🥇 IN ARMY 2024.10.19.
Kim Taehyung kénytelen elkezdeni a sorkatonai szolgálatát. Már az alapkiképzés sem zajlik le baj nélkül, de az igazi kavarodás az életében még csak azután kezdődik.
Izgalmas, kalandos történet a dél-koreai katonaság világában...
„Dél-Korea férfi polgárainak sorkatonai szolgálatot kell teljesíteniük az Alkotmány és A katonai szolgálatra vonatkozó törvény 3. cikke szerint" – zsong a fejemben a fehér, íves kapu alatt átlépve ezen a decemberi napon. Az idő is borús, mint sokak hangulata. Olyan szürreális az egész, mintha a saját alternatív valóságomba cseppentem volna. Teszem, amit tennem kell, de az agyam fel sem fogja. Mintha egy elbaszott Netflix sorozatba kezdenék bele, ami nem tudom, hogy érdekel-e, és még csak azt sem néztem meg, hogy tragédia vagy komédia lesz. Valamennyire ocsúdok, miközben befele tömörülök egy nagy terembe, ami a középiskolák tornacsarnokának hangulatát hozza vissza. Tanácstalan tekintetű sorstársak lépkednek befele velem együtt, lassan elengedve szülők és barátok ölelő karjait. A rokonok büszke-bánatos tekintete kísér minket, és mindezt szegélyezik az itt-ott felbukkanó terepmintás zubbonyok. „A 2023-as 143-as hadosztály besorozási ünnepsége..." – morogja a hangosbemondó, míg mögöttem egy katonai egyenruhát viselő férfi szintén morog, és tuszkol minket egyre beljebb a helyiségbe. Úgy látszik, a morgás, itt, szokás. – Menjenek már, menjenek! – türelmetlenkedik. – Befelé! Igyekezzenek, ne mint a lajhárok! – hangzik fel valahonnan távolabbról is a kedves invitálás. Na kezdődik, gondolom. Hoseok, te átok, ez is miattad van!
Sorokba terelnek minket az embertömegtől pára- és illatdús terembe, majd egymástól előre-oldalra karnyújtásnyi távolságra kell rendeződnünk. A család és barátok a falak mellé húzódnak, illetve a galérián foglalnak helyet. Végigfuttatom a tekintetem az embertömegen, majd egyenesen az orrom elé nézek. Az emelvény előtt négy díszruhás katona vezényszóra emeli a magasba az ország zászlaját, és felhangzik a „Zászlónak tisztelegj" parancs. Életemben először lendítem a kezem a jobb szemöldökömhöz. Aztán mondanak a zöld terepmintás zubbonyba bújtatott emberek néhány szót, amire nagyjából senki sem figyel. Szórakozottan húzkodom ki a mobilt a zsebemből, hiába, még nem érzem át a szabadságom frissen felállított korlátait. Épp buzgó szorgalommal töltöm le a Goondori applikációt, amely mostantól a leszerelésig hátralévő időmet hivatott mutatni. Meg is jelenik a sötétszürke háttér, és egy nagyon vékony zöld csíkocska, szinte nem is látni. Az idővonalam kezdete. Meg a szolidan lelombozó 0% az eltelt szolgálati időnél.
Sóhajtva nyomom vissza a helyére a készüléket, amikor is észre veszem, hogy az egyik katona engem figyel. Zavartan pillantok rá, látom, éppen beszkennel. Tekintete furcsán bizsergető, és nem a kellemes értelemben. Amúgy szeretem, ha jóképű férfiak bennem kellemes érzéseket keltve mustrálnak, de ő se nem helyes, és a kiváltott érzelmek sem éppen kellemesek. Tekintetünk összeakad, valahol félúton az alakomat való feltérképezésében. Lehet, mégsem kellett volna magamon hagynom a Gucci feliratú fejpántot, de annyira csupasznak éreztem magam a nem létező hajammal. Szép, nagy, szabad szemmel és távolról is jól látható betűkkel fut körbe a majdnem kopasz fejemen a felírat. A nemrég elvesztett munkám még meglévő pozitív hozadéka ez a divatkiegészítő. A fickó még mindig nem enged, piros-kék baseballsapkája alatt felsőbbrendűen villan a szeme. – Mi az, mit bámulsz? – bök felém a fejével. Elkapom a tekintetem róla, nem akarok már a nulladik percnél és a nulladik százalékomnál konfrontálódni. Csak remélni tudom, hogy nem ő lesz a kiképzőm.
„Szülőknek tisztelegj! A besorozási ünnepség véget ért" – zendül újra a hangosbemondóban az unott hang. A társaim integetnek a szülőknek, barátoknak, alkalmasint barátnőknek. Én senkinek. Nem szóltam otthon, hogy elkezdem a tizennyolc hónapnyi katonai szolgálatomat. Anyám majd megtudja a csomagból. Nincs semmi probléma a szüleimmel való kapcsolatomban, de nem vagyok egy olyan típusú gyerek, aki a felmenői megerősítésére vágyik lépten-nyomon. Úgyhogy annak az évi két látogatásnak hiányát valahogy kibírják majd. Ez a rend akkor szilárdult meg köztünk, amikor hét éve felköltöztem Szöulba, miután közöltem velük a szexuális identitásomban megszilárdulni látszó tényállást. Anyám egy „Sejtettem" sóhajjal, apám vonallá préselt szájjal engedett el a fővárosba szerencsét próbálni.
Az ünnepség elejét jellemző piknik hangulat egyre szomorúbbá válik, ahogy közeledik a tényleges búcsú ideje, a szülők pityeregnek a fiaik miatt, a barátnők esküdöznek, hogy várnak a szerelmükre. Hát persze. Bús trombitaszó csendül fel, amit a piros kabátkás katonazenekar szolgáltat. Közben minket újra, de most más felállású sorokba igazítanak a kivonuláshoz, én meg sorba veszem a nélkülözendőket: család, nagyjából, barátok, sokkal jobban, a születésnapom... valamiért ez érint a legrosszabban. Szeretem a születésnapokat, és szeretem, hogy decemberi vagyok. Nem tudom miért. Valamiért mindig olyan fenségesnek éreztem ezt a hónapot. Lehet, hogy az ünnepek miatt. Vállat vonok. Ja, és ott van Hoseok, illetve volt... Hoseok, ez az egész a te hibád, remélem, tudod! – küldök még egy gondolatot neki az éteren keresztül, és lassan elnyel Nonsan ismeretlen, furcsa világa. Hát elkezdődött!
<3 <3 <3 <3 <3 <3 <3
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
