Üdv a pokolban! (Newt)

VII.

Arra ébredtem, hogy a törmelékek között beszűrődő napfény fájdalmasan szúródott a szemembe. Alig bírtam megmozdulni és a lehetetlen testhelyzetben alvás miatt teljesen elfeküdtem a nyakam. 

Végül mégis elaludtam, győzött a fáradtság, kimerítő napok vannak mögöttem, így nem is csoda. Mihelyst összevakartam magam, óvatosan kilestem az óriási beton darab mögül, hogy tiszta-e a levegő, mivel úgy láttam igen, előmásztam. 

Végignéztem magamon. Totál siralmas, amilyen retkes vagyok. A fél karom odaadnám, csupán azért, hogy az arcomat lemossam. 

No de mindegy. Csaptam két oldalt a combomra a kezem. 

Jobbra-balra forogtam, merre is kellene indulni. Elvesztem totál,így megérzésemre hagyatkozva balra vettem az irányt. 

Közben a tájat csodáltam újra. Rettenetes. 

Ilyen mértékű katasztrófa után meghökkentő, hogy egyáltalán maradtak életben emberek. Már ha lehet életnek nevezni…Az egész Föld így nézne ki? 

Már vagy fél órája vonszoltam a testem, mikor hangokra figyeltem fel, ha jól kivettem, igazi, húsvér emberi hangok. Nem mertem szem előtt maradni a tegnapiak után, hirtelen nem tudtam mit kitalálni rejtekhelynek, így egy lepukkant, vastagon porlepte kocsiban bújtam el gyorsan. Lebuktam a hátsó ülés elé, a padlóra. A szívem nagyon dobogni kezdett. Bízom benne, hogy nem vették észre azt, hogy idebújtam. 

Közeledtek a hangok, de még nem értettem tisztán. Foszlányokat, duruzsolást hallatszott, mivel a verda belseje teljesen elnyomta. Aztán felismertem. Igen. 

"Basszus! Ezek akartak elfogni tegnap. Nem adták fel!?" 

Még lejjebb próbáltam húzni a fejem, tenyerem a számra tettem, hogy még a lélegzetvételem is tompítsam. Aztán füleltem, mit is beszélnek. 

-Jól elhúzta a csíkot ez a kis taknyos, ennyire nem tűnhetett el! - ha jól kivettem, ez a puskás fickó volt. 

-Pedig de…francba. Milyen jó jutalmat kaptunk volna érte a VESZETT-től. 

-Vagy a Jobb Kartól nyertünk volna bebocsátást a Menedékbe. A fiú is őket kereste…- kerekre nyílt a szemem. Ismerik őket? Izgatottan figyeltem tovább. 

-Pffff…úgy látom, te komolyan elhiszed, hogy léteznek. A VESZETT biztosan, én tuti nekik adnám át. 

-Szerintem igenis létezik ez a hadsereg! Habár… nem lehet átadni senkinek sem, mert a figyelmetlenséged miatt megtudott szökni! Akkor nem sántikálnál itt! 

-Mi vaaan? - förmedt a másik férfi, akinek a kést a lábába böktem. 

-Hé! Nyugi!... Amúgy mi van a karoddal? Elég csúnya seb van rajta. Ott is megvágott? 

-N-n-em tudom. Nem is fáj. 

Menjünk vissza. Már nem fogjuk megtalálni...de amúgy mit gondolsz, hogy a fenébe ölt meg három Buggyantat? 

-Oké...hm...jó kérdés. Pont ezért lehet roppant értékes…Viszont valahol itt a kölyök. Érzem...mindegy, gyerünk vissza.

Felemeltem a fejem, hogy kilessek a poros ablakon. Láttam, ahogy távolodnak a romoknál, majd el is párologtak. Sokáig ott gubbasztottam, hogy biztonságban elő tudjak jönni. 

Ezt megint megúsztam, de a tervezett irányba sietősre fogtam a tempót. 

Ha híre megy az ilyen csoportok között mit műveltem a Buggyantakkal és hogy megszöktem a VESZETT-től, folyton menekülnöm kell. 

Tommy szerintem nem is sejti mekkora szarban vagyok!

Gyorsan végeszagadt a gondolatomnak, amikor vége lett az aszfaltos útnak. Itt álltam a magasban és néztem az előttem elterülő világot. Csak sivatag. Nagyon messze pedig ott tornyosultak a hegyek. Rohadt messze van, de oda kell mennem. 

A barátaim és a húgom érdekében...meg kell csinálnom! Már lehet nem is emlékeznek rám…elkeserítő… 

Bár megvalósíthatatlannak tűnik az egész, mégis meg kell próbálnom, ha már eddig eljutottam. 

Felkelők, fertőzöttek és még kitudja mi vár rám…tarkómba egy chip is beültetve.  Tenyerembe temettem arcom..

-Istenem! Most segíts!