"Natalie Smith vagyok.
Jelenleg Londonban élek, immár három éve. Ez az eddigi leghosszabb idő, amit egy helyen töltöttünk. Apám munkája miatt folyton költözünk. Megígérték, hogy az érettségit itt fejezhetem be.
Az első évem a Carlstonban nehéz vol...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A nyomozó mindent elmondott, hogy mi történt az autóval. Beigazolódott, nem Natalie volt a hibás. Tudtam!
- Most telefonálnom kell. - magukra hagytam őket.
A kórház folyosóján álló telefonhoz léptem. Apámat hívtam.
- Te voltál? - szegeztem a kérdést rögtön neki.
- Mi voltam én?
- Te küldted ide, hogy megölje?!
- Nem értelek... Miről beszélsz fiam?
Vissza kell fognom magam, hogy ne üvöltsek.
- Paul Shest... Ide küldted vagy nem? Te bíztad meg, hogy bántsa Nataliet?!
- Ugye viccelsz?! Nem akartam elveszteni az állásom de erre a szintre nem süllyednék! - felháborodottan reagált.
Eltelt egy perc mire felfogta a kérdésem második felét.
- Natalienak baja esett? Mondj már valamit!
El mondtam mi történt. Anyám is hallotta, ragaszkodott hozzá hogy ide jöjjenek. El is indultak a reptérre.
Szóval Chanel apja bízta meg Pault. Az erek pattanásig feszültek rajtam az idegességtől. Ezt megbánják!
- Nem jössz vissza? - kérdezte Marcus miközben vállamra tette kezét.
- Nem ő volt. A főnöke, mert nem veszem el a lányát. Miattam ártottak neki. - hangom dühről és fájdalomról árulkodott.
- Szívem szerint vissza küldenélek, hogy ki lépj az életéből, hogy ne árthass neki többé ... De szeret téged. Minden ellenére szeret. Amikor elköltöztünk azt hittem elfelejt majd... Nem. Csak megtanult élni a hiányoddal, megtanulta elnyomni az érzéseit. Egészen addig míg a szobájába nem ért. Minden éjjel sírva aludt el. Előttem erősnek mutatta magát de nem így volt.
Fájt hallani mennyit szenvedett miattam.
- Mióta vissza jöttél teljesen kicserélték. Vissza tért a szemébe a ragyogás, újra láttam azt az igazi mosolyt az arcán.
- Ígérem mindent megteszek, hogy ez örökre így maradjon.
Jól tudom, hogy nem hisz nekem de be fogom bizonyítani.
Vissza mentem a kórterembe.
- Gaby jól van. - mondta amint beléptem - Lekoptatta ahogy eljöttem.
- Mert téged figyelt. - ökölbe szorítottam a kezem.
Elég csak arra gondolnom, hogy bántani akarja és csillapíthatatlan düh száll belém.
