Az Elveszett Családtag (Marvel FF)

5. Fejezet - Találkozó szervezés

Csak tartozni akarok valahova.– ez a mondat kavargott bennem egész éjszaka, ami miatt nem is aludtam valami sokat.

Lehet, hogy Stakarék egy egyfajta otthont, és családot adtak nekem az évek során, de sosem éreztem magam igazán otthon. A sok utazásom alatt egy hely sem fogott meg annyira, hogy az otthonomnak nevezzem. Néhány fontosabb ember akadt, de semmilyen komolyabb szilárd pont nem volt. Talán még a hajóm, a Zephyr az, ami kicsit egy lakhelyre emlékeztet. Egy repülő ház, ami szinte mindig velem van. De egy ideje már vele sem repültem. Talán nem ártana egy kis változás. De ahhoz meg túl makacs vagyok. Az eddigi módszerem tökéletesen bevált, így maradok annál. Ha meg valami bibi lesz a gépezetben, haladok az árral.

–Jó reggelt!– köszöntött derűsen Kian.

–Neked is!

–Baj van?– kérdezte aggódva.

–Nem. Miért lenne?

–Csak úgy bámultál a semmibe, mint akinek a világát törték volna össze.

–Még mindig a tegnapin agyalok. Az apámat nem tudom a semmiből előkeríteni és Asgardba sem akarok még elmenni, így úgy gondoltam, Peterrel kezdhetnénk.

–Jó ötlet. Már csak azt kell megtudni, hogy hol van.– ült le mellém, mire sorsszerűen pittyegett az adóvevőm, hogy üzenetem jött. Meg is nyitottam a kesztyűm holo-panelját, hogy megnézhessem, mit akarnak ilyen korán. Olvasás közben azonban annyira lesokkoltam, hogy majdnem kifröcsköltem az italomat.

–Mi az? Ki írt?– kérdezte érdeklődve.

–Yondu meghalt.

–Tessék?

–Egy társa jelzett, hogy feláldozta magát.... Peter... Quillért...

–Hogy micsoda?!– lepődött meg ő is, és mellém fúrta magát, hogy ő is ráláthasson a képernyőre.– Fosztogató temetést javasol. Megadta a koordinátákat.

–Tehát pontosan tudjuk, hogy hol lesznek.– jelentettem ki, azon gondolkodva, hogy pont most kezdtünk volna a keresésének. mégis mekkora véletlennek kellett ennek lennie – és egyébként is. Yondu megérdemli a tisztességes temetést.– fűztem hozzá – Már csak egy hajó kell.

–Hát, ami azt illeti...– vakarta meg idegesen a tarkóját, mire értetlenül oldalra fordítottam a fejem.

–A Zephyr?! Mégis mit keres itt?– akadtam ki, mikor megmutatta a kicsikémet a garázsában.

–Stakar egyik csatlósánál találtam. Sejtettem, hogy nem a te engedélyeddel használta, így gondoltam megőrzésbe veszem.– magyarázta – jobban is figyelhetnél néha a dolgaidra!

–Bocs, ha azt hittem, hogy a nevelőapám embereiben bízhatok.– feleltem grimaszolva, de belül nagyon is örültem, hogy megszerezte és megőrizte a hajómat. nagyon kedves tőle, hisz nem kellett volna, senki sem követelte tőle.

–Fél óra alatt felcuccolhatunk és tankolhatunk, ha rögtön akarsz indulni...

–Várj, akkor te is jönni akarsz?– lepődtem meg, mire csak értetlenül összeráncolta szemöldökét.

–Persze! Hisz megmondtam, hogy addig nem nyugodok, amíg össze nem hozlak a családoddal.

–Ó, értem.– válaszoltam elfordulva, hogy nehogy rálásson a vörösödő arcomra.– akkor ne késlekedjünk!– indultam el a ládák után.

***[skip]***

Ahhoz képest, hogy mennyire utálták Yondut, rengetegen eljöttek. Stakarékat beleértve. Úgy tűnik végül az áldozatával kiérdemelte a neki járó tiszteletet és megbocsátást. Okort fényei csak úgy pompáztak a űr sötétjében.

Amint vége lett a temetésnek, a hajók még egy kis ideig maradtak, de fokozatosan elhagyták a légteret. Üzentem a teherhajónak, hogy esetleg nem találkozhatnánk-e személyesen valamelyik közeli kikötőbolygón, mivel szeretnénk személyesen is részvétet nyilvánítani. Először látszólag furcsállták, de végül bele mentek. Idegesen dőltem hátra a pilóta ülésen, amit Kian észre is vett.

–Nem lesz semmi baj.

–Kössz, már sokkal jobb.– jegyeztem meg cinikusan.

–Úgy értem biztosan jól fog menni. Igaz, valószínűleg eléggé sokkolni fogja a hír, hogy egy rokona, aki földi, az űrben kereste föl, de biztos utána meg akar majd ismerni. Hisz elég kedvelhető vagy.

–Köszi.– válaszoltam kicsit együtt-érzőbben. – ráadásul hasonlóan kerültünk az űrbe, így lesz közös témánk is!– erőltettem magamra egy halvány mosolyt.

–Na, látod! Csak állj hozzá pozitívan! - barátian megveregette a vállamat, majd visszament a pilótafülkébe. Ja, csak maradjak optimista. Csak nem lehet olyan nehéz...

***[skip]***

A Tronkelli kikötő alig volt pár ugrásra, így aránylag hamar odaértünk. Nem kellett sok idő, míg megtaláltuk a teherhajót, amiből kezdtek kiszállingózni az utasok. Ami meglepett, hogy Thanos lányai, Nebula és Gamora is köztük voltak, bár előbbi sietősen le is lépett a társaságtól és elvegyült a vásári tömegben. Amint megpillantottam Petert, kis gombóc keletkezett a torkomban és szinte a földbe gyökerezett a lábam. Kb 7-8 évvel lehet idősebb nálam. Szürkés barna szemei eltértek az én világos kékjeimtől, de a vöröses-barna haj nagyjából stimmelt.

Segítség kérően Kianra pillantottam, de ő csak bíztatóan elmosolyodott.

–Már nincs visszaút.–suttogta, mintha kiolvasta volna a gondolataimat. Feltűnés mentesen vettem egy mély levegőt, majd elindultam a kis csapat felé. Menni fog ez. Reméljük...