VIII.

136 7 1
                                    

Szóval itt tartok. Kb. 3 éve, itt kint. Magányosan. 

Sok mindent tanultam. 

Harcolni, túlélni, de ami a legfontosabb, többet megtudtam arról, mik/kik azok a Buggyantak. Förtelmes teremtmények. Valaha emberek voltak,apák, anyák, gyerekek, dolgozó férfiak és nők, de elkapták a vírust,a Kitörést, ami a Napkitörés után kezdődött el és végigsöpört a világon. Még mindig szedi áldozatait. Ha nem vagy immunis, vagy nem vigyázol, elkapod és akkor véged. Ilyen szörnyeteg leszel. Az ölés és emberek felfalása válik lételemeddé. Borzasztó. Inkább lőjenek fejbe, ha ilyenné válok. Komolyan. 

Utam során találkoztam még pár emberrel, akik először ellenségnek, fertőzöttnek hittek, ami nem róható fel, mert itt túlélésre játszik az ember. Romos épületekben bujkáltak, ugyanúgy, ahogy én. Eltűnt városok egymásra dőlt felhőkarcolói közé,gyerekek,felnőttek egyaránt,kolóniában. Legtöbbször üresek voltak a házak, egy lélek sem volt ott, viszont ha szerencsém volt, találtam élelmet és ruhát, mert bizony ez idő alatt jócskán kinőttem, amit Thomas-tól kaptam.

 Páran kérték, maradjak. Őszintén, szerettem volna tartozni valahová, mégsem fogadtam el. 

Köszi, de inkább nem. Ha létezik ez a hadsereg, ha nem, akkor is úton kell maradjak. Mert mind eközben vadásznak rám. A VESZETT. Na meg akik jutalom fejében eladnának nekik. 

Nem fognak nyugodni, míg el nem kapnak. Ha egy helyben maradok, sikerülni fog. És az ottlévő gyerekeket is elviszik. A felnőttekkel végeznek. Mert a gyógymód kell nekik. Kölyköket csapolnak le,félholtakat csinálnak belőlük, belőlünk. Feláldozzák őket. Undorító. 

Vissza önszántamból soha se mennék hozzájuk. Akkor már itt dobom fel a bakancsom. 

Elszomorított, hogy senki sem tudta, hol a Jobb Kar. Mikor rákérdeztem, páran kiröhögtek, volt aki ugyancsak szerette volna megtalálni őket, mégsem mozdultak a biztonságosnak vélt helyükről. Volt, aki a Menedékről beszélt nekem. Egy olyan édenkert, ahol nincs vírus és nem éget a Nap. Hm..jó is lenne.

Valaki rám mutatott és csupán ennyit mondott: - Te vagy a Kergevadász. 

Igen. Ez lett a nevem. 

Szájról - szájra terjed a hírem, mégis olyan vagyok, mint egy szellem. Mert annak kell lennem. 

A hátamon lévő szablyához rengeteg Buggyant vére tapad. És nem, nem vörös, hanem fekete. Mert ilyen egy Buggyanté. Rothadó fekete. 

Mikor először beléjük futottam, lefagytam. Kővé dermedten álltam, míg ők ide-oda nyaklodtak, vicsorítottak és hörögtek. Engem akartak. Azt hittem nincs menekvés. De erőt vettem magamon, bátorságot gyűjtöttem, mert tudtam, hiába futnék, ha elérnek, vagy olyanná válok, vagy felfalnak. A pisztolyom és a kardom tökéletes fegyver ellenük. És megúsztam, akárhányszor találkoztam velük. De meddig? 

Haladok tovább, egy újabb városnak mondható helyen kötöttem ki. Felperzselt épületek, az utcákon hordókba gyújtanak tüzet az emberek és ponyvák, sátrak alatt alszanak. Koszosak és büdösek, mint én.

 Ahonnan jöttem, ott a dőzsölés ment. A fejesek puha ágyban alhatnak, finom, friss ételt ehetnek, míg itt óráról órára élnek. Sokan gyűlölik őket ezért. Meg azért is, mert ők nem kaphatnak segítséget, hogy ne fertőződjenek meg. 

Minden nap azon agyalok, mi lehet a többiekkel. Bekerültek a…hova is?... Ja igen, az Útvesztőbe. Vajon milyen lehet, ha nincs emléked? És Lizzy? Istenem, remélem ő jól van és nem műveltek vele semmi rosszat. Belehalnék. Nekem csak ő maradt ezen a világon. Bandukolásom közepette rátaláltam egy számomra megfelelő búvóhelyre. 

Egy tégla épület pincéjében szállásoltam el magam. Látszott, hogy más is járt már itt. Szivacs matrac az egyik sarokban, bedeszkázott ablakok,aminek a résén ki lehetett látni az úgynevezett utcára, ahonnan beszűrődik a zaj. Iszonyat bűz van. De legalább nincs Buggyant vagy egy félőrült ember, aki fegyverrel hadonászik és persze akkora hőség. Jó lesz ez nekem egy darabig. Viszont aludni most sem hiszem, hogy fogok túl sokat. Rég nem pihentem, úgy normálisan. Résen kell lenni. 

Éjszaka. Hiába nincs olyan meleg, mégis félelmetes. Az a csend ami ilyenkor van. A hátamon feláll a szőr tőle. Egyik kezemben a szúró-, a másikban a lőfegyver csőre töltve. Így kell élnem? Folytonos rettegésben? Van értelme? 

Egy pillanatra mégis lehunytam a szemem. És jöttek az álmok. A szüleimről, a húgomról, a barátaimról és a VESZETT-ről. Majd jött a rémkép. Én is Buggyant lettem és rátámadtam mindenre, ami mozgott. Őrjítő volt. Utána beugrott egy csuklyás alak képe, aki mint egy árny, jön és megment engem…vége is szakadt mindennek. 

Szerencsére kiléptem ebből a világból, mikor egy apró csörgésre lettem figyelmes. Azonnal bekapcsolt az agyam, kibillentett onnan. Mégszorosabban fogtam fegyvereim, ha kell, már védem is magam. 

Felálltam, hogy jobban körül nézhessek honnan jött a hang. Csupán a deszkák között beszűrődő hold fénye világított, elég szegényesen, de arra épp elég volt, hogy lássam, ha mozog valami. Eléggé be vagyok ide szorítva, pedig sokszor ügyeltem rá, hogy legyen lehetőségem  a nagyobb mozgástérre. Hibáztam most, rohadtul. A helység közepére lépkedtem, mint egy macska, mikor egy ütést éreztem a halántékomon. A földre kerültem, de nem ájultam el,csak homályos alakot észleltem, aki fölém hajolt,miközben vadul káromkodtam és a fejemet fogtam a hirtelen jött fájdalomtól. 

Éreztem, ahogy kitépi kezemből a pisztolyt és a machete-t,majd hallottam ahogy a poros padlón tőlem balra csúsztatta őket.

 Igyekeztem értük nyúlni, de a karomba olyan nyomás került, mintha el akarna törni. Oda kaptam a fejem. Fél szemmel néztem, ahogy egy csizma körvonal rajzolódott ki. Rálépedt a rohadék. Jó erősen. Lábammal próbáltam hátba rúgni, sikertelenül, mivel visszaverte a támadást. Számított rá. Egyenesen az alakot bámultam. Egy teljes arcot fedő ezüst maszk és rajta egy csuklya. Az ütés hatása alatt voltam még, amikor csak egy mondatot bírtam kibökni. 

-Ki a franc vagy te?! - végül egy újabb csattanás, ezt viszont már egyenesen a képembe kaptam és elsötétült minden. 

Üdv a pokolban! (Newt) Where stories live. Discover now