A rosszcsaj élete /BEFEJEZETT/

Epilógus

Helló kis könyvecske!

Most találtam meg a költözéskor ezt a régi naplót és nem bírtam ki, hogy ne olvassak bele. Úristen milyen kis hülye tinédzser voltam. Most komolyan! Ennyi drámát. Magam se hiszem el, mikor pedig ez én voltam. Na mindegy. Gondoltam, ha már a sors úgy akarta, hogy ezt megtaláljam, akkor írok ide egy pár sort, hogy mi is történt azóta.

Hol is kezdjem?

32 éves vagyok és most vagyok túl a saját kis családommal egy költözésen. Nem mondom nem volt egy leányálom, azt hiszem nőt is egy két ősz hajszálam, de túléltem. Minden elrendeződni látszik és a ház is fantasztikus. Mindenképp jó döntés hoztunk, hisz a férjemmel egyből beleszerettünk a kertvárosi kis feelingjébe.

Na de ne haladjunk ilyen előre.

Ott hagytam abba, hogy a 16 éves kis Victoria White végre rátalált önmagára. Nem csoda, hogy utána nem folytattam ezt a napló írást. Ki kíváncsi az életemre, ha nincs benne semmi dráma! Na de azért leirom.

Utána minden jól ment, a barátaim és én szépen kijártuk a gimnáziumot, miközben felejthetetlen élményeket szereztünk. Marknak meg nekem pedig komoly, elválaszthatatlan kapcsolat alakult ki közöttünk.

Ezalatt persze édesanyám is rátalált a boldogságra, amiből bevallom először én nem nagyon részesültem. Anyámnak pasija lett, egy Joe nevű alak személyében, akit az első perctől fogva ki nem álhattam. Ki akar járni egy Joe nevű fickóval? De persze ez csak egyfajta tini tagadás volt, ugyanis nem akartam, hogy az apám szerepe körül belengő űrt, valaki idegen töltse be. Aztán persze szépen lassan kiderült, hogy ez a Joe nem is olyan rossz arc, és tényleg látszott mennyire odavan a szerelmes anyámért. Komolyan! Olyan volt, mintha újra tini lett volna belőle. Én voltam a tini! Na mindegy. Ráadásul ennek a Joenak szintén akadt egy gyereke, az előző házaságából, Dominic, ami tényleg már a teteje volt a dolognak. Szerencsére ő nem költözött hozzánk (mint Joe) , de többször felbukkant az életemben, mint szerettem volna. De a végére kiderült, hogy ő is jófej, hasonlóan mint az apja, és eléggé megkedveltük egymást. Mindig is jó lett volna, ha születtet volna egy testvérem. Na hát kicsit késve, de kaptam egyet.

Azóta pedig anya és Joe összeházasodtak, és boldogan élnek a régi lakásunkban, persze most már nélkülem.

Mi pedig a srácokkal szétszéledtünk különböző egyetemekre. Mindannyian valami művészeti irányba hajaztunk tovább, a táncra tettük fel az életünket. Igy történt hát, hogy a kis csipet csapatunk szétvált. Mark és én persze egy egyetemre jelentkeztünk és hasonlóan a még akkor is párt alkotó Chris és Camy is, és szerencsénkre mindannyiunkat felvettek ide. Bár nem mindenkit oda ahová elsőnek szerettünk volna, azért mindenki olyan szakra ment, ami a tánccal volt kapcsolatos. Ethan pedig bejutott egy távoli Angliai egyetemre, igy ő külföldre utazott, míg szegény Dave sehol sem kapott helyett. Évekig próbálkozott bejutni különböző egyetemekre, először halasztott, majd elvégzett plusz végzettségeket, de egy genetikai rendellenesség miatt sehová se vették fel. Igy hát feladta, és elment színművészetire. Ott is jól jött a tánc tudása és hamar elkezdte élvezni is, igy végül neki is jól alakultak a fősulis évei.

Az egyetem alatt Markkal közös albérletet bérelve összeköltöztünk. Külön szakra jártunk, igy az óráink általában mindig ütköztek egymással, de otthon, a saját kis vackunkban, mindig találkoztunk és a komplikált egyetemista életünkben is tudtunk időt szakitani egymásra. Ugyanis ezek az évek nagyon húzósok voltak. Rengetek gyakorlati óránk volt, folyton próbáltunk, vizsgáztunk, állandóan toppon kellett lennünk, és küzdeni a társulatok kegyeiért. Majdhogynem véres küzdelem ment azért, hogy kit hova vesznek majd fel az egyetem után. Illegetni, billegetni kellett magunkat és állandóan kiválóan teljesíteni, ha elakartunk érni valamit az életben.