonsant. Így valami látnivaló után kezdek kutatni a térképen, mégis merre vegyem az utam a városban. Aztán megtalálom. Ez jó lesz!

Nagyjából harminc perc múlva lepattanok a kétszázhuszonegyes buszról, és már a Sunshine Studio felé sétálok. Baktatás közben az én Sunshine-omra gondolok, de kezdem úgy érezni, hiába. Mióta bent vagyok, még csak rám sem írt. Csupán egy apró érdeklődés, hogy hogy vagyok, jól esett volna. Ő túl van már ezen a foson, szóval pontosan tudja, hogy milyen „kellemes" is itt, bent. Na, mindegy. Megrántom a vállam. Ami nem megy, nem kell erőltetni.

Mire megveszem a jegyem, és belépek az 1900-as évek Koreájába, legalább is annak díszletei közé, apró szemű havazás kezdődik. A mesevilág így még tündéribbnek néz ki. Helyesebben Josonnak kéne neveznem magamban, nem Koreának, és nem is Szöulban sétálok, hanem még Hansungban. Legalább valami haszna volt a középiskolai töri óráknak, meg annak a prospektusnak is, amit a kezemben tartok. A „Glory hotel" díszlete felé indulok tovább, ami ikonikus helyszíne a Mr. Sunshine című filmnek. Gondolom, a park nevének is ihletadója, hiszen az épületek nagy része feltűnik a drámában. Asszem elkezdtem nézni valamikor azt a filmet, de nem emlékszem, hogy befejeztem volna. Lehet, hogy elaludtam rajta.

Most viszont érdekes ez a kis időutazás. Sétám során látok még néhány katonát ődöngeni, valószínűleg ők sem találtak jobb szórakozást mára. Aztán két ismerős arc tűnik elő a sűrűsödő havazásból. Woobin, meg az az idióta Jihoon. Úgy néznek ki egymás mellett, mint Stan és Pan.
- Anyong*... - biccentek feléjük, de azok, mintha a Glory Hotel szellemét látták volna, úgy vonulnak tovább. Magányos karácsonyi sétámnak lassan a végére érek, és visszalépek a múlt Josonából a jelen Dél-Koreájába. (*Sziasztok)