Üdv a pokolban! (Newt)

IV.

Soha nem féltem még ennyire. Csak bámultam a rusnya pofáját annak….a valaminek…ő pedig vissza rám. Helyenként fedeztem fel benne emberi vonásokat. De már nem az. 

Szemei vérben forogtak. Erek domborodtak az arcán és valami fekete cucc folyt ki a száján. Ölni akar. Enni akar. Engem. 

Kellett pár másodperc, hogy rádöbbenjek valamire.
Futnom kell, menekülnöm kell, de rohadt gyorsan. Már épp suhintott volna felém az undorító, szottyadt kezével, mikor észbe kaptam és behúztam a fejem. Nem láttam a pániktól merre rohanok, csak az járt az agyamban, hogy ez mindjárt megöl engem. 

Nem érdekelt mi volt előttem, löktem el magam elől, hogy zöld utat kapjak, de hirtelen egy másik ugrott elém. Francba. De mögöttem tébolyultan vonaglott a másik az én irányomba. Nincs más,irány balra. Azt hittem itt már tényleg nem érhet meglepetés. Rosszul hittem. Egy harmadik rohadék vágódott ki egy ajtó mögül. 

Nem a Perzseltföld öl meg, hanem ezek. Már rájöttem. Ezekről beszélt Thomas. "Vigyázz a Buggyantakkal!" 

Mikor már készültem feladni, ahogy úgy közelítettek felém, mint a marionette bábuk, egy képzeletbeli villanykörte gyulladt ki a fejem felett. "A pisztoly és a szablya." Extra óvatosan a kardért nyúltam és azon gondolkoztam, hogy rohadtul nem egy tizenhárom évesnek való ez az egész. Most jött el az a pont, hogy fel kell nőni? Túl hamar. 

Minden bátorságomra szükség van, mert ölnöm kell, vagy ők teszik meg. 

Már a markolaton volt a kezem, amikor az egyik, egy szempillantás alatt nekem ugrott. Éppen hogy kitudtam rántani a fegyvert a hátamon lévő tokból. 

Fel sem fogtam, annyira remegtem, hogy a kard célt ért. Egyenesen a gyomrába. Farkasszemet néztem vele. Mintha lenne benne még emberi, úgy nézett rám. Végül összeesett, én meg rá, mert úgy szorítottam a fegyvert, hogy fehéredtek az ujjaim . Időm sem volt gondolkodni, már jöttek a többiek. 

Halvány lila gőzöm sincs honnan szedtem ennyi erőt és bátorságot, de velük is hasonlóképpen végeztem. 

Majd néma csend, és csak álltam ott, a holttestük felett. Reszkető tenyeremet néztem. 

Ezt én tettem? Egy gyerek vagyok még,az istenért! 

Az összeomlás szélén voltam. Fáradt, elgyengült. Bűntudat mardosott, azért amit tettem. 

Leültem egy beton darabra és sírtam. Majd átkoztam a Napot, a VESZETT-et és Tommy-t. Az egész világot. Mégis kit kellene hibáztatni? Fogalmam sincs már.

Sejtelmem sincs mennyit ültem ott,fejemet a felhúzott térdeimre támasztva.

Egy biztos. El kell tűnni ebből a romhalmazból, mielőtt még többen jönnek, ezt tudtam jól. Felálltam, és még utoljára végignéztem a szörnyeken, majd elindultam. 

Azzal vigasztalom magam, hogy van most némi kajám és vizem. Pár napig tuti kihúzom, ha ügyes vagyok. 

Úgy éreztem, most kiéleződött minden érzékszervem. Koncentráltam, ha egy pici kis zajt hallok, azt a részt kerülöm. 
Semmi ízem nem kívánta a külvilágot, de muszáj kimenni. Tudatosult bennem elég hamar az, hogy a kergék az ilyen helyeket szeretik.

Már koromsötét lett, hiába a zseblámpa, így is nehezen láttam. 
Végül egy tágasabb térbe értem,amit meglepődve pásztáztam végig. Matracok szanaszét, ruhák, sátrak, függőágyak. Itt tuti éltek emberek. Lehet mielőtt Buggyantak lettek, övék volt ez a sok minden. 

Túl nagy a csend, minden idegszálamban bajt éreztem. És igazam is lett….