Tomboló vágy 2 - Feladjuk vagy kezdjük elölről? { BEFEJEZETT }

20. Fejezet ( 1. rész)

Angelika a konyha asztalnál ült és egy híres mugli fantasy regényt olvasott. A gyűrűk ura trilógia első részét Tolkientől. Vagyis fogalmazhatunk úgy, hogy már nem olvasta inkább csak nézte a könyvet. Mert annyira izgult, hogy lesz e eredménye Draco merengő terápiájának, hogy egyáltalán nem tudott a könyvre koncentrálni.

Próbált nem hiú reményeket táplálni. Hiszen tudta, hogy a kezelés ritkán hatásos, mégis szinte biztosra vette, hogyha Draco úgy tér haza, hogy csak egyetlenegy emléke is eszébe jutott magától, akkor nyomban sírva fakad örömében. Ha pedig valami csoda folytán a vőlegénye úgy jön haza, hogy a memóriája teljesen épp akkor a nyakába veti magát zokogva és talán soha többé nem is lesz képes kiengedni a karjai közül.

Ennek ellenére igyekezett nem felugrani és nem letámadni a kérdéseivel a tejföl szőke varázslót mikor meghalotta a lépteit a nappali felől. Nagy levegőt vett és keresztbe fonta maga előtt a karjait, miközben arra várt, hogy a fiú belépjen a konyhába.

Miután Draco a Szent Mungó előtt állva elhatározta magában, hogy új életet akar kezdeni, kockáztatva ezzel, hogy akkor se kapja vissza azt az életet amire nem emlékszik, ha az emlékei vissza térnek sétálni indult, hogy kitalálhassa hogyan közölje a döntését a menyasszonyával. Annak ellenére, hogy ezerszer átgondolta mit fog mondani, mikor hazáért és belépett a konyhába, mégis nehezére esett megszólalni.

- Szia kislány! - köszöntötte rekedten a konyha asztalnál üldögélő szőkeséget, miközben a tarkóját vakargatta zavarában.

Angelikának elég volt egyetlen pillantás a fiú arcára, hogy tudja valami nagyon nem stimmel és, hogy biztos legyen benne, hogy az emlékei nem tértek vissza.

- Szia?!? - préselt ki magából egy bizonytalan köszönést.

- Beszélnünk kell! - sóhajtotta Draco, miközben letelepedett a szőke kis boszorkánnyal szemben lévő székbe.

- Ez nem hangzik túl jól. - jelentette ki Angelika nyekeregve. - Gondolom nem arról van szó, hogy sikeres volt a terápia és kezdenek vissza térni az emlékeid...
- próbálta egy halovány mosoly kíséretében, egy nevetségesen gyenge tréfálkozással enyhíteni a feszültséget saját magában.

- Nem. Egyáltalán nem arról van szó. - csóválta meg a fejét Draco. - De a terápiának is közé van hozzá. - jelentette ki, miközben bele nézett a lehetetlenül gyönyörű zöld szemekbe.

Már eldöntötte mit akar, mégis úgysejette, hogy végig nézni mekkora fájdalmat fognak okozni Angelikának a szavai legalább annyira borzalmas lesz, mint látni az anyja emlékeit a merengő terápián.

- Hallgatlak. - jelentette ki rekedten a kis boszorkány, majd nagyot nyelt.

Draco hatalmasat sóhajtott mielőtt bele kezdett.

- Sajnálom, de nem megyek el több kezelésre kislány! - jelentette ki elgyötörten.
- Hazudtam neked reggel. - mondta halkan, miközben lesütötte a szemét.
- Igenis rengetegszer gondoltam rá, hogy jobb lenne, ha nem térnének vissza az emlékeim.

- Tudom. - lehelte Angelika olyan halkan, hogy csodálta, hogy a férfi egyáltalán meghalotta.

- Tudom, hogy tudod. Láttam a szemedben. - mondta a tejföl szőke varázsló, miközben nagy nehezen elszakította a szemét a saját kezéről amivel zavarában épp az asztalon malmozott, hogy újra belé nézzen a zöld szemekbe. - A mai kezelés után pedig már biztos vagyok benne, hogy a legjobb lenne, ha sosem térnének vissza az emlékeim. Nem csakhogy nem akarok tenni érte, hogy vissza kapjam őket, de ha lenne rá mód én magam intézném el, hogy soha ne térjenek vissza! Mert biztos vagyok benne, hogy rengeteg olyan borzalmas emlékem van még a háború előtti és alatti időszakról amilyeneket ma láttam! Tudom, hogy nagyvonalakban elmesélted nekem az eseményeket. De az, hogy halottam tőled ezt- azt az össze sem hasonlítható azzal, hogy ma láttam anyám emlékeit a merengőben. És teljesen biztos vagyok benne, hogy ezek az emlékek mégrosszabbak a saját elmémben, ahol azt is tudom mit éreztem, miközben megtörténtek ezek az események.
Ezért úgyérzem bármennyi jó emlékem is van veled amiket elfelejtettem... (sóhajtás) Sajnálom, de nem hiszem, hogy azok érnek annyit, hogy erre a rengeteg szörnyűségre is emlékezni akarják, érted?