𝐓𝐡𝐞 𝐜𝐮𝐫𝐞 𝐟𝐨𝐫 𝐦𝐞 𝐢𝐬 𝐘𝐨𝐮 /𝐋𝐚𝐧𝐝𝐨 𝐍𝐨𝐫𝐫𝐢𝐬/

𝐂 𝐔 𝐀 𝐑 𝐄 𝐍 𝐓 𝐀 𝐘 𝐓 𝐑 𝐄 𝐒 - 𝐀𝐧𝐲 𝐢𝐝𝐞𝐚?

𝐋𝐀𝐍𝐃𝐎 𝐍𝐎𝐑𝐑𝐈𝐒

𝐉𝐮́𝐧𝐢𝐮𝐬 18. 𝐋𝐞 𝐂𝐚𝐬𝐭𝐞𝐥𝐥𝐞𝐭

- Na jutottál valamire? - kérdezte Carlos az ágyamon fetrengve.

- Nem, még mindig nem veszi fel. - ráztam meg a fejem sóhajtva. 

- Lehet cask szimplán dolga van, ne aggódj ennyire. - dobott hozzám egy párnát.

- Carlos kérlek, ezt most komoly. - mondtam csüggedten.

- Mi történt még a hétvégén Lando? Mit nem mondasz el? - kérdezte, mire csak sóhajtottam.

- Fantasztikus volt az egész péntek és a szombat egy része is, de... de eleve tudtam, hogy az apja mondani fog neki valamit, mert beszéltem vele és megkért, hogy menjek Taylorral vissza, mert szüksége lesz valakire, de azt nem mondta, hogy pontosan miért. - nyeltem egy nagyot, majd a plafonra pillantottam. - Tay mesélt neked az anyukájáról valamit? - kérdeztem végül Carlostól.

- Nem, semmit. Miért? - kérdezte és már látszott rajta, hogy kezd aggódni.

- Tavaly tavasszal meghalt rákban. - mondtam halkan. Carlos megszólalni sem tudott csak nagy szemekkel nézett rám, ezért folytattam. - És szombaton amikor náluk voltunk derült ki, hogy nagy valószínűséggel az öccse is rákos és szerdán pozitív lett erre az eredmény. Azóta nem is beszéltünk sokat és ma..., ma még egy szót sem váltottunk és csak aggódok, mert már szombaton is teljesen kikészült és lövésem sincs, hogy mit csináljak.

§§§

" Szótlanul ültem Taylor mellett és nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Látszott rajta, hogy nem sok választja el a sírástól, de ő sem mondott semmit csak bámult ki az ablakon.

- Tay, itt vagyok, oké? - fogtam meg a kezét, mire rám pillantott, de sokat nem tudtam kiolvasni a tekintetéből. Válasz nélkül fordította vissza a fejét, mire tanácstalanul néztem őt. 

Percek teltek el így ebben a csendben, majd egyszer csak egyik pillanatról a másikra, mintha kapcsoltak volna neki szállt ki az autóból. Értetlenkedve követtem a példáját és kászálódtam ki, majd talán ennél is jobban össze zavarodtam, amikor azt mutatta, hogy maradjak itt. 

Karba font kezekkel és aggódó tekintettel dőltem az autónak, miközben egy pillanatra sem vettem le a tekintetemet a vörös hajú lányról. A korlátnak dőlve lehajtott fejjel állt ott, miközben nekem eszembe jutottak az öccse szavai, amiket azután mondott, hogy Taylor és Patrick eltűntek a konyhában. 

" - Szüksége lesz rád. - mondta megállítva a videó játékot. 

- Miért? - fordultam felé.

- Mert elég nagy esély van arra, hogy rákos vagyok. - nézett rám szomorú tekintettel, mire azt sem tudtam hirtelen, hogy fiú vagyok-e vagy lány. - Egy ideje meg vannak a kezdő tünetei és apunak is feltűntek, de Taylornak még nem szóltunk. Nem akartam, hogy szóljunk, de szerdán megyünk orvoshoz és nem hiszem, hogy már tovább tudnánk ezt halasztani. "

§§§

- Én... nekem ötletem sincs. -mondta szaggatottan Carlos. - Esetleg az apjával vagy az öccsével nem tudsz beszélni, hogy mi van most? 

- Nem, de már gondoltam erre én is.

- De nem azt mondtad, hogy beszéltél az apjával?

- De, de az Taylor telefonján volt. - túrtam a hajamba. - Basszus olyan jó volt az a két nap és utána jött ez. Órák leforgása alatt mintha csak kicserélték volna Taylort és az a boldog mosoly, ami előtte órákig ott volt az arcán eltűnt. Kibaszott tehetetlennek éreztem magam. - mondtam mérgesen.