"Natalie Smith vagyok.
Jelenleg Londonban élek, immár három éve. Ez az eddigi leghosszabb idő, amit egy helyen töltöttünk. Apám munkája miatt folyton költözünk. Megígérték, hogy az érettségit itt fejezhetem be.
Az első évem a Carlstonban nehéz vol...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
A tegnapi naplemente bele égett az emlékeimbe. Imádom őt, minden porcikáját. Nem akartam haza menni. Olyan jó volt itt lenni, ketten együtt éjjel s nappal.
Hamar vissza rázódtunk a hétköznapokba. Natalie két hete délutános, alig látjuk egymást, sőt mire haza ér sokszor már alszom. Ő pedig alszik még mikor én el jövök.
Negyed kettő múlt, még nem jött haza. Marcus fel jött, mert azt hitte égve felejtettem a villanyt. Fent maradt beszélgetni.
- Őszinte lehetek? - kérdeztem újabb egy óra elteltével.
- El is várom.
- Nem tetszik ez nekem. - kezdtem bele - Aggaszt, hogy az éjszaka közepén jár haza.
- Nem vagy ezzel egyedül. Próbáltam beszélni vele erről a napokban.
Nem tudtam, hogy szóvá tette neki.
- Nem tudtam meggyőzni, hogy másik munka után kéne néznie. Szeret itt dolgozni.
