Az Elveszett Családtag (Marvel FF)

17.Fejezet - Újban Asgard felé

– Akkor ez eldőlt! Megyünk együtt Asgardba!– jelentettem ki, mire heves tiltakozásba ütköztem.

– Nem, te maradsz itt!

– Még gyógyulnod kell!– mondta Peter is.

– Már jól vagyok!– kiáltottam határozottan, majd hirtelen felindulásból lefordultam az ágy szélére és talpra álltam. Sajnos a lábam nem bírta megtartani a hirtelen jött súlytömeget, így össze is estem volna, ha nem tartanak meg kétoldalról.

– Nem, láthatóan még nem vagy jól!– ültettek vissza az ágyra, de szinte azonnal visszapattantam. Egy kicsit meginogtam, de már talpon maradtam.

– De az sem fog segíteni, ha csak itt fekszek! – néztem komolyan a szemébe – Asgard az én népem is. A mi népünk!– fordultam a testvérpár felé is, majd vissza Kianhoz – nem hagyhatom, hogy elmenjetek, hacsak nem tarthatok veletek! – farkasszemezésünket Thor zavarta meg.

– Az biztos, hogy az odinsonok harci szelleme benned ég!– kijelentésére győztesen elbazsalyodtam, majd Kian fáradt sóhajjal jelezte, hogy beadta a derekát, ahogy nemsokkal utána Peter is.

– Akkor indulhatunk?– kérdezte 142-es.

– Még előtte be kell ugranunk pár emberért.

Börtönlázadás. Ezt már nevezem. És így legalább a Nagy Mester orra alá is odadörgölhetjük, hogy nem ő itt a legjobb.  Szereztünk egy nagyobb űrhajót, majd szétválva elindultunk Asgardba. Peterék a Milánóval, Kian és én pedig a többi asgardival, Dr. Bannerrel (mint később megtudtam, az öregedő tudós) valamint a felszabadított harcosokkal az új szerzeményünkkel.

Éppen a csillagokat figyeltem, mikor valaki mellém állt. Nem kellett oldalra néznem, hogy tudjam ki az. Ahhoz már túl régóta ismerem.

– Ugye nem kell megjegyeznem, hogy ez mennyire nem tetszik nekem.– szólalt meg karba tett kezekkel.

– Nem szükséges. De ismersz.

– Sajnos túlságosan is. – suttogta lágyan és fél szemmel rám nézett, mire felé fordultam.

– Tudom, hogy veszélyes, de bízok a sikerünkben!

– Abban én sem kételkedek, csak félek, hogy mi lesz veled és az újonnan szerzett erőddel. Hisz még azt sem tudod, hogy pontosan mi rejlik benned.

– Igaz, hogy nem tudom a határaimat, de két megalomániás őrült talán épp megfelelő lesz ahhoz, hogy kiderítsem.– eleresztettem egy félmosolyt, de az ő vonásaiból szinte semmit sem tudtam kiolvasni. Lassan megfogta a kezem, mire fura érzés kezdett el gyülemleni a gyomromban.

– Csak azt akartam mondani, hogy aggódok érted.– nézett bele mélyen a szemembe – amikor azon az ágyon haldokoltál...– elbicsaklott a hangja, de vett egy mély levegőt és úgy folytatta – nem tudtam volna, hogy mit csinálnék magammal, ha elveszítettelek volna. És soha többé nem akarom azt érezni, amit akkor.

– Nem tarthatsz üvegbúra alatt, attól félve, hogyha egy porszem rám esik, széttörök.

– Az lehet, de talán megpróbálhatlak visszatartani attól, hogy fejjel nekirohanj az ismeretlenbe, ami valószínűleg vérontással fog végződni.– lépett közelebb és egy kósza hajtincset kisimított az arcomból, mire éreztem, hogy bőröm pirosabb árnyalatot vesz fel.

Percekig csak bámultunk egymásra, majd így szóltam:

– Hát, ez biztosan nem az az eseménytelen élet, amit a Xandaron akartál.