A szabadság ára 『SASUKE X OC』

2

jelen

Sokszor visszagondolok arra az estére. Valószínűleg genjutsuba helyezett engem, hogy meg tudjon lógni, a kis ravasz. Azóta igyekeztem minél kevesebbet gondolni rá, több-kevesebb sikerrel. Végülis, ha nem tehetek érte semmit, akkor nem fogok utána picsogni mint egyesek (khm...Ino, Sakura...), inkább hasznossá teszem magam a faluért, a klánért, az öcsémért, a bátyám emlékéért. Pont ma van 10 éve, hogy Nobu bátyám az életét adta azért, hogy megmentsen engem Orochimarutól, aki a klánom szemtechnikája miatt készült elrabolni engem.
Az Ishigawa klán egy ősi ninja klán, kik egy sziklás hegységből származnak. Különlegességünk az erős föld elemű jutsuk, valamint a kougan, egy különleges szemtechnika, mely lehetővé teszi, hogy mi lehessünk a leggyorsabban mozgó shinobik, s ezt a képességet az évek alatt a taijutsunkba építettük bele. Egyes egyedül újholdkor veszik el az erőnk egy napra. (A szem úgy néz ki, hogy amilyen színű az illető szeme, egy annál kicsit világosabb karika veszi körül, mely világít ha használva van, újholdkor eltűnik a kör). S Orochimaru, ki minden jutsut gyűjt, természetesen erre is rá akarta tenni a kezét.

- Mugi! - kiabáltam az öcsém ajtaja előtt elsuhanva - Készülsz a temetőbe? Mindjárt indulunk!
- Máris! - jött a gyors válasz. Az ajtóban vártam rá, egy nagy csokor virággal a kezemben. A szüleinktől már kora reggel elköszöntünk, nekik be kell menni a Hokagéhoz papírmunkára, de egyébként szabadnapunk lesz holnap az újhold miatt.
Szép, kellemes kora nyári délelőtt volt. Szomorúságunk az eget verdeste, de közben boldogok is voltunk, hogy a hős bátyánkra emlékezünk ma. Nekem erősnek kellett mutatnom magam Mugi miatt, akiben szintén hatalmas sebet ejtett Nobu halála. Most már az enyém a nagy testvér felelőssége...
Út közben összefutottunk Shikamaruval.
- Hello Yuko - intett nekem - és Mugi - majd öcsémnek, akit csak később vett észre. - A temetőbe?
- Igen.
- Kitartás. Ishigawa Nobu egy igazi hős volt, és ezt nem veheti el tőletek senki - tette a vállamra a kezét Shikamaru.
- Köszönjük - mosolyogtam rá, öcsém meg csak feszengett mellettem. - Narutóról van már valami hír? - kérdeztem. A szőke már majdnem 3 éve lelépett a hegyi kéjenccel edzeni hogy visszahozza bosszúkirálykisasszonyt. Eleinte én is erősen pártoltam, de úgy éreztem nekem más kötelességem van: a bátyám helyett kiváló nővérének lenni Muginak és nagyszerű nagylánya és örököse a klán fejének és feleségének. Sasuke elvesztése miatt érzett fájdalmamat nem tudtam enyhíteni azzal, hogy csak áltattam magam, hogy majd egyszer vissza tudom őt hozni. Főleg, hogy ahhoz szegődött, aki a bátyám gyilkosa....
- Remélhetőleg hamarosan újra látjuk a szőkét - adta meg a választ Shika - mivel lassan letelik az a bizonyos 3 év.
- Yuko, menjünk már - sziszegte nekem öcsém, így kedves búcsút vettünk a legokosabb sráctól a faluban, és folytattuk sétánkat a sírkert felé.
A bátyánk sírján már volt egy csokor fekete virág. Minden alkalommal itt van, mikor ide jövünk, pedig a környéken nem is lehet ilyen fekete virágot szerezni...
Letettem mellé a mi csokrunkat, majd elmondtunk egy-egy imát bátyánkért. Mugi próbálta tartani magát, de láttam rajra, hogy nehezen fojtja vissza könnyeit. 14 éves kamasz fiú, így már abban a korban jár, hogy kínosnak tartja a sírást. Pedig pont hogy segítene neki.
Szótlanul battyogtunk haza a temetőből. A nap további részében nem is láttam az öcsémet, anyámék este jöttek haza egy csomó adag ramennel, ami Nobu kedvence volt. Vacsora után nem tudtam nyugodni, így arra a döntésre jutottam, hogy ismét kilátogatok a temetőbe.
- Sajnálom, hogy csak ilyen ritkán jövünk hozzád - ültem le Nobu sírja mellé - de tudod Mugi nagyon nehéz korban van, nekem pedig vigyáznom kell rá. De nagyon szeret, legalább annyira mint én - gördült le egy csepp könny az arcomon. - Úgy hiányzol - töröltem le, majd felnéztem az égre. Hirtelen nyilallt belém a felismerés, hogy a ma estétől nem tudom használni a szemem, hiszen újhold van. Éreztem, ahogy az ősi erő elhagyja a testem.
- Onee-chan - lépett mellém szőke öcsém, könnyáztatta arccal.
- Nahát, ki van itt - álltam fel. A vállára tettem a kezem, s szorosan magamhoz öleltem. - Nem hittem volna, hogy itt talállak.
- Tudod...nekem is nagyon hiányzik - súgta szomorúan, s hozzá bújt a nyakamhoz. Nyugodt, kellemes pillanat lett volna, de ekkor hirtelen egy kunai súrolta a fülemet.
Hátra pillantottam, és egy kígyózó alakot láttam nem messze a sírkertet övező erdő szélén...