Ajánlott zene: Park Jang Hyun ft. Park Hyun Kyu - Love is... (acoustic)
Úgy éreztem magam, mintha egy kép lennék. Egy kép, ami gyönyörűen tündökölt, azonban egy férfi volt látható a szobában, aki fokozatosan tépte szét a képet. A férfi letépett egy darabot a képi térből, ahol állt. Addig tépte, szakította fel a képi tér darabjait, míg csak a fehérség maradt. Vagy a feketeség. Fekete voltam belülről és kívülről is, sértően marcangolta a szívem a fájdalom vaskarma, összekaristolt, vérzett a lelkem. Egy pillanatra néma sikolyok szakadtak fel belőlem, csak a levegőt éreztem remegni körülöttem, az agyam és a testem most nem volt harmonikus együttlétben, nem azt tettem, amit szerettem volna. Legszívesebben ordítottam volna, számon akartam kérni Chanyeolt, de nem tettem. Félig beletörődő sóhaj kívánkozott ki belőlem, aztán a szobába osontam, mielőtt észrevehette volna. Nem tudtam, hogy mi volt ezzel a célom, igazság szerint egyáltalán nem voltam tudatában, hogy mi történt jelen pillanatban. Azt akartam, hogy csak egy hazugság legyen, hogy ez nem is történt meg. Azt akartam, hogy ne fájjon. Valahogy éreztem, hogy Chanyeol múlt éjjeli szavai nem igaziak. Velem sohasem történtek eget rengető csodák, a szerelem pedig teljes mértékben elkerülte az életem. Kételyekben gazdag, de úgy éreztem, hogy talán nekem is megadatik egyszer az a lehetőség, hogy rájöjjek, milyen is a kapcsolat. Egyszer tanácsot adtam a legjobb barátomnak a sok színlelt szerelmi kapcsolata miatt, persze Jongdae azonnal kontrázott, hogy ő ezt az utat választotta és ki szeretné taposni. Azt mondtam neki, hogy akkor legyen boldogtalan, ha ez boldoggá teszi őt. Megéri a boldogság miatt szenvedni? Hamar elillan a pillanat, ami a boldogsághoz köthető, mint egy pillangó, ellibbenti a szárnyát, aztán már csak az üresség marad. A boldogságot rövid ideig lehet élvezni, a velejárója pedig a kín és szenvedés. Ahol a legtöbb érzés van, ott lesz a legtöbb fájdalom is.
Tétova léptei súlytalanok voltak, azonban a mélyről jövő sóhaja nyugtalanságot árasztott maga körül. Alvást színleltem, magatehetetlenül ragadtak le sötét pilláim, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nem is tudnám őket kinyitni. Nem éreztem a teste melegét, viszont a légvételei egyre hangosabbak és vészjóslóak lettek. Észrevétlenül fonódtak körém a karjai, fojtogatónak éreztem. A szívem repedezni kezdett, most borzasztóan rosszul estek az érintései. Csalódottan löktem le magamról a karjait, Chanyeol pedig kényszerített, hogy ránézzek.
- Valami baj van? - aggódó hangszíne egy pillanatra kizökkentett, szinte elfelejtettem, hogy mit hallottam tőle az előbb.
- Csak fáradt vagyok.
Ezek után nem kérdezett semmit, nem ölelt át, nekem pedig megint abban a tudatban kellett elaludnom, hogy a férfi, akibe képes lettem volna beleszeretni, átvert.
Mintha az arcomba sós párát vetett volna egy jeges fuvallat, a tenger feldúlt moraját éreztem háborgó testemben. Chanyeol megint nem volt mellettem amikor felkeltem, ami most egyáltalán nem foglalkoztatott. Viszont a kávéja émelyítő-édes illatát mélyen beszippantottam, de semmilyen késztetést nem éreztem rá, hogy kimenjek a konyhába és bájcsevegjek vele. Minden olyan elcseszettül szar volt... Soha nem gondoltam volna, hogy aki a legnagyobb szívfájdalmat okozta nekem, még kegyelemdöfésként eléri, hogy minden lehetséges érzést tápláljak iránta. Bár most a legkiemelkedőbb az üresség volt. A sötétség. Az ágyban feküdtem, mélyen a gondolataimba gabalyodva. A gubancok nem akartak megszűnni előttem, sokkal inkább még komplikáltabbak lettek, nem tudtam megoldást találni a kialakult helyzetre. Nem akartam látni Chanyeolt, viszont egy zsigeri hang idegesítően azt suttogta a fülembe, hogy muszáj látnom őt. Ezért nem tettem semmit este, kettős érzések dúltak fel bennem, az egyik részem nem engedett a büszkeségemből, a másik pedig Chanyeol mellett akart maradni. Egyre közelebbről éreztem a kávé illatát, végül pedig megpillantottam Chanyeolt az ajtóban. Egy ránézésre drága nadrágot viselt és egy fehér inget, a fekete haja tökéletesen állt, ő már teljes mértékben készenlétben volt az indulásra.
- Idd meg ezt, aztán öltözz fel - nyugodtan mondta, mint aki nem rejtegetett titkokat előttem, mint akinek tiszta a lelkiismerete.
- Nem akarom. Felöltözöm, és induljunk - hidegen válaszoltam, talán nem is akartam megütni ilyen hangnemet vele szemben, de nem tudtam elvonatkoztatni a bennem kavargó sínylődő érzésektől.
A reptéren alig beszélt hozzám, inkább a telefonjának állandó csörgésével volt elfoglalva, valószínűleg az apám akart vele közölni valami halaszthatatlan dolgot. Nem is törődtem vele, az unott várakozás pontjáig zenét hallgattam, elmélyülve benne. Most igazán úgy éreztem, hogy csak én meg a zene vagyunk, és nem állhat közénk senki. Követtem Chanyeolt, amikor elindult egy irányba, majd meg sem lepődve a repülő kialakított helyiségének luxuskörülményein leültem egy kényelmesnek látszó fotelba, még a szemeimet is lehunytam, alvást színlelve. Végig éreztem magamon a tekintetét, úgy viselkedett, mint egy ragadozó. Aztán megfogta a kezem. Itt megállt bennem az ütő. A szívem ürességtől kongott, a bőre melege, a gyengéd simításai még jobban fájtak. Az egész testemmel elfordultam a másik oldalra, hogy még véletlenül se tudjon hozzám érni, még a hátfájást is bevállaltam. Ebben a pillanatban az egész lényem undorodott Chanyeoltól. Úgy éreztem, hogy fuldokoltam. Nem kaptam levegőt, ismételten a feketeség fertőzte meg a lelkem, amiből nem láttam a kiutat. Feldobtam az újrakezdés érméjét, de mindennek két oldala van és végül végeláthatatlan csalódást kaptam. A szerencse egy ideig az oldalamra állt, amikor Chanyeol iránt éreztem valamit. Valami erőset. Aztán ő is cserbenhagyott, mint mindenki, aki valaha jelentett nekem valamit. Azt mondta régen Junmyeon, hogy mindannyiunk szívében van egy királyi lakosztály befalazva, és ezt csak nagyon kevesen tudják lerombolni. Meggyőződése volt, hogy soha senkit nem fog beengedni a lakosztályába, aztán Jongdae egyenként szedegette le a téglákat. De én hogyan építsem újra a porrá zúzott darabokat?
- Baekhyun...
Úgy tettem, mint aki nem hallja őt. A hangja most irritáló volt, idegesített. A zenét már régóta nem hallgattam, hogy még hihetőbb legyen a színlelt alvásom.
- Tudom, hogy fent vagy, nem veszed egyenletesen a levegőt - nagyot sóhajtott, én pedig hozzáfordultam. A tekintetemmel próbáltam sugározni, hogy fogja nagyon rövidre. - Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Manhattanben meg fognak változni a dolgok. Az apádnak dolgozok és teljesítenem kell minden kérését.
- Ne aggódj, tudomást sem fogok venni rólad - gúnyos kijelentésemen egy pillanatra meglepődött, majd ismételten nem tudtam semmit leolvasni az arcáról.
- Ezt majd ott megbeszéljük.
- Remek - ezután elfordultam, és nem is szóltam hozzá többet a hosszú repülőút alatt.
Szinte el is felejtettem, hogy milyen Manhattanben. Hogy mennyire más minden, mint Koreában. Mind a kettőben örök és céltalan rohanás volt, viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szerettem itt élni. Ami azt illeti, talán nem is vettem volna fontolóra a költözést, ha Chanyeol nem árulta volna el a titkomat. Alig pár percig sétálhattunk, Chanyeol vészesen közel volt hozzám ezidáig, véletlennek tűnően a keze az enyémhez ért, ezt elismételte párszor, aztán amikor meguntam zsebre vágtam mindkét kezem. Nem akartam, hogy egy olcsó játékszer legyek számára. Alig kellett sétálnunk, a közelben megláttam egy fekete, fényezett Maybach Exelero-t parkolni. Apám mindig is figyelt a részletekre... Yixing szállt ki az autóból, illedelmesen meghajolt előttem, Chanyeollal pedig megölelték egymást, ami alig tartott pár másodpercig. Nem is tudtam, hogy az évek során barátok lettek. Amíg itt voltam, sosem láttam őket beszélgetni. Az út rohadt hosszúnak tűnt, Yixing folyamatosan kérdezgette Chanyeolt a Koreában történt dolgokról, de ő csak tőmondatokban válaszolt. Inkább engem figyelt kiélezettebben, minden reakciómra kíváncsi volt. Kibámultam az ablakon, néztem a zajos város elsuhanó embereit, miközben arra gondoltam, hogy mennyivel könnyebb lett volna idejönnöm, ha nem tudtam volna meg az előttem eltitkolt dolgot. Ahogy közelebb értünk apám luxusvillájához, úgy voltam egyre izgatottabb, ugyanakkor lehangolt is. Mint mikor kiskoromban feltétlenül el akartam menni valahova, aztán amikor ténylegesen elindultunk, már semmi kedvem nem volt hozzá. Fojtogatónak találtam az egész szituációt, amúgy sem tudtam, hogy mi a szart mondhatnék apának. Nem gondolkoztam ezen sosem, pedig tudtam, hogy előbb-utóbb haza kell jönnöm, legalább annyira, hogy hyungot lássam, hogy megbizonyosodjak róla, egészséges-e. Yixing befordult az egyik utcában, meglepő sóhaj hagyta el ajkaimat, majd már csak arra tudtam koncentrálni, hogy ez a kapu hatalmasabb, mint az én házam otthon. Rögtön ki is nyitották, egy pillanatot sem kellett várnunk, közben elalélva bámultam a kialakított kertet, a harmatos füvet, a gondozott virágokat, az óriás, faltól falig tartó ablakokat, a bejárati ajtót, ami hófehér volt és ablakok díszítették. Rá kellett jönnöm, hogy ez nem ugyanaz a ház, amit elhagytam. Három évvel ezelőtt nem volt ennyire fényűző, viszont tisztában voltam vele, hogy apa egy év alatt akár milliárdokat is keresett, a szerencse mindig is az ő oldalán volt. Ismertem őt, evidensnek tartottam, hogy nem várt engem tárt karokkal, de még csak annyira sem tisztelt meg, hogy saját maga üdvözöljön engem a nappaliban. Minden igazán hangulatos volt, a luxus csak úgy áradt az egész helyiségből, az egész bútor és kiegészítő vakítóan fénylett. Kíváncsi voltam, hogy hány szobalány kellett egy ilyen hely fenntartásához, amikor elmentem még csak három volt, de valamiért úgy éreztem, hogy ez a szám azóta duplázódott. Előttem egy hatalmas lépcső vezetettet fel, fekete korláttal. Minden gyönyörű volt, minden cseszettül tökéletes. Időm sem volt jobban körülnézni, Yixing közölte velem, hogy apa a dolgozószobájába van és látni szeretne engem. Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan sort kerít a találkozásra, de legalább így hamarabb megszabadulok tőle. Kimerítő volt a mai nap, minden végtagom fájdalmasan sajgott, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem voltam boldog, pedig az otthonomban voltam. A dolgozószobáig megtett út maga volt a pokol. Nem hittem volna, hogy remegni fognak az ujjaim a kilincsnél, vagy hogy ilyen mértékben zavarban fogom magam érezni. Még a szemébe se mertem nézni, ő pedig tökéletesen alakította a rideg apát, akire soha nem számíthattam igazán.
- Hé, apa - végül sikerült kimondamon, nyeltem egy hatalmasat, de összeszedtem minden bátorságom, a tekintetünk találkozott egymással.
- Baekhyun.
Felé sétáltam, nem tudva, hogy meg kellene-e ölelnem, kezet ráznom vele vagy megveregetni a hátát... vagy nem tenni semmit. Szomorú, mikor idegenné válik a saját apád.
- Ettél rendesen? Rendben van az egészséged?
A kérdései hallatán teljes mértékben meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy pont ezekre lesz kíváncsi. Azok után, amit tett velem. Ordítani akartam vele, számon kérni mindenről. De nem tettem semmit, csak illedelmesen válaszoltam a kérdéseire.
- Persze, én jól vagyok.
- Az anyád beteg. Már hónapok óta ki-be járkál a kórházból - teljesen nyugodt hangnemben mondta, nem éreztem az aggodalmát, vagy a lehangoltságát.
Úgy mondta ezt, mintha anyának időszakos betegsége lenne. Bármibe lefogadtam, hogy betegnek hívni őt a szabványos kifogás, amit úgy döntött, hogy használni fog, ahelyett, hogy azt mondaná "rehabon van" vagy "gyógyszerfüggő".
- Azt hittem, hogy azóta már jobban van.
- Amióta elmentél, egyre rosszabbul van, Baekhyun - gúnyos hangneme nem tett jót a szívemnek, úgy mondta ezt, mintha az egész az én hibám lenne.
- Hyung hol van?
- A szobájában - válaszolta ridegen, majd újra a lapokat kezdte fürkészni, amiket szorongatott a kezeiben.
Ezt egy jelzésnek vettem, hogy most már egész nyugodtan indulhatok is, ezért kiléptem a dolgozószobából, és nem is foglalkoztam vele, hogy mégis mi a franc történt abban a helyiségben. Nem tudtam eldönteni, hogy a beszélgetésünk negatív irányú, vagy pozitív volt-e. Furcsa volt újra látni őt, hallani az öblös hangját, vagy a nemtörődöm stílusát megszokni. Hyung szobája felé vettem az irányt, és reménykedtem benne, hogy ugyanott van, ahol három évvel ezelőtt. Kopogtatás nélkül mentem be, valószínűleg mindenki tudott az érkezésemről, ezért nem is lepődött meg. Az ablaknál állt, kifogástalan öltönyben, de az arcán látszott, hogy vesztett a súlyából, és hogy nem egészséges.
- Hyung... - a hangom megremegett, ő pedig fáradt mosollyal fordult meg és közelebb jött hozzám.
- Örülök, hogy itt vagy - megölelt, éreztem az összes érzését egyetlen ölelésben, nagyon nehezen tartottam vissza a könnyeimet.
Soha nem voltunk olyan testvérek, akik állandóan egymás társaságát keresték, de azért majdnem minden titkomat ismerte és szerettem vele játszani régebben. Mindig örültem neki, hogy volt egy idősebb bátyám, habár neki ezt sohasem mondtam. Borzasztó volt őt így látni, talán egy külső szemlélő észre sem venné a betegségét, de látszott rajta, hogy nincs jó állapotban.
- Hyung, ugye jól vagy? - elváltam tőle, tüzetesebben feltérképeztem az arcát, minden szegletét, vonalát.
- Jól vagyok Törpe, ne aggódj értem. Hogy lehet az, hogy én ilyen magas vagyok, te meg ugyanolyan pici maradtál?
- Hyung, egészségesnek kell maradnod, hogy vezetni tudd a céget. Apa azt akarja, hogy én vegyem át, de egyáltalán nem akarok igazgató lenni.
- Ne félj, még sokáig fogok élni - összetúrta a hajam, amiért először idegesen néztem rá, de régen is mindig ezt csinálta.
Talán ő volt az egyetlen, akinek megengedtem, hogy a hajamhoz érjen.
Ezután még kifulladásig beszéltünk, észre sem vettem, hogy mennyi ideig voltam a szobájában, és hogy mennyi minden kimaradt az életemből. Mindenről beszámolt nekem, amíg nem voltam itthon. Elmondta nekem, hogy érdekházasságot fog kötni a közeljövőben, de már van egy barátnője, akit szeret. Azonban apa akarata szent és sérthetetlen, ez ellen nem tehet semmit. Ő nem volt olyan vehemens sohasem mint én, így természetesen nem ellenkezett apával, azonnal rábólintott az ajánlatra. Azt is elmondta, hogy a betegsége sok mindenben befolyásolja az életét, néhány cégügyet itthonról szokott elintézni, és csak a fontosabb tárgyalásokra megy be a céghez. Én is mondtam magamról pár dolgot, még a pasiügyeim is szóba kerültek, amiket mosolyogva hallgatott végig. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kevés idő alatt ennyit változott. Határozottan jobb ember lett.
Az ég koromfekete volt, mire elkészültem mindennel, a szobám katonás rendben volt, többnyire át volt rendezve, de erre igyekeztem felkészíteni magam. Azonban a kényelmes ágyam a helyén maradt, ahogyan a bútort sem cserélték ki. Szerettem a kávészínt és a vaníliát egymáshoz párosítani, többnyire ezek a színek kavarodtak a szobámban, ami nyugtató érzés volt. Lefeküdtem, a hajam még vizes volt a kellemesen forró zuhanytól, azonban egyáltalán nem volt zavaró. Úgy látszik, hogy a szobalányok remek munkát végeztek, ugyanaz a tusfürdő volt nekem bekészítve, amit régen is használtam. Egy halvány mosollyal az arcomon hunytam le pilláimat, azonban ez a felületes öröm nem tartott sokáig. Kopogtattak az ajtómon, az illető a válaszomat sem várta meg, berontott, és közeledett felém. Tudtam, hogy Chanyeol lesz az, azonban nem vágytam a társaságára.
- Végre, most együtt lehetünk - meg akart ölelni, de kitértem a karjai alól, azonban megragadta a csuklóm.
Égetett, ahol hozzám ért, rossz értelemben.
- Engedj el - idegesen mondtam, de a szorítása még inkább erősödött.
- Elmondanád, hogy mi bajod van? Egész nap furcsán viselkedtél!
- Mikor akartad velem közölni, hogy az egész átverés volt? Hogy csak megjátszottad minden érzésedet? Mégis, mi a fasznak kellett engem ekkora idiótának képzelni?!
- Tudtam, hogy hallottad a telefonbeszélgetést - a hangja szomorúsággal átitatott volt, az arca komor volt, a karomat is elengedte.
- Takarodj innen.
- Beszéljük meg! Hibáztam, sajnálom. De meg tudjuk beszélni. Kérlek - kérlelő hangja egy pillanatra sem zökkentett ki, ugyanolyan félvállról vettem minden szavát, nem mutatva neki, hogy mennyire fáj minden egyes rohadt mondat.
- Három másodperced van, hogy elmenj innen.
- Baekhyun, könyörgöm, ne tedd ezt! Üss meg, vagy ordíts velem! El fogom viselni, mindent elviselek, csak beszéljük meg - megfogta a kezem, fájdalmas tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, kétségbeesett hangja nem akart alábbhagyni.
- Nem ordítok veled. Azzal a bűntudattal fogsz együttélni, hogy tönkretetted az életem. Remélem, most már boldog vagy - kiszabadítottam magam acélerős karjai közül, kinyitottam az ajtót, ő pedig továbbra is csak lehajtott fejjel állt. - Menj el. Menj el, vagy hívom a biztonságiakat.
Lemondó sóhaj szakadt fel a torkából, óvatosan megfordult és az ajtó felé indult. Egy utolsó pillantást vetett rám, én pedig próbáltam minél hamarabb megszabadulni a jelenlététől, nem akartam ezt a tekintetet látni soha többé. A szívem gyötrelmesen dobogott, szinte kiugrott a helyéről. Nem bírtam tovább tartani magam, lecsúsztam és az ajtónak támaszkodtam, sínylődve kapva a mellkasomhoz.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire fájni fog.