Ajánlott zene: Ailee - Tears Stole The Heart
Körbeölelt a tehetetlenség szürke foltja, élettelen szemekkel néztem rá, nevetséges-mozdulatlan testhelyzetben. Mint egy elbocsátó vallomás, úgy realizálódott benne a mozdulataim fanyar jelentése. Halvány-erőltetett mosoly kúszott ajka szegletébe, amikor elengedett. A kávébarna, homályos szobában dermedten állt, üres szemekkel meredt ki az ablakon. Még lélegzetvételei is elenyésző mozdulatként olvadtak bele ebbe az ordító semmibe. Ürességbe. Némán álltam mögötte, volt köztünk két lépés távolság. Ezernyi hossznak tűnő tátongó szakadék. Közelebb hajoltam, látni akartam. Megvizsgálni őt. Jongin pedig engedte, hogy megfejtsem, legalábbis úgy gondoltam. Meglepően nyugodt és csendes volt. Azonban láttam, parázslott valami mélyen. Bujkált a szikra. Egyre közelebb és közelebb hajoltam. Lélegzetem pára-köpenybe öltöztette. Hirtelen mentális villám csapódott a szemeimbe. Szikrázott az idegenség, a távolság. Visszahúzódtam. A konyhába vezettem némán. Ha az életem múlt volna rajta, akkor sem tudtam volna, hogy mivel kezdhetném. Bujkáltam az udvariasság és a távolságtartás formáció között.
- Kávét?
- Kérek, köszönöm.
Lassan a kávéfőzőhöz léptem, így próbáltam kibúvót találni, nem akartam a szemébe nézni. A tekintete tele volt megfontoltsággal, csalódottsággal és tudtam, hogy nem mindegyik érzéséről tehettem, azért némelyikben mégiscsak főszerepet játszottam.
- Kínos helyzet, ugye? - kimondta gondolataim kavargó egyvelegét, éreztem letört mosolyát a hangsúly mögött.
- Egy kicsit - letettem elé egy csészét, majd én is belekortyoltam a most intenzíven keserű kávéba. Hiányzott a jól megszokott kotyogós íze, de az jelen pillanatban túl sokáig tartott volna.
- Jól vagy? Rendben van az egészséged?
- Velem minden rendben. Te hogy érzed magad? - puhatolózva kérdeztem, nem akartam egyből tolakodó beszélgetést kezdeményezni, pedig néhány válaszra igazán kíváncsi lettem volna.
Mielőtt válaszolni tudott volna, csengetés hasította ketté a feszültségtől csöpögő levegőt. Lábaimat minden erőmmel kis léptekre kényszerítettem, mert vágya futás lett volna. Remegő kézzel a kilincs felé nyúltam. Vettem egy mély levegőt, ami sóhajként szakított ki magából szinte mindent. Az ajtó recsegve adta meg magát, mintha a külön töltött milliónyi perc súlyát magán viselné.
- Akkor mehetünk a mozi...ba? - Jongdae lelkesen kezdte, majd ahogy meghallottam a nehéz cipők szinte néma susogását, az ő hangja is úgy lett egyre elhalóbb.
- Szia, Jongdae.
- Azt hittem, hogy jó darabig nem foglak látni. Gyere te is velünk a moziba - lelkesen mondta Jongdae, majd megfogta a kezét a háta mögé rejtőző félénk lánynak, és előre húzta. - Ő itt Minhee - illedelmesen meghajolt előttünk a lány, mire mi is biccentettünk Jonginnal.
Nem voltam biztos Jongdae érzéseiben, legalábbis amiket a külvilágnak is közvetített. Ismertem már őt annyira, hogy Junmyeon igenis fájt neki, leginkább az, hogy miatta meghanyatlott a büszkesége. Ugyanolyan kiegyensúlyozott lett, minden kétséget kizáróan stabil, nagyon magabiztos. Mégsem tudtam, hogy mit rejtegethet, mert a tükör hazudhat, hiszen sosem mutatja meg, mi van belül. Elindultak a lánnyal kifelé, engem pedig ismételten átjárt az a szakadék-érzet, a tehetlenségtől fuldokolni tudtam volna.
- Figyelj, nem megyek, ha nem akarod.
- Ugyan már. Gyere velünk, biztos jó filmet választott Jongdae.
Így hát ketten indultunk el, bennem az érzések végig kavarogtak, és még csak azt sem tudtam, hogy mi ez pontosan. Jonginnal volt egy lezáratlan ügyem, amit előbb-utóbb úgyis meg kell beszélnünk. Amint kiértünk olyan érzésem volt, mintha napfénybe kísérném őt. Mintha ő lenne a nap, én pedig a meleg, nyári szellő, tökéletesen passzolt hozzám. Próbáltam megvizsgálni definiálatlan, rejtélyes létét. Táncoltak rajta a sugarak, siklott sima felületein. Nem értettem, még mindig nem. Arcán megbúvó mosoly keletkezett, bizonyára észrevette, hogy már időtlen idők óta őt bámultam. Tudni akartam, hogy miért jött vissza, hogy mióta van Koreában, lényegében mindent, amióta megszűnt vele minden kapcsolatom.
Szemeim elé hófehér, szinte már világító vászon feszült. Lassan, fekete kontúrok kúsztak fel az anyagra. Megrajzolódott néhány tárgy sziluettje. De még mindig kóvályogtak fejemben a gondolatok, hogy mégis mi történhet velem jelen pillanatban. Jongin szorosan mellettem ült, látszólag feszülten várta a film felbukkanását, addig is inkább elfordult Jongdae irányába. Nem nézett rám, nem akart hozzám szólni, ezt a hézagos viselkedést pedig egyszerűen képtelen voltam hova tenni. Színlövedékek hasítottak a vászon felé. Szétrobbantak rajta. Mintha egy szeszélyes művész hajította volna őket a mámorító őrület homályába. Az alkotás éltető kínjának kereszttüzében. Lemorzsolódtak a szétfröccsent színcsíkok, melyek a kontúrokon kívül csapódtak be. Nem tudtam a filmre koncentrálni, végig Jongin viselkedés-sorozatán gondolkoztam, aztán akaratlanul is megjelent egy fekete-fehér kép a gondolataim belső vágyairól. Megbocsátás. Ehhez az érdemhez fel kell nőni. Meg kell érni. Hogy valóban képesek legyünk rá, kimondani kevés. Át kell élni. Hagyni, hogy a mentális megkönnyebbüléssel kart karba öltve táncolja végig sajgó belsőnket. Hagyni, hogy ezen tánc kimossa belőlünk a kínt, haragot, minden fájdalmat. A gyűlöletnek keresztelt csalódást. Ehhez még túlságosan kevés voltam. Pont emiatt, mert Chanyeol tette ezt velem. Talán az a fekete-fehér kép már soha nem is lesz színes.
Jongdae ragaszkodott ahhoz, hogy még üljünk be valahova egy kis kikapcsolódó beszélgetésre, amit a többieken elnézve csak neki lett volna az. A makacs jelleméhez viszont gyakorlatilag lehetetlen volt igazodni, ezért mire kettőt pislogtam már egy turmixot szorongattam feszülten ujjaim között. Természetesen csak Jongdae beszélt, mintha soha nem fogyna ki a szavakból, azonban nem tudtam rá figyelni. Elterelődött a figyelmem már a film elején, és ezek az örvénylő gondolatok egészen mostanáig kísértettek. Jongin hangja rántott vissza a valóságba, de egyetlen mondatára sem figyeltem. Láttam, ahogy az ajkai szavakat formáltak, azonban képtelen voltam felfogni.
- Tessék?
- Tedd le azt a poharat. Már teljesen átfagytak az ujjaid - ő gyorsabb volt nálam, így letette a turmixot az asztalra, és saját kezeivel igyekezett felmelegíteni az enyéimet.
Lenéztem a kezeinkre, eljátszottam a gondolattal, hogy vele bármikor megtehetném ezt, ő nem hagyna egyedül. Fojtó könnyek tolultak szemembe, de acélt fűztem az egyre gyakrabban előforduló szomorúságomra, egy könnycsepet sem érdemelt volna meg.
- Akkor most ezek az oppák randiznak egymással? - a lány negédes hangon próbált puhatolózni, miközben Jongdae felé fordult. Nem is olyan ártatlan, mint gondoltam.
A kérdés egyértelműen zavarba hozott mindenkit, még Jongdae reakciója is borzasztóan dermedt volt, én pedig legszívesebben eltűntem volna.
- És akkor mi van, ha randizunk? Talán zavar? - Jongin határozott hangja törte meg a feszült légkört, majd még jobban nyomatékosítva szavait összefűzte ujjainkat.
- Én csak... - kezdett volna bele a felesleges magyarázkodásba Minhee, de nem vártam meg a végét, kihúztam Jongin acélos szorításából a kezem, majd a hangulatomhoz képest higgadtan sétáltam el onnan.
Próbáltam nagyobbakat lélegezni, de a tüdőm nehezen tágult, ólom mozdulattal emelkedett, majd süllyedt vissza helyére. Nem akartam itt lenni, igazság szerint csak otthon akartam lenni, ahol nem látta senki a nyomorom.
- Baekhyun, várj már! - Jongin elkapta a karom, visszarántott a kétszárnyas ajtóból, vissza a valóságba.
- Nekem ez nem megy, Jongin.
- Nézd, tudom, hogy nincs minden rendben veled. Látszik rajtad. De meg akarok magyarázni mindent. Nem én akartam elmenni, ezt te is tudod.
- Kedvelek valakit. Igazából talán többet is érzek iránta, de annyiszor megbántott, hogy nem merném biztosra mondani. Én csak... el akarom őt felejteni, meg minden szart, ezért muszáj megkérdeznem. Miattam jöttél vissza? - tekintetem ismét Jonginra emeltem, szemeim könnyben áztak.
Súlyos csend telepedett ránk. Nehezen akart szóra nyílni bármelyikünk ajka ezután. Láttam, hogy Jongin torkában verekedtek a szavak. Olyan pillanat volt ez, ami annyira magával ragadja az embert, hogy miután visszahajították a valóságba, a jelenbe, még sokáig keresi önmagát.
- Nem fogok hazudni. Hiányoztál, igen. De nem az én döntésem volt, anya ragaszkodott hozzá, valami halaszthatatlan üzleti ügye van, amit csak ő tud elintézni.
- És kihez vezetett az első utad? - érdeklődő hangon kérdeztem, Jongin pedig egyértelművé tette válaszát a minden lelket megolvasztó mosolyával.
- Szeretnéd, hogy hazakísérjelek? - élettelen volt a hangja, csupa üresség árasztott el mindkettőnket, mégis bólogattam a feltett kérdésre.
Csobogott a víz, millió gyöngyként csapódva az egészbe. Monoton. Kellemes. Testem ernyedten lebegett ebbe a kellemes semmibe. Olyan könnyed volt, olyan illúziószerű. Szemhéjam belső vásznán formák és színek festették fel magukat. Nincs benne rendszer. Nem tudtam, hogy mióta pihentem így a fürdőkádban, bár Jongin távozása után az utam azonnal idevezetett. Valóban csak hazakísért, semmi komolyabb szándéka nem volt. Nem akartam még nagyobb terhet csinálni saját magamnak. Nem állítottam biztosra, hogy ő teher lett volna számomra a későbbiekben, de jelen pillanatban annak éreztem, mert magam sem tudtam irányítani az érzéseimet, ezért inkább az átlátszó citrus-illatú gyöngyökre koncentráltam. Szerettem húzni az ilyen kellemes perceket. Nyújtani órákra. Ilyenkor boldog voltam. Nincs feladat, nincs háttérzaj. Nincs se tévé, se ember, gondolkodhattam, manipulatív elemek nélkül. Nincs zene sem, aminek ritmusára a lelkem vagy boldogan dübörögne, vagy egy szenvedélyesen lassú, fájdalmas tangóba kezdene. Viszonylag elégedettség járt át, egyébként is szerettem egyedül lenni. A telefonom halk rezgése megzavart, a kijelzőre pillantva pedig nem hagyhattam figyelmen kívül.
- Holnap eljössz velem Junmyeon hyung éttermébe? - meg sem várta, hogy beleszóljak a telefonba, Jongin odaadó lelkesedéssel tette fel a kérdést.
- Persze. Mikor szeretnél menni?
- Amikor neked megfelel.
- Akkor mit szólnál ahhoz, ha valamikor délelőtt átjönnél ide? - kérdeztem bizakodóan, ő pedig beleegyezően hümmögött.
Kongott a reggel néma zsivaja. Lágy hangja szétterült a térben, feszültséget éreztem, fulladtság tolult a torkomba. A Nap feltépte az éj sűrűn szőtt leplét. Junmyeon gyengén emelte fel szemhéját. Homályos volt a tér, alig látta börtöne falait. Pislogott párat. Jongin is hasonlóan tett, mintha csak utánozta volna az idősebbet . Álommorzsalékok peregtek le Junmyeon szeme sarkából. Aprókat harapott a levegőből, nyilvánvaló volt, hogy kínoz helyzetbe keveredett. Nem mert nagyobbakat kortyolni létének súlyából. Talán félt. Félt szembe nézni azzal, hova juttatta önmagát, félt a szemembe mondani az igazságot. Nem akart még inkább megroppanni. Meghasadni, de ezért nem hibáztatom. Az ember egyik különös védekező mechanizmusa, hogy megvédjük mások elől a saját érzéseinket. Elméje ígyis két oldalon játszott, ahogy az enyém is. Nehezen tudta kordában tartani. Legalábbis nehezen tudja magát abba az illúzióba ringatni, hogy bármennyire is sikerülne neki leküzdeni a Jongdae iránt táplált gyengéd érzéseit. Valószínűleg bujkált az ébrenléttől. Mintha óvatosan szökött volna vissza a valóságnak keresztelt valamibe. Lapulva. Meghúzódva. Ezt onnan tudtam, hogy pontosan ugyanezt tettem én is. Jongin kérdései teljesen helytálltak, ahogy Junmyeon válaszai is. Néha-néha, alkalomadtán közbevágtam a beszélgetésükbe, amikor hyung utánam érdeklődött, azonban inkább a kettejük cseveje volt kiélezettebb, törékenyebb. Nem is voltam vele tisztában, hogy ők ennyire közel álltak egymáshoz. Bár Junmyeon olyan személyiség volt, akit könnyen megkedvelt az ember, csak a munkában volt zsörtölődő és precíz.
- Hogy vagy? Látom rajtad, hogy valami baj van - aggódóan kérdezte hyung, amikor Jongin magunkra hagyott minket.
- Ne rólam beszéljünk. Te hogy vagy? A szemeidben szomorúság tükröződik.
- Az anyám nem adja fel. Már keresi nekem a jelölteket, hogy kik lehetnek nekem tökéletesek. Jobban mondva inkább neki - egy fájó pillanatában kortyolt egyet az italból, majd szörnyülködve elfintorodott.
- Jongdae még mindig érez irántad valamit.
- Dehogy érez. Kiválóan a tudtomra adta a sok ribanccal, akivel együtt láttam őt egy hét leforgása alatt - durva arckifejezés ült az arcára, mégis inkább a kín volt áthatóbb.
- Ismerem őt. Szeret téged, de rettentően makacs. Bizonyára el fog felejteni téged, csak idő kérdése. Még most kellene cselekedned, ameddig nem jön egy olyan, akivel képes lesz téged elfelejteni.
- Tudod, ez a kapcsolat már halálra volt ítélve a legelejétől. A kötelességeim elől nem bújhatok ki, nem mondhatok anyának ellent. Viszont a te szerelmed még megmenthető - mindentudóan nézett rám, mintha tudná a megbújt érzéseimet, mintha csak a felszínre akarná hozni a lappangó bizonytalanságomat.
- Miből gondolod, hogy szerelmes vagyok? Vagy hogy egyáltalán együtt voltunk?
- Nos, mindketten vakítóan fényesek voltatok a boldogságtól Chanyeollal, amíg itt voltatok. Aztán elmentetek ketten Amerikába, most meg hazajöttél egyedül. Vagyis összevesztetek. Na jó, felhívott Chanyeol, csak ezért tudom.
- Nem tudom, hyung... Én sokkal makacsabb vagyok, mint Jongdae. Megbántott, aki pedig egyszer megbántott, megteszi máskor is. Miért tegyem ki ekkora megrázkódtatásnak a szívem? - kavargó érzésekkel a gyomromban néztem rá, a szemem megtelt sűrű szomorúsággal. Tudtam, hogy nem fogok sírni, de már csípték a szemem a makacs könnyek.
- Két ember kapcsolatában sosem az akadályok számítanak, hanem a szeretet, ami az akadályokat is lebonthatja. Mert az akadályok csak részei az életnek, amik folyamatosan alakulnak, és akár már holnap is eltűnhetnek. A szeretet viszont... a szeretet az örök.
- Megfogadhatnád a saját tanácsod - sejtelmesen mondtam, mire mindketten elmosolyodtunk halványan.
Ekkor visszajött Jongin, majd ők újabb beszélgetésbe keveredtek, amit most már boldogan hallgattam végig, amire végre koncentrálni is tudtam. Egyre biztosabb voltam benne, hogy szeretem Chanyeolt.
Körülbelül fél óráig voltunk még az étteremben, majd Jonginnal úgy döntöttünk, hogy a gyaloglást válasszuk. Kellemes, lágy szél fújt, ami végigkísérte utunkat. Nem volt frusztráltság közöttünk, mindössze nem éreztük úgy, hogy el kellene rontanunk ide nem illő beszéddel a pillanatot. Mértékkel tartotta a köztes távolságot, a kezünk néha-néha összeért, de azonnal elkapta ujjait az enyéimtől.
- Anya vissza akar menni. Tudtam, hogy valamikor elintézi, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar.
- Mikor indultok? - bágyadtan kérdeztem, képtelenség volt elhinni, hogy ő is elmenjen. Egyáltalán nem kalkuláltam bele a számításaimba, de önző módon mégis azt akartam, hogy legyen mellettem valaki. Nem akartam őt hitegetni, ezért kizárólag barátságra gondoltam. Mi régen barátok voltunk, és tudtam, hogy megint képesek lennénk azok lenni.
- Egy hét múlva. Ha azt mondod, hogy várjak rád...
- Ne várj rám, Jongin. Nem tudom neked megadni, amire vágysz - belevágtam szavába, majd egy pillanatra megálltam a járdán. - Hidd el, tudom, hogy tökéletes vagy másoknak, nekem is az lennél, de nem szeretnélek átverni. Vonzó, helyes fiú vagy, biztos megtalálod a boldogságot, csak meg kell keresned.
- De ugye nem baj, ha várok még rád egy kicsit? - lehengerlő mosollyal kérdezte, nekem pedig meglágyította a szívem.
Nem tudtam mit mondani, visszamosolyogtam rá. Csak remélni tudtam, hogy hamar megtalálja a saját boldogságát.
*
- Haver, meddig akarsz még otthon gubbasztani? Már vagy négy napja nem láttalak. Ma buli van a Mystik-be, mindenki vár - Jongdae hangja a vonal másik végéről egészen boldogan csengett, az én kedvemet is visszahozta.
- Jongin ott lesz?
- Hívtam őt is. Nem baj, ugye?
- Megyek, ha jöhet Junmyeon - súlyos csend szakította szét kettőnk légvételeit. Hamis remény ébredt bennem, egy egészen kicsit a múlt képei, ahol még minden jó volt, és tökéletes. Illúziórombolóként hatott Jongdae erős sóhaja.
- Rendben.
Félhomályba borult az egész helyiség. A sikoltó zene a mellkasomon és dobhártyámon dübörgött. Színes villódzások mindenfelé, őrjöngő, a ritmusra vonagló burkok tömege hullámzott előttem. Alkoholmámor itatta át a látszat-szerelemtől forrongó levegőt. Mindenki megtalálta már az aktuális estére való párját, de én csak bolyongtam. Nem találtam őt. Nem találtam meg azt, akire igazán szükségem lett volna. Kezdtem feladni. Lábaim még reménytelenül haladtak előre, de belül kietlen érzés áradt szét bennem. Rémálomnak éreztem ezt az egészet. A villódzó fények még jobban eltorzították az emberek arcát, a zene pedig szüntelenül visított ebben a zsibongó tömegben. Féltem... reszkettem belül, hogy nem tudom végig csinálni, és nem is saját magam leszek a gát célom megvalósításában, hanem a sors. Hogy ezek után még azt sem engedi, hogy méltó módon cselekedjek. Már csak egy barátra vágytam, vagy akárkire, aki megszánna engem némi alkohollal, hogy én is felhőtlenül boldognak érezhessem magam. Hihetetlen varázslat járt át egy éles, mégis gyengéd pillanatban. A Föld hirtelen egy szívvé válva ütött egy nagyot és pumpálta az életet. Gyorsan száguldott végig az ereimen és belém lőtte az adrenalint. Jonginnal tapadóan közel álltunk egymáshoz. Vadított, hogy a közelség ellenére mégsem értünk egymáshoz. Megőrjített az illata, a szeme, hogy éreztem lélegzetét az arcomon. Széttépett belülről a vágy. Mellkasára hajtottam a fejem. Túl veszélyes lett volna az olvadtbarna szemeiben elveszni. Olyat tettem volna, amit biztosan megbántam volna holnapra. Habár egy tökéletes tévedés lett volna. Éreztem, ahogy karja olyan puhasággal, mint egy őrült képzelet végig simította hajam. Belül érzékeltem a közelségét, nem a testemmel. Jongin briliánsan értett hozzá, hogyan kell valakit az ujjai köré csavarni.
- Hiányoztál - a fülembe suttogta a régen vágyott szót.
Azt, amit nem tőle kellett volna hallanom. Amitől nem rázott ki a hideg. Ami nem volt rám hatással, mert ő suttogta ezt. Ki kellett szabadulnom a karjai erős szorításából, levegőre volt szükségem. Eltaszítottam magamtól, és a lehető leggyorsabban szeltem lépteimet a kijárat felé. Csak menekülni akartam.
- Tegnap hamar leléptél? Kerestelek, de a többiek azt mondták, hogy nem láttak - Jongdae hangja elenyésző volt, kivehetően öblös. Bizonyára rengeteg ivott, mégis értékeltem, hogy felhívott.
- Ott voltam, csak Jongin... olyan hirtelen történt, belőlem meg előtörtek az érzelmek, ezért el kellett onnan jönnöm.
- Beszéltem Junmyeonnal - olyan higgadtan mondta, mintha csak egy teljesen hétköznapi témáról beszélt volna.
- És? Mi volt?
- Megöleltem. Megmondtam neki, hogy lehetünk barátok. Nem jó mindig ellenségesnek és makacsnak lenni, Baek. Nem akarok már tőle semmi érzelmi szart, de rendben van, ha barátok maradunk.
- Szerintem szerelmes vagyok Chanyeolba - ez az egy mondat megint horribilis csendet akasztott közénk, aztán Jongdae hangsúlyán érezhető volt a mosoly.
- Igen? Erre még csak most jöttél rá?
- Baszd meg, Jongdae - mosolyt csalt az arcomra, ugyanakkor elszomorított a tény, hogy az érzéseimmel mindenki tisztában volt saját magamon kívül.
- Készülj, ma pasis este! Bár nem tudom, hogy hogyan fogok innen felkelni... Igazából azt se tudom hol vagyok.
Ez jellemző volt rá, tipikus Jongdae. Reméltem, hogy ma tényleg beszélgethetünk személyesen is. Szükségem volt valakire, aki kihúzott a monoton-szürke mindennapokból, akivel úgy éreztem, hogy ki tudna rángatni az örökös sínylődésből. Erre csak egy legjobb barát volt képes.
*
Csengettek, én pedig tisztában voltam vele, hogy ki kereshet ilyen időtájban. A testem megfeszült, ha arra gondoltam, hogy most az egyszer nem menekülhetek. Túl sokáig húztuk ezt a beszélgetést, egyszer mindenképp megtörtént volna. Így belegondolva jobb is, hogy hamar túlesünk rajta. Mégis remegő kézzel nyitottam ajtót, Jongin pedig teljes életnagysággal állt előttem. Nem tudtam hogyan kellene viselkednem, ezért csak beengedtem és követtem, amikor leült a kanapéra.
- Holnap elmegyek - szomorúság tolult a torkába, én pedig a meglepettségtől hirtelen meg sem tudtam szólalni.
Pedig mondta, hogy egy hét múlva elmennek, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eltelik egy hét.
- Vigyázz magadra, és egyél rendesen.
- Baekhyun... ugye tudod, hogy nem érdemel meg az a másik?
- Tudom, de mit tehetnék... Annyira szerencsétlen vagyok. Remélem, hogy hamar megtalálod a boldogságod, Jongin.
*
A hetek úgy teltek, ahogyan az én kedvem lett egyre halványabb. Lassan kiveszett belőlem minden, teljesen üressé váltam. A virágok elhervadtak, ahogyan a reményem is. Még Jongdae sem tudott rajtam segíteni.
*
- Meddig fogod még őt várni, Baekhyun?
- Amíg el nem jön.
*
- Jongdae, minek kellett erre a helyre jönni? - enyhe grimasz szökött az arcomra, amint megéreztem a sós levegőt, amint megpillantottam a tenger hullámait.
Három hónapja nem voltam ezen a helyen, és nem azért, mert viszonylag hideg lett, egyszerűen fájt emlékezni. A tenger látképe Chanyeolra emlékeztetett, a fájdalmas és boldog emlékeinkre. Nem tudtam kizárni a vidám pillanatokat sem, de messze nem volt belőle annyi, mint a fájdalmasból.
- Nyugodj meg és ülj le erre a székre.
- Ha ez valami aljas trükk, akkor...
- Már késő - a szavamba vágott, amikor mosolyogva előre pillantott.
Otthagyott engem, én pedig kétségek között vergődtem, bár félig felkészültem, hogy mi fog engem fogadni. Hihetetlen volt belegondolni, el sem akartam hinni.
Aztán a semmiből megszólalt egy ismerős dallam, kirajzolódott előttem egy körvönal. A gitár ott virított a kezében, én pedig elmélyülten tanulmányoztam a gyönyörű melódiát. És a hangjegyek, az ütem kiszabadult; magáénak birtokolva a világot egyetlen egy hosszú pillanatra. És nem feltétlenül kellett a fülemmel érzékelnem, nem. Ekkor nem; a testem érezte, minden sejtem a maga módján rezdült meg a dallamra... egy túlvilági dallamra. Megállt minden körülöttem és egy monumentális dobbanás futott végig minden rezdülésemen, végigszaladt a bőrömön, hihetetlen precízséggel járt át. Dobhártyámon visszarezdült, a szívem kihagyott egy ütést, mellkasomon dübörgött sokszorozva magát. Isteni érzés volt, egy kábulat, egy hallucináció. Behunytam a szemem és engedtem, hogy szemem belső vásznára az éj felfesse saját képét. Vártam, hogy megjelenjenek az első színek, az első ecsetvonások, és feszült izgatottsággal vártam, hogy kirajzolódjon a teljes kép. Ő, ahogy gitározik nekem, ahogy a mi dallamunkra felélénkülök, ahogy a lelkem táncra perdül erre a csodálatos melódiára. Mindenemet odaadtam volna, hogy megérinthessem. Ha csak a fejemet a mellkasára hajthattam volna, hogy érezzem dübörgő szívének tombolását. Elvesztünk egymás szemeiben. Elnyelt a mélység. A sötétségnek és fénynek tökéletes egyvelege. Megfullasztott. Megölt, egy másik létezésbe taszítva, ami legalább annyira késztette a szívem a következő dörrenésre, mint amennyire szögesdróttal elszorította azt. Chanyeol gondosan lerakta a gitárt a puha homokra, majd határozott léptei egyenesen felém vezették. Letérdelt elém, mély tekintete találkozott az enyémmel. Istenem, annyira jóképű volt... Annyira szerettem volna szeretni.
- Köszönöm, hogy végig hallgattad ezt a dalt. Igazából neked írtam, de ez most mellékes. Vagyis egyáltalán nem az. Jézusom, nagyon ideges vagyok. El szeretném mondani neked azt a három dolgot, amit a levélben is említettem. Bár nem tudom, hogy olvastad-e egyáltalán, de most ez is mellékes. Akkor kezdem...
Jéghideg kezét a sajátomra helyezte. Végtelenségig nyúló ezüstnyúlványa körbefont. Reszkettem, ahogyan éreztem bőrömön fagyos érintését, mégis simulva akartam eggyé válni vele, és egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy el kellene taszítanom kezét.
- Idegesítő vagy, egy kész rémálom, folyamatosan hisztiztél, és-
- Hát ez jól kezdődik...
- És mindig belevágsz a szavamba! De nem gondoltam volna, hogy így fogok érezni, amikor először megláttalak annyi év után. Olyan... más voltál, persze amikor jöttél az ajánlatoddal akkor úgy gondoltam, hogy nem változtál sokat. Aztán fokozatosan ismertelek meg egyre jobban és valami megváltozott. Már akkor tudtam, hogy van valami közöttünk, amikor először jöttünk el ide. Emlékszel arra a napra? Nem akartam bemenni a jéghideg vízbe, de valami azt sugallta, hogy meg kell tennem. Hogy veled kell kipróbálnom. Igazából még azokat a napokat is élveztem, amikor parancsolgattál nekem. Pedig akkor még tényleg nem éreztem semmit, de már akkor is veled akartam lenni. Vicces, ugye? Úgy fészkelődtél be a tudatomba, hogy észre sem vettem. Aztán együtt aludtunk. Randiztunk. Megfogtam a kezed. És Jézusom, annyira imádtam minden percet ilyenekkel tölteni. Megismertelek téged is és önmagamat is. Melletted az igazi Park Chanyeol lehettem, sohasem kérted, hogy tökéletes legyek. Ó, egyébként tudom, hogy bejön neked a fekete ing, erre nagyon hamar rájöttem, aztán már direkt hordtam azt. Mert imádtam, amikor engem bámultál. Tudod mikor kedveltelek meg, úgy igazán? Amikor kávét csináltál nekem. Soha senki nem törődött velem ennyit, mint te. Hihetetlen volt, hogy ezek a dolgok mennyi örömmel jártak át, ami egy átlag embernek teljesen hétköznapi volt. Szóval... Köszönöm. Köszönöm, hogy melletted úgy érezhettem, hogy igazán élek. Köszönöm, hogy csináltál nekem kávét, hogy törődtél velem. Köszönöm, hogy az életembe léptél. Sajnálom... Sajnálom, hogy egy idióta voltam. Sajnálom, hogy ennyi mindenen kellett keresztül menned miattam. Sajnálom, hogy folyton azt néztem, hogy nekem mi a jó, miközben nem gondoltam a te érzéseidre. Azt is sajnálom, hogy ilyen későn jöttem. Sajnálom, hogy ennyire megnehezítettem az életed. Sajnálom, hogy továbbra is meg akarom nehezíteni az életed. És... Szeretlek.
Olyan volt, mint egy őrült dobbanás, egy vad rezdülés, mintha megállítottak volna körülöttem mindent egy hosszú másodpercre. A szívem majdnem kiszakadt a helyéről.
- Annyira szeretlek, Baekhyun. Szeretlek, amikor ideges vagy, amikor kedves vagy. Amikor a tengeren megcsókoltalak, érezted mennyire igazi volt? Kirázott a hideg, mert akkor jöttem rá, hogy szeretlek. Annyira nehéz volt egyedül. Mindenért én vagyok a hibás, én üldöztelek el magam mellől, ezért utáltam magam. Darabokra törtem Amerikában, és egészen mostanáig tartott, hogy összeszedjem magam. De ott rájöttem, hogy nem tudok nélküled élni, Baekhyun. Kérlek, csak fogd továbbra is így a kezem és soha ne engedd el. Kérlek, Baekhyun.
Nem válaszoltam. Nem tudtam. Képtelen voltam kierőszakolni torkomon az áhítozott „igen"-t. Akartam őt. De ennyi elég lenne? Nem. De ezt sem mondhattam. Mert nem értené. Vagy igen. Nem akartam elveszíteni még egyszer, de abban sem voltam biztos, hogy újra vissza kellene zuhannunk a kezdetekre. Arra a felelőtlen színpadra, ahol pusztán csak mi voltunk, ketten. Mert... olyan sok minden hibázik a képletben. Miért ilyen kegyetlen az élet? Ez egy közhely volt, tudtam jól. De a közhelyek minden olcsóságuk ellenére igazságokat nyelnek magukba. Ezért is beszélik rongyossá őket. Ezért értéktelenedik el minden egyes emberi torokból való kiszabadulása után. Ültem ott, kezemben az övével, és a szívemet hasonló sebek szelték ketté, mint az övét. Széttépett belülről a kettőség. Aztán tudtam, mit kellett tennem. Mosolyogtam. Érdekes, és használható álca. Elhitte, pedig belül tornádóként söpört rajtam végig a düh és szenvedés kínzó egyvelege, akárhányszor csak rám emelte a tekintetét. Mindent magával söpört, ami korábban szépen csillogott kettőnk közös világában. Mégis, annyira akartam szeretni. Vajon megérné? A szerelemre nincs garancia. Talán őrültség lenne újra belevágni, de manapság ezt az őrültséget láttam életem legjobb döntésének.
- És most mit kellene tennem? Eljössz ide három hónap után és azt mondod, hogy bocsássak meg neked? Össze vagyok zavarodva, Chanyeol. Ez így nekem... - végig sem mondtam, kiszakítottam kezem az övéiből, elindultam egy irányba. Csak messze akartam kerülni tőle, nem szerettem volna, hogy lásson engem könnyektől csillogó szemekkel.
- Hát neked ezt jelenti a szent és sérthetetlen?
Lefagytam. Megsemmisültem. Megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni. Időközben ő már elindult, így alig volt köztünk pár lépés távolság.
- Hogy mi?
- Tisztán emlékszem, amikor arra kértél, hogy ne hagyjalak el. Amikor Amerikában voltunk, és átjöttél hozzám. Az az egy mondat tartotta bennem a lelket.
- Csak felejtsd el...
- Nem! - karja finoman, mégis erőszakosan a derekamra csúszott.
Próbáltam kiszabadulni öleléséből, de túl szorosan tartott, acélosan. Aztán elnyelt a Chanyeol-illat, a teste melege, izmos karja érintése. Lassan ringatóztunk arra a dallamra, ami csak bennünk szólt. Amit kinn a világban, az elfogadott valóságban senki sem hallhat. Olyan dallam ez, ami a másodperc töredéknyi részére is tökéletesen egybecsengett a másik zenéjével. Lágyan egyre jobban egymásra fonódtunk, ringatóztunk. A némaságban. A dallamra. A másik légzésére. Teljesen bolondok voltunk. De együtt voltunk azok. Elmosolyodtam. Hiszen tudtam... elvesztettem a csatát. De a kárpótlás a mennyek egy darabja lesz, amiben vigasztalódhatom. Holnap. És azután. Közelebb léptem Chanyeolhoz, és mire észbe kaptam, már egy hatalmas pofon csattant az arcán.
- Ezt azért, amiért hazudtál! - mondtam, majd még egyszer felpofoztam, ezúttal sokkal gyengébben. - Ezt pedig azért, amiért ennyi ideig várattál!
Halvány félmosoly kúszott arcomra, ahogyan a sajgó pont felé kapott kezeivel. Nem bírtam tovább, karjaimat a nyaka köré fontam. Egymáshoz simult a testünk. Megannyi domborulat olvadt egymásba. Chanyeol kezei szorosan átfonódtak hátamon, és a derekamon. Ajkaim átszakították a hártyavékony teret, ami kettőnk között feszült. Vadul birtokoltuk egymás testét, ajkait. Kiöltük egymásból az elmúlt hónapok magányát és fájdalmát. Édes íz kúszott számba; a megnyugvásé, a boldogságé. Hogy ezentúl az utolsó napig csak egymást érintjük, csókoljuk. Hogy megleltük a helyünket egymás mellett, és a világban. Megtaláltuk a másik felünket, akit soha többé nem eresztünk el.
- Szeretlek, Baekhyun.
Még szorosabban öleltem, soha többé nem akartam elengedni. Az ajkait birtokoltam, annyira jó volt érezni ennyi idő után. Az íze még mindig földöntúli, ahogyan pedig egymáshoz simultunk... teljesen kirázott a hideg.
- Soha többé nem hagyhatsz magamra, megértetted? Ha még egyszer megteszed, megöllek!
- Nem is jutott eszembe. Soha többé nem hagylak magadra, ígérem.
- Jóvá kell tenned ezt a három hónapot, és már tudom is, hogy mivel - mindentudó mosoly nőtte ki magát arcomon, Chanyeol pedig teljesen lefagyott.
- Mire gondolsz? - nyelt egy hatalmasat, a szemei aggódástól szikráztak.
- Vegyél a hátadra!
Mire kettőt pislogtam, már a hátán is voltam, szorosan tartott, én pedig összekulcsoltam karjaim a nyaka körül. Bódultság járt át az illatától, mélyeket szippantottam belőle. Ebből a szögből láttam a mosolyát, ami boldogsággal töltötte meg az egész testem. A tenger pedig tökéletes háttérzajt adott, ennél jobb már nem is lehetett vele.
Néha érdemes veszíteni. Egy olyan férfi ellen veszítettem, akivel igazából nyertem. Boldogságot, szerelmet. És most már elkezdhetjük építeni a közös jövőnket, rengeteg örömteli pillanattal. Mert tudtam, hogy ez vár ránk.
- Chanyeol, ha hazaérünk ki kellene takarítani. Tudom, hogy már este van, de már vagy másfél hónapja nem volt kitakarítva. És ha már gyakorlatilag munkanélküli lettél, ennyit igazán megtehetnél.
- Hát te nem vagy normális!
Két olyan lélek-pillanatunk van, ami egészen biztosan egyszeri és felülmúlhatatlan. A legelső és az utolsó szívdobbanás a szívritmus csapdában. De a kettő között még lehet egy harmadik, sőt. Van egy harmadik dobbanás, amiért értelmet kap a másik kettő. Az a pillanat, amikor találkozol vele, a szemébe nézel, és meglátod benne mindazt, amiért jelentést kap a másik kettő. Amikor megérzed, hogy van értelme. Mindennek. Az életnek, a szerelemnek, a boldogságnak, a világnak. Az a két másik pillanat ettől kap értelmet. Semmi mástól.
________________
Vége.
Köszönöm, hogy velem tartottatok.
Remélem, hogy tetszett és hogy sikerült maradandó élmenyt szereznem vele.
♡♡♡