Tomboló vágy 2 - Feladjuk vagy kezdjük elölről? { BEFEJEZETT }

12. Fejezet

Draco a teraszról egyenesen a régi hálószobájába ment. Elégedetten vette tudomásul, hogy a kúria többi részével ellentétben ebben a helyiségben szinte semmisem változott. Ez volt az első hely ahol végre tényleg otthonosan érezte magát. És ettől az otthonos érzéstől pillanatok alatt elszállt a teraszon olyan hirtelen fetámadt haragja. Nagyot sóhajtott, majd hanyat vetette magát a kényelmes ágyon. Mikor kissé oldalra fordította a fejét észre vette az egyetlen dolgot a szobában ami biztos, hogy nem volt ott, mikor emlékei szerint utoljára ott járt.

Egy fényképet. Természetesen Angelika Fobsról. A szőke kis boszorkány fényképe az éjjeli szekrényen lévő keretből pajkosan rá mosolygott, majd dobott neki egy csókot a levegőben.

Draco kissé szomorkásan vissza mosolygott a lány fotójára.

Akármilyen indokból is kérte meg a szőke szépség kezét annak idején... ( szerelemből vagy valami logikusabból) Láthatóan az élete minden részébe beszivárgott akár a talajvíz...

🔶️

- Gondoltam, hogy itt leszel! - szakította ki az elmélkedésből az anyja hangja, aki tőle szokatlan heveséggel lépett be a szobája ajtaján. - Na ide figyelj Draco...

- Sajnálom! - szakította félbe az anyja kioktató beszédét a fiú, még mielőtt az egyáltalán bele kezdhetett volna.

Draco felült és az anyjára pillantott. Narcissa Malfoy úgy állt pár lépésre a nyitott ajtótól mint akire sóbálvány átkot szórtak. A váratlan bocsánat kérés láthatóan teljesen ledöbbentette.

- Mi? - kérdezte végül aztán a nő értetlenül.

- Jól hallottad anyám. Sajnálom! Tudom, hogy modortalanul viselkedtem a teraszon. És a Fobsnak írt leveledből arra a következtetésre jutottam, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy a viselkedésemmel megbántottalak. És ezt is sajnálom!

- Draco... - sóhajtotta Narcissa, majd leült a fia mellé az ágyra és megölelte. - Azt a levelet nem neked szántam. Meg is lepődtem mikor te válaszoltál rá. - mondta kissé szomorkásan.

- Fobssal össze vesztünk és ott hagyta az asztalon. - vonta meg a vállát a fiú.
- De jobb is így... Mindig azthittem te tökéletesnek látsz mindegy, hogy viselkedem veled. Bele se gondoltam, hogy viszonoznom kéne azt, hogy te mindig olyan szeretettel bántál velem, mint senki más ezen a világon.

Narcissa szeme könnybe lábadt annyira elérzékenyült a fia szavaitól. Az elmúlt években a kapcsolatuk rengeteget fejlődött, de soha nem árulta el Draconak mennyire bántotta a kamaszkori dacossága.
Talán azért, mert soha nem a fiát, hanem a néhai férjét és magát tartotta felelősnek az akkori viselkedéséért.

- Semmi baj kisfiam! Elsősorban nem a te hibád volt... Hanem az enyém. Nem szabadott volna hagynom, hogy apád a saját képmására formáljon téged! Még akkor sem ha a neveltetésem és a családi hagyományok ezt követelték tőlem! - mondta szomorkásan, majd a fiú vállára hajtotta a fejét.

Draco nem szólt semmit csak hümmögöt egyet.

A bocsánat kéréstől ugyan úgyérezte hatalmas kő esett le a szivéről, de sosem volt a szavak embere, ha érzelmekről volt szó. Sőt őszintén szólva általában igyekezett egyáltalán nem beszélni érzelmekről, mert az apja azt tanította neki, hogy azokat kimutatni gyengeség. De mióta magához tért az akadémia gyengélkedőjén valamiért már nem tudta olyan könnyedén elrejteni az igazi énjét, mint előtte.

- Még mindig nem hiszem el, hogy apa meghalt. - motyogta végül Draco, mikor a gondolatai közül visszatért a valóságba.
- Ő volt az egyik legtrükösebb párbajozó a halálfalók között!
Az én hibám volt. - sóhajtotta. - El kellett volna vele mennünk mikor kérte! Nem is értem miért akartam harcolni! - mondta a fejét csóválva. - Már a legelején se érdekelt igazán az - az ostoba háború...