Üdv a pokolban! (Newt)

XVI.

Eljött az a pont, ahol már nem bírtam tovább. Kijöttek rajtam az elmúlt napok viszontagságai, gyötrelmei. Vagy inkább az eddigi évek?

Fejem zúgott, sípolt a fülem. Véreztem és végtelenül gyengének éreztem magam. Azt sem vettem észre akkor, mikor indultunk el, csak már rázkódott a furgon alattunk...a vesztőhely felé...

Azt kívántam, pusztán kínomban, hogy inkább tegyenek ki megkötözve a sivatag közepére és hagyjanak meghalni. Nem akarok visszamenni! Nem! Nem!

Igaz küzdöttem az ellen, hogy elaludjak, mindhiába. Apró, nyilalló valamit éreztem a nyakam oldalán, majd akaratlanul belekerültem az álmok rengetegébe, mely húzott a mélybe, rendületlenül...A kimerültség és a fájdalom erősen dolgozott bennem.

Mihelyst szemhéjam elnehezedett, mintha ólomsúlyt függesztettek volna rá, egymás után, mint egy diavetítő, peregtek a képek.

Ugyanaz, ami azon a bizonyos éjszakán. Szüleim, húgom, barátok, VESZETT. Hol külön-külön, hol egybeolvadva ugrált az egész ide-oda. Voltam megint Buggyant is az álomképek között, mindenkit megakaram ölni magam körül, aki csak élt és mozgott, de a maszkos alak újra megmentett...Mit jelent ez?

Felriadtam. Miért álmodtam megint ezeket?

Éreztem, hogy saját verejtékem önt el, szinte tocsogok benne, mégis kipihentebb vagyok.

Kellett egy kis idő, mire felfogtam, hogy abban a rohadt furgonban vagyok még mindig, valószínűleg zötyögős úton haladunk, ingott az egész, velem együtt. Attól fogva, hogy kinyitottam szemeim, a plafont bámultam, majd ekkor ugrott be:

-Scarlett. - rekedtes hangon, ügyetlenül bukott ki számon a név.

Úgy ültem fel, mintha egy rugóval pattintottak volna ki és kutattam szemeimmel, de mivel kicsi ez raktér, szinte azonnal megláttam.

Alig mertem odanézni, mert eszembe jutott, hogy levetkőztette az a rohadék és féltem mit fogok látni. Mármint...hogy...meztelen...

Azért is odacsúszottam, tudni akartam, mi van vele. Örömmel állapítottam meg, hogy van rajta ruha, még ha hiányosan is, de a lényeget takarta... Kicsit megnyugodtam, mivel sose láttam lányt öltözék nélkül és kínos lett volna...persze számomra...

Mondhatni békésen, a baloldalán feküdve aludt, a gyönyörű ajkai résnyire nyitva, testre simuló, fehér, térdig érő latex nadrág és köldökig húzódó atléta fedte bőrét. Még észrevehetőbb lett, amit csupán gondoltam. Tökéletes. Ez a legjobb szó.

Az üvegeken, amin látszott, hogy direkt koszolták be, az alig beszűrődő fény miatt olyasmit is észrevettem, amit nem kellett volna. Kíváncsiságból jobban szemügyre vettem, mert miért ne?

Elborzadtam, és elszomorodtam, mit hagyott a VESZETT rajta. Ezt hótziher, hogy ők csinálták.

Ujjbegyeimmel óvatosan pásztáztam körbe hófehér, bársonyos bőrét, követtem a hegek útját. Mint egy térkép, talán ahhoz hasonlított.

Varratok a levegővételtől szabályosan emelkedő mellkasán, ernyedt karjain és egyik vádlija körül. Ez olyan...amputálásnak tűnik.

Kapcsok, szúrásnyomok mindenhol. Elképesztő. Mintha szétszedték, majd összerakták volna. Egy könyv ugrott be erről, amit még bent olvastam korábban. Frankenstein.

Végül az alkarján lévő tetováláson pihent meg mutatóujjam, amibe egy gusztustalan kódnevet és szöveget véstek bele.

„SIERRA 6"

„A VESZETT TULAJDONA."

Utat engedtem könnyeimnek. Ez...borzalmas...egy kislány az istenért! Miken mehetett keresztül szegény?! Állatok!

Dühből egy fém padba ütöttem, amit akkor fedeztem fel, hogy annak vagyok neki dőlve.

Most igaz a könnyektől nem volt tiszta a látásom, de furcsa dolgokat tapogattam ki tenyeremmel.

Fémkarikák, pontosan három a padlónak rögzítve kb. 30-40 centire egymástól, felkeltette érdeklődésemet, így tovább kutattam. A kaszni oldalán ugyanúgy karikák felcsavarozva, amik a rázkódástól aprókat koccantak a fémlapnak. Szemben ugyanaz, fémkarikák és egy fémpad. Felfelé nézve mindkét oldalt, az ülésekkel egy hosszban rudak hegesztve.

Bele sem akartam gondolni, miért van így kialakítva, milyen funkciót tölt be ez a teherautó: Egy kibaszott rabszállító!

Még egy indok, hogy rohadtul ki kell szabadulnunk!

Mégis hogy? Scarlett itt fekszik ájultan, fegyverem nincs, nekik meg van és rohadt erősek mindhárman. Gondolkozz!

Egyszercsak megállt a kocsi. Észrevették, hogy felébredtem vagy megérkeztünk volna? Most mit csináljak? Elbújni nem tudok!

Kinyílt az ajtó. A Sánta mászott be, kezében egy injekciós tűvel. Ne, ne, ne...

-Megint alszol egy kicsit, jó lenne, ha nem hallanának meg! Egy pici szúrás, nyugi....- vigyorgott, vagyis vicsorított, miközben araszolt felém.

Én a padlón csúszva hátráltam, természetesen rettegve. Végül a hátsóajtó állított meg. Ennél tovább nem bírok menni...

-Nem szúrod belém azt a szart! - nem gondolkoztam sokat. Improvizáltam.

Mikor már elég közel került, egy jól irányzott rúgással kiütöttem a fecskendőt, ami azonnal eltört a padlóra érve. Ez az!

-Te...kis...féééreg!! - fröcsögte rám szavait és mielőtt megragadott volna, négykézláb átmásztam nagy sebességgel a karja alatt egyenesen az ajtót megcélozva.

Mikor kiugrottam, egy pisztolyt éreztem meg a halántékomnál. Védekezően, lassan felemeltem a kezem a magasba.

Ez nem jött össze. Mit is gondoltam, hogy meglóghatok. Ezektől nincs menekvés. Francba!

-Te akartad! Mivel nincs több altató, másképp folytatod az utat. -önelégült pofával bámult rám a Főnök.

Nagyot nyelve vettem a lapot, mi vár rám.