Tomboló vágy 2 - Feladjuk vagy kezdjük elölről? { BEFEJEZETT }

20. Fejezet ( 2.rész)

Draco egy percig megkövülve bámulta azt a helyet a konyhában ahol az imént még Angelika állt.

Teljesen ledöbentette, hogy a szőke boszorkány egy szimpla " Ég veled Draco!" után csakúgy dehoppanált. Megsem várta, hogy ő is elbúcsúzon, ráadásul nem vitt magával semmit a lakásból.
Hiába látta a fájdalmat a zöld szemekben kristály tisztán, bántották a lány közvetlenül a búcsúzás előtt hozzá intézett dühös szavai. Ahoz képest, hogy azt állította nem haragszik rá nagyon is úgy viselkedett mint aki igen. Ez fájt neki és dühítette, annak ellenére is, hogy tisztában volt vele, hogy Angelika hargja jogos.

Mikor végül sikerült elszakítani a tekintetét arról a pontról ahol a lány állt, az asztalra nézett. A Malfoyok családigyűrűjének látványa, amit a kis boszorkány úgy hagyott ott mintha semmit nem is jelentett volna számára, mégjobban feldühítette. Ott hagyta hát a konyhában, hogy rá se kelljen néznie és átsétált a nappaliba.

Csakhogy a tetőtéri lakás minden berendezése, minden egyes fénykép a falon, minden bútor, minden könyv sőt még az ostoba mugli tv készülék is azt juttatta eszébe, hogy az immár volt menyasszonya látszólag sokkal könnyebben fogadta el, hogy felbontotta jegyességüket, mint ahogy ő számított rá.

Nem kellett neki a jeggyűrű, nem fogadta el a lakást amit neki akart adni, és még a saját holmiját se szedte össze. Úgy sietett el a közös életük színhelyéről, mintha menekülni akart volna előle, mintha nem csak érzelmileg de fizikailag is bántotta volna.

A szőke varázslót a nappaliban állva kezdték maguk alá temetni az érzelmek.

Soha nem gondolta, hogy képes ennyi félét érezni egyszerre. Csalódott volt, keserű, dühös és zavarodott, hogy csak néhányat említsünk.

Nem értette, hogy fájhat neki ennyire valami amit ő maga akart. Nem megkönnyebülést kellett volna éreznie? Hiszen végre szabad volt! Oda mehetett ahová akart. Azzal tölthette az idejét akivel akarta, ott és úgy ahogy akarta. Akkor miért fájt mégis ennyire mocskosul, hogy a szőke kis boszorkány már nem volt az övé? Mert biztosra vette, hogy csak ez fájhat neki. Mert azt nem tagadhatta, hogy szerette volna birtokolni, de a lány nem hagyta magát, legalábbis nem teljesen és ő már nem is tudta eldönteni, hogy ezt szerette vagy gyűlölte benne.

Teljesen össze volt zavarodva, úgyérezte menten felrobban, ezért puszta kézzel betörte a mellette lévő tükröt a falon, hogy levezesse a feszültséget. Ez hatott. Ezért folytatta a rombolást. Semmi nem menekült a tombolása elől. Fél óra sem kellett hozzá, hogy a nappaliban minden törötten, szakadtan vagy darabokban heverjen. Felindultságában még a hatalmas erkély ajtót is betörte. Az üveg szanaszét vágta a kezén a bőrt, ezért felordított fájdalmában. De legalább a kiáltás kíséretében kiadta magából az utolsó csepp feszültséget is.

Fáradtan lerogyott a kanapéra, ami az utolsó éppen maradt bútor volt a helyiségben. A kezébe temette az arcát és könnybe lábadt a szeme. Nem tudta, hogy a kezében lüktető fájdalom, vagy valami más miatt, de nem is érdekelte. A benne tomboló érzelmek végre megszűntek és most csak ez számított. Kellemesen üresnek érezte a fejét, mint egy feneketlen fekete gödröt amiben nincs semmi.

Majdnem szívinfarktust kapott, mikor egyszer csak megjelent egy fekete hajú férfi a semmiből a nappaliban. Ösztönösen előrántotta a pálcáját és rászegezte. Másodpercekbe telt, mire felfogta, hogy ki áll vele szemben.

- Te meg mit keresel itt Potter? - kérdezte élesen, miközben farkasszemet nézett az egykori iskolatársával.

- Nyugi Malfoy! - emelte fel Harry a kezét védekezőn. - Csak Angelika cuccáért jöttem. - mondta, majd végig járatta a szemét a romokban heverő nappalin.