title

Consociatio

Hónapok óta sejtettem már, hogy erre a napra várok, de mire is...? Mire vágytam annyira? Mi vonzott igazából Alec-ben? Miből gondolom, hogy nekem ott a helyem ahol neki? Vagy legalábbis, hogy tetszene nekem az, amit ő csinál?

Visszagondoltam arra a napra, amikor a fiút először megjegyeztem magamnak. Gimi első évében a tornacsarnok öltözői előtt ültem. Jennára vártam. (Mindíg nagyon lassan öltözött át.) Aznap örültem is neki, mert tele volt a folyosó a szexi focista fiúkkal. Az iskolák közötti kerületi selejtező utolsó fordulóját játszották. Az iskolánk volt a helyszín. Alec is köztük volt. Már elsőben jól játszott és beválogatták a verseny csapatba. Nem teljesített jól a meccsen, elvesztették és kiestek a bajnokságból, ezért magát hibáztatta. Ideges volt és észre sem vette, hogy ott ülök a folyosó szélén egy padon, amikor káromkodva elment mellettem. Arra számítottam, hogy majd kirúgja az ajtót, ahogy ez szinte már szokásává vált a felsőbbéves fiúknak, ha idegesek voltak, vagy beleboxol a falba, de semmi ilyesmit nem csinált. Megállt, az arcába temette a fejét és sóhajtott egyet. Ennyi. Aztán mintha megszállta volna valami teljes lelki nyugalom és békesség, csatlakozott az ebédlős klikkjéhez. Nem is foglalkoztatta tovább a helyzet.

Ott keltette fel az érdeklődésemet. Összeszedettnek és töretlennek láttam. Egy olyan srác volt ő, akit nem lehetett kihozni a sodrából. És nem azért nem örjöngött, mert ennyire önmegtartóztató volt, vagy félt a többiek reakciójától, hanem mintha az átlag embereknek problémát jelentő dolgok, számára túl kevés jelentőséggel bírtak volna... Nem értettem, hogy ez hogyan lehetséges. "Ki van képezve ez a kőszikla. Nem hatja meg semmi." Meséltem utána Jennának. Úgy látszik a szó szoros értelmében igazam lett... Hmm...

Aztán egyre biztosabb lettem abban, hogy Alec rejteget valamit. Furcsa volt, hogy a futóversenyen például közepes eredményeket ért el, de közben jól focizott és egyszer amikor lekéste a buszt matek dolgozat előtt, valahogy előbb a suliban termett mint maga a busz... Volt, hogy napközben nyomtalanul eltűnt a táskájával együtt az iskolából. Az utána következő napokban mindíg husszúujjút viselt még harminc fokban is, amikor mindenki megsült a melegben. Persze mindenre volt meggyőző magyarázata, de mostmár tudom, hogy az igazi magyarázatra eddig várnom kellett.

Itt a fiú magyarázata. Csak rá kell szánnom magam, hogy vakmerő legyek és megbízzak benne, Cole-ban és ebben az egészben. Nem hiszem, hogy rá akarnak szedni, de nem lehetek biztos semmiben ezzel kapcsolatban... Félek...

Cole várt rám az előtérben.

Csendesen mellé léptem és elindultunk befelé. Nem éreztem a feszültséget a csendben. Olyan pillanat volt, amit se én, és mint kiderült se ő nem akart elrontani szavakkal. Figyeltem mindenre ami történik. Nem akartam lemaradni semmiről és tudtam, hogy nem is fogok.

Átmentünk a második ellenőrzésen és Cole megkezdte az idegen vezetést. Kinyitott egy ajtót és betessékelt.

Körülnéztem. A nagy terem szőnyegpadlója hejett vastag szivacsok borították a földet, amikre fel kellett lépnem ahogy beléptünk. A plafonról kötelek lógtak le, a szivacsokon különböző magasságú emelvények tornyosultak fölém. Sikerült megállapítanom, hogy bent valami edzés féle folyik éppen. Egy csapat fiatal gyakorlatozott az eszközökkel: Két fiú az egyik magas fából épített emelvény tetején állt és látszólag éppen a leugráshoz készülődtek, két másik szivaccsal körbetekert fakarddal verekedett. Volt egy lány, aki ugrálókötelezett, és egy másik, aki talajtornához hasonló perdüléseket és spárgákat ugrott. Mindannyian felénk fordultak amikor meglátták Cole érkezését.

-- Cole! -- Kiáltották kórusban és feltartott kézzel tisztelték meg.

-- Sziasztok! Folytassátok csak! Körbevezetek egy újoncot.