Szerelem és átok egyben

Part 44

Még soha nem láttam a Roxfortot ilyen állapotban. Azt gondoltam, hogy nem is fogom, de sajnos ebben is tévedtem. A romos épületből kiérve rohantunk, ahogy csak lábunk bírta, de ennek ellenére sem haladtunk előre. Mindig megkellett állni és a társainkon segíteni. Vagyis ezt Harryék tették, én csak meghúzódtam a sarokban, mert túlságosan sok halálfaló vett körbe, hogy megtudjam védeni a barátaimat, de már tudtam, hogy ezt a két oldalon állást nem tudom sokáig húzni. Ezt ténylegesen akkor realizáltam, amikor a Roxfort nyugati oldalánál futva megnem láttam Fredet. Mind a négyen lefékeztünk és döbbenten néztünk, ahogy Alecto Carrow egy utolsó döféssel, egy utolsó átokkal rá nem támadt és Fred szemében meg nem láttam csillanni azt a bizonyos nyugodtságot, azt a bizonyos...beletörődést. Könnyes szemekkel néztem végig ahogy az életvidám tekintete átvált üresbe és élettelenbe és ennek hatására Ronnal szinte egyszerre roskadtunk össze. A szemem láttára halt meg a legjobb barátom és Ronnak a szeme láttára halt meg a bátyja, akit mindig is imádott. Fred még csak nem is kiáltott, nem sírt, csak egyszerűen elment.

Alecto felém fordulva ravasz mosolyra húzta a száját abban a hitben, hogy az ő oldalán állok és ugyanúgy élvezem, amit csinál, mint ő maga is. De nem. Abban a percben az utolsó húr is elpattant bennem és az izzadt tenyeremmel erősen szorítva a pálcám megindultam a nő felé és érzelemmentes tekintettel feléje emeltem a pálcám magam előtt két egyszerű szót suttogva:

- Avada Kedavra – és abban a pillanatban életemben először nem bántam, hogy embert öltem. Tiszta lelkiismerettel mondtam ki eme két szót és semleges arckifejezéssel néztem végig ahogy a nő összecsuklik és a romok közé esik. Hermione és Harry nem mertek megszólalni ahogy én és Ron csendesen odaléptünk Fredhez. Csak leguggoltunk mellé és ahogy én a szeméhez nyúlva lecsuktam üres tekintetét talán Ron akkor értette meg teljes igazából, hogy mi is történt és akkor tört ki a keserves zokogásba. Hermione abban a pillanatban melléje ugrott, hogy megvigasztalja én pedig csak felkeltem és szétnéztem magam körül. Ekkor tekintettem meg Greybacket, aki igazi vérengző vérfarkas módjára ette Lavender Brown torkát, aki csak nyugodtan megpihenve élettelenül feküdt a földön. Abban a pillanatban ahogy melléjük léptem Greyback felnézett véres pofájával én pedig elismételtem a jól ismert átkot, mire a vérfarkas rázuhant Brown holttestére.

- Már eleget öltél, Mia. Gyerünk a dolgunkra! – fogta meg a kezem Harry, mire üres tekintettel feléje fordultam és bólintottam egyet, majd Hermione is felrángatta Fred mellől Ront. Ismét úton voltunk mind a négyen a tóparti kikötő felé. Ezután bizonyára Harry azt gondolta, hogy gyorsabban fogunk haladni, de nagyon is tévedett, hisz ezután jött csak a java. Akromantulák százai támadtak a Roxfortra, amik ellen a Főnix rendje kezdett el harcolni, mi pedig pár átok erejéig szintén beszálltunk a harcba, majd utána ismét tovább haladva ezúttal dementorokkal találtuk szembe magunkat, amik ellen Aberforth védett meg sikeresen a kecske patrónusával. Ezek után viszont tényleg öt perc alatt leértünk a tópart melletti kunyhóhoz, ahol az ablak alatt leguggolva hallgatództunk.

- Tudod miért vagy itt, Perselus? – hallottuk meg Voldemort hangját. Szívem azonnal a torkomba dobogott a név hallatán és ezt Hermione meglátva elkapta a kezem és erősen megszorította.

- Nem, Nagyuram.

- A pálcám...nem úgy működik ahogy kellene

- Pedig az lehetetlen, Nagyúr...

- Igen, eddig én is ezt hittem...lehetséges, hogy más embert tart gazdájának? – kérdezte.

- Nem, Nagyuram...Te vagy az egyetlen egy igaz gazdája.

- Reménykedtem, hogy nem ezt mondod...te hazudsz nekem, Perselus – mondta kínzó lassúsággal a szavakat.

- Nagyúr...