Ajánlott zene: Meghan Trainor ft. John Legend - Like I'm Gonna Lose You
Apró fuvallatot éreztem a hátamnál, pajkos gondolatok tömkelegét, miközben egy izmos kar szorított acélerősen. Egyszerűen bámulatos volt őt ennyire közel érezni magamhoz, az érintéseitől pedig szabályosan kirázott a hideg. A tengerparti varázslatos csók után szavak nélkül indultunk el, kitaláltuk egymás gondolatait, a lábunk célirányosan a házunk felé vezetett. Hamar megtaláltuk a harmóniát, Chanyeol átölelt hátulról, én pedig úgy bújtam hozzá, amennyire csak tudtam. A szívem az egyik percben még egyenletesen vert, aztán Chanyeol tetteire egyre gyorsabban és követelőzően, minden idegsejtem azon munkálkodott, hogy ne legyen közöttünk rés, hogy összeérjen minden porcikánk. Sosem gondoltam volna, hogy én egyszer Park Chanyeollal fogom megosztani az ágyam, azt meg pláne nem, hogy egyszer sóvárogni fogok érte, és mindenáron próbálok közelebb férkőzni hozzá. Leheletfinoman simított végig a derekamon, az egyik karját párnaként ajánlotta fel, amit én készségesen elfogadtam. Semmit sem mondtunk egymásnak, én meglepő zavarban voltam, Chanyeol pedig a hajammal játszott, felcsavarta ujjára az apró, sötét tincseket. Ebben a pillanatban azt hittem, hogy nem kapok levegőt. Az emberek általában mohón hajszolják magukat a céljuk elérése érdekében, időközben észre sem veszik, hogy az élet legnagyszerűbb dolgai néha a legegyszerűbbek. A boldogsághoz nem kell semmiféle méregdrága ajándék, elég hozzá, ha van melletted valaki, aki feltétel nélkül végighallgatja a nap hosszas fáradalmairól tett panaszkodást, aki bizsergetően átölel, aki törődik veled. Ezek az élet legnagyszerűbb dolgai. Nem kell hozzá más, csak a másik közelsége, a lelke. Álmodozáson kaptam magam, aranyban és ezüstben, mint egy homokóra, ami makacsul visszatartja az üvegben csillogó finom port, hogy ne pereghessen tovább.
- És... Milyen érzés? - pár perc gyötört hezitálás után végül feltettem a kérdést, ami azóta foglalkoztatott, mióta megcsókolt.
- Micsoda?
- Hogy egy fiúval csókolóztál, most pedig vele fekszel ölelkezve.
- Igazából, egyszer, amikor atomrészeg voltam már előfordult. Nem emlékeztem semmire, ezért Harry és Louis mesélték el, hogy egy meleg pasi áldozata lettem, és állítólag még vissza is csókoltam - pajkosan csendült hangja, éreztem a viruló mosolyát, pár másodperc múlva mindketten kuncogtunk.
Szerettem, amikor a múltjáról mesélt. Ilyenkor úgy éreztem, hogy még közelebb engedett magához.
- És... ez a dolog köztünk igazi? - félve kérdeztem, remegő lélekkel, talán most aggasztott leginkább a válasza.
- Igazi!
Ó, Jézusom. Belesajgott a szívem határozott hangjától, borzasztóan örültem neki, hogy így vélekedett a kapcsolatunkról.
- Most először mondtad ki a nevem. Miért? Mármint eddig miért nem mondtad?
- Semmi különösebb oka nincs. Aggasztott, hogy nem mondtam? - enyhe pánik színezte hangját egyre közelebbről hallottam, a tarkómat csiklandozta minden egyes légvétele. Beleborzongtam.
- Nem. De annyira jó érzés volt tőled hallani.
- Fordulj meg, Baekhyun - gyengéden kérte, én pedig lassan fordultam meg, a tekintetem az övét kereste.
Amikor belenéztem sötéten izzó szemeibe, teljesen elvesztem. Narancsos lángokat láttam, vágytól perzselő parazsakat, égetett. Nem tudtam gondolkodni. Nem tudtam megszólalni. Ő pedig magához ölelt. Most éreztem teljesen kiterebélyesedni a rögösen felépített kapcsolatunkat. Ez az ölelés tele volt sziklaszilárd figyelemmel, törődéssel, harmatos gyengédséggel, perzselő vággyal. Aztán már csak lustán pislogott, miközben ismételten a hajamat csavargatta ujjai köré. Ezt látszólag nagyon élvezte, de szerintem én még jobban. Halkan felnevetett, majd lejjebb kúszott a keze, már a vállamat szorította gyengéden.
- Mi az? - kérdeztem jókedvűen, viruló mosollyal.
- Gyengébb vagyok, mint gondoltam. De tudtam, hogy nem foglak tudni elutasítani téged. Annyira nehéz volt, Baekhyun. Döntenem kellett két dolog közül. Nagyon sokat kellett mérlegelnem, meg akartam oldani, hogy egyikünk se sérüljön meg. Istenem, rohadtul kínoztál minden érintéseddel, és ellen akartam állni, de nem tudtam, képtelen voltam rá.
Elállt a lélegzetem, hogy ennyire nyíltan beszélt, nem szoktam meg az ilyenfajta közelségét, de nagyon tetszett.
- Ha engem választottál, mi volt a másik dolog?
- A büszkeségem. Gyenge vagyok, Baekhyun. Legyengítettél. Most már tőled függ a boldogságom, és tudom, hogy a múltban nagyon sok szar dolgot elkövettem, de mindent sajnálok és hidd el, hogy nem akartam.
- Ne aggódj emiatt, Chanyeol. Biztos jó okod volt rá - a szemébe néztem, tele volt megbánással, és sajnálattal. Borzasztó volt őt így látni.
- Holnap mindent elmondok, oké?
- Rendben. Most aludjunk.
Egyetértően bólogatott, és még jobban magához ölelt, szinte csontropogtatóan, de egyáltalán nem bántam. Egyenletes szuszogása egy gyönyörű melódiát adott számomra, harmonizálta a bennem szunnyadó éneket, végül én is lehunytam sötét pilláimat, próbáltam aludni, viszont túlontúl izgatott voltam. Tudtam, hogy nem biztos a holnap, a holnapután, ezért ki fogom hozni a legjobbat minden percből. Óvatosan bújtam hozzá egyre közelebb, amennyire csak engedte. A teste teljesen elernyedt, már nem ölelt sziklaszilárdan karjával, ahogy felnéztem, akaratlanul is elnyíló ajkaira összpontosítottam. Istenem, annyira meg akartam csókolni. Visszafogtam magam, mert tudtam, hogy nagyon éber, ezért minden mozdulatra felébredt volna. Nem mozgolódtam tovább, belefulladtam Chanyeol közelségébe, viszont boldogság-illata volt.
Súlyos kávéfelhő bódító illata vette körül a nappalit, ő háttal állt nekem, miközben kiöntötte két csészébe a forró energiaforrást. Imádtam a kávéját, mert sosem rontotta el, mindig kiváló íze volt, igazi Park Chanyeolos volt. Nem volt rajta póló, az izmai tökéletesen és kecsesen kirajzolódtak, provokáló hátizma arra késztetett, hogy most azonnal megérintsem. Odamentem hozzá, óvatosan átöleltem hátulról. A magassági arányok miatt a vállára tudtam hajtani a fejem. Nem rémült meg, nem tett semmit csak hagyta, hogy egyre erősebben öleljem. Halvány mosolyba lendültek ajkaim, észre sem vettem, hogy időközben a dereka köré kulcsolt ujjaimra rátette sajátjait. Sodródtam a mindent felülmúló érzéssel, mindig ezt akartam érezni. Szembefordult velem, a tekintetünk játszott egymással, igazi felhívás volt keringőre, sötétbarna szemei beleolvadtak az enyémbe.
- Mikor keltél fel? - kérdezte Chanyeol, reggelente a mély hangja sokkal intenzívebb volt.
- Nemrég. A kávédnak ébresztő hatása van.
- Mi lenne, ha ma nem mennél dolgozni? - először közelebb húzott magához, aztán helyet cseréltünk, a szekrényhez szorított.
- Junmyeon kinyírna - teljesen komoly hangszínen mondtam, azonban ő nevetett, ami engem is mosolygásra késztetett.
- Majd én beszélek vele. Még be kell pakolnunk holnapra.
- Nem szükséges. El akarok búcsúzni tőlük. Addig főzz valami finomat, oké? Nem maradok sokáig - nehezen, de kijutottam gyengéd szorítása alól, majd a szobánk felé vettem az irányt, hogy átöltözzek.
Az étteremben viszonylag nehezen köszöntem el a többiektől. Nem volt szívem elmenni, és otthagyni őket, megmondani nekik, hogy talán már nem is találkozunk többet. Számomra mindenki vesztesége tomboló hurrikánként fog elhatalmasodni rajtam, viszont Jongdae elvesztése még jobban meg fog viselni. Nem gondolkoztam még rajta, hogy mi lesz, ha egyszer tényleges elhagyom Koreát. Kavargó gondolatokkal ültem Jongdae kanapéján, egyikünk sem szólalt, a búcsú nehezebb volt, mint gondoltam. Éreztem a mellkasomba szoruló fájdalmat, a mérhetetlen kínt, ami megmérgezte az egész testem, ami belefojtotta a szót a legjobb barátomba.
- Szóval... Ez a búcsú ideje - végül Jongdae szólalt meg, egész nyugodtan, bár a hangjában érezhető volt a keserűség.
- Nem akarsz velem jönni? Ott is feltalálnád magad, és-
- Engem minden ideköt, Baekhyun - belevágott a szavamba bágyadt tekintete tükrözte az én kedvem is - Nem hagyhatok itt csak mindent. Kurva nehéz lesz, de kibírjuk, ugye? Szüksége van rád apádnak, én pedig nem választhatlak el titeket. Gyakran látogass meg, oké?
- Őszintén, nem hiszem, hogy sokáig fogom ott bírni. Ha kérdezek... őszintén fogsz rá válaszolni? - bizonytalan hangomon ő csak elmosolyodott, mintha sejtette volna a kérdést.
- Megleszek, hyung. Kibékülök Junmyeonnal, és újra barátok leszünk. Igazság szerint hiányoznak már a lányok.
- Ó, szóval Jongdae alkalmi szereleme eddig tartott?
- Tudod, hogy milyen vagyok. Ettől függetlenül nem fogom őt elfelejteni, meg amit tett velem. Ember... minden pasi disznó - köpte a szavakat sértett hangnemben, miközben én egyetértően bólogattam.
- Ugye? Csak egyet akar mind... És tudod mi a legrosszabb?
- Micsoda?
- Hogy te pont ugyanilyen vagy - magabiztosan mondtam, azonban a hangomból észrevehető volt a jókedv.
Jongdae csak hüledezve meresztette rám a szemeit, miközben mindenféle tagadásba belement. Ez a fiú sosem fog megváltozni.
- És ha én kérdeznék egy dolgot, te őszintén válaszolnál rá?
- Persze, ezért vagyunk legjobb barátok - bólogatással nyomatékosítottam is, amit gondoltam.
- Dugtatok már Chanyeollal?
- KIM JONGDAE, KOMOLYAN!
Amikor készültem Jongdaet megleckéztetni, kaptam egy sms-t Chanyeoltól, hogy a tengernél vár. Nehezen, de elköszöntem attól az idiótától, és megígértem neki, hogy gyakran meg fogom őt látogatni. Komótosan sétáltam a tengerparton, észre sem vettem, hogy időközben a Hold befedte a sziluettem. Az aranybarna homok ellepte a cipőm orrát, a süvítő szél egyenrangú volt a tenger morajával. Mosolygott az egész lényem és ezt nem tudtam elrejteni. Ha ez lehetséges volt, akkor most még inkább megszerettem a tengert, ez már amolyan törzshelyünkké vált Chanyeollal. Hihetetlen, hogy első alkalommal még nem tudtam őt elviselni, aztán fokozatosan, egyre jobban megkedveltem.
Megpillantottuk egymást. Leplezetlen mosoly virult az arcunkon, ajkai hívogatóan csaltak hozzá, és amikor ő is elkezdett közeledni hozzám... beleremegett a szívem. Halkan mentünk egymáshoz közelebb, végül a cipőink orra némán összekoccant. Tétova másodpercekig csak néztük a másikat, közel voltunk egymáshoz, azonban ez nem volt elég. Mosolygott. Ó, Istenem, szédítően elmosolyodott, majd felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam, aztán magához rántott; összekulcsolta ujjainkat, az ajkai közel kerültek az enyémhez, de eltoltam magamtól.
- Meg fog látni valaki! - kétségbeestem, ahogy egyre közelebb kerültem hozzá, de ő minduntalan szorított, nem engedett el.
- Megvárattál.
- Jongdae nem akart elengedni.
- De nekem is szükségem van rád - a nyakamba borult, légvétele csiklandozott.
Imádtam ezt azt érzést.
- Mi történt veled, Park Chanyeol? - mosolyogva kérdeztem, ő pedig időközben a tekintetem fürkészte.
- Nem tudom, Byun Baekhyun - mosolyogva mondta, majd megfordult, és letérdelt. - Szállj fel.
- De te mondod mindig, hogy nehéz vagyok.
- Ugyan már. Tudom, hogy akarod - provokáló hangja nem engedett nyugodni, így végül összekulcsoltam kezeimet a nyaka körül, Chanyeol pedig óvatosan emelkedett feljebb. Gyengéd volt minden mozdulata, a nyakába borultam. - Kényelmes? Már bepakoltam neked azokat a ruhákat, amiket szeretsz, úgyhogy most elviszlek valahová.
- Hová megyünk?
- Most meg fogod tudni a múltamat.
A szél elillant, majd újra süvített, egy kicsit olyan volt, mintha a saját érzéseimet tükrözné. Biztosra vettem, hogy Chanyeol múltja sokkal keményebb volt, mint az enyém, vagy bárkié, hiszen akkor nem titkolta volna el ennyire hosszú ideig előlem. Szorosan mellette mentem, onnan tudtam, hogy már nem vagyunk messze a helytől, hogy fokozatosan erősebb lett a szorítása. Próbáltam ujjbegyemmel nyugtatóan simogatni a kézfejét, viszont nem használt. Ha tudtam volna, hogy ennyire fel fogja őt zaklatni, akkor nem erősködtem volna. A légvételei súlyosabbak lettek, én pedig fájdalmasan néztem, ahogy a kínja egyre jobban felszínre tört. Kora este volt már, éppen kezdett sötétedni. Tudtam, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni... Egyre beljebb mentünk. Utáltam ezt a helyet. Megálltunk egy sírkő előtt, Chanyeol alig kapott levegőt. Úgy szorítottam a kezét, ahogyan csak bírtam, azt akartam, hogy tudja, én mindig itt leszek neki.
- Chanyeol...
- Itt vagyok, anya. Istenem, anya...
- Sajnálom, Chanyeol.
Láttam, ahogy legurult arcán egy könnycsepp, a keze remegett, de nem engedett el. Nem bírtam tovább a szenvedés szinte tapintható hullámait, amelyek lassan beleptek mindent a csöndes és komor helyen. Odaléptem hozzá, átöleltem és magamhoz szorítottam. Kibuggyant belőle a zokogás, könnyei átáztatták ruhámat, végigfolytak bőrömön, beszivárogtak a lelkembe. Az én arcom is nedves lett, a felkelő Hold ezüstjét szétszórva rajta. Hosszú ideig álltunk így, összekapaszkodva, szótlanul, és szorosan ölelve a másikat. Egymásba folyó könnyeink sós ízét éreztem a számban, és elhomályosult tekintetünk összefonódva fürdött a holdvilágban. Lassan és lágyan ringattam őt. Különös, furcsa, vontatott táncot jártunk, egymásba gabalyodva egy eltévedt tangó kósza ütemeire, amit csak mi hallottunk. Úgy tűnt, már mindig így lesz. Lassan bontakoztunk ki közös ölelésünk pókhálójából. Végül mégis csak találkozott a két hidegen ragyogó szempár. Kinyújtott ujjaim végig simították az arcát, majd megszorítottam mellkasára vont kezét. Mély sóhaj szakadt ki lelkünk legmélyéről a tintafekete térre, ahol az éleket ezüstösre színezte a Hold fénye. Leültünk, a hajába vezettem ujjaimat, miközben ő a lábamra dőlt. Vártam, amíg kellően lenyugszik.
- Tizennégy éves voltam... amikor anya megbetegedett. A kezelése rohadt sok pénzbe került, amit egyedül ő keresett meg, mert apa elhagyott minket a születésem napján. Egyszerűen lelépett, anya sosem mondta, hogy miért. A nővéremet felvették az állami egyetemre, messze volt tőlünk a város, ezért anya nem akart rátámaszkodni, szerintem nem is mondta el neki, hogy haldoklik. Segíteni akartam anyának, de nem engedte - itt egy pillanatra abbahagyta a beszédet, a hangja megremegett. - Aztán apád valahogy felvette velem a kapcsolatot, de anya rájött és ellenezte, nem tehettem semmit. Egy évvel később újra találkoztam apáddal, de akkor már késő volt. Hiába volt már pénzem, anyun felülkerekedett a betegség. Már nem tudták megmenteni az orvosok, és nekem végig kellett néznem a szenvedését.
- Miben halt meg?
- Rákban. És az én hibám, Baekhyun. Nem segítettem neki és ő meghalt. Minden az én hibám, Baekhyun - megrázkódott a teste, a hangja fájdalmasan gyenge volt. Annyira rossz volt őt így látni.
- Nem a te hibád. Akkor még gyerek voltál. Ne fogd magadra Chanyeol, csak megőrülsz tőle.
- Azóta nem eszek kimchit. Rá emlékeztet, ahogy még betegen is odaállt nekem főzni, hogy vigyek valamit iskolába. Tudtam, hogy beteg, de én mégis hagytam neki. Szörnyű önző ember vagyok, Baekhyun. Csak azt akartam, hogy anya meggyógyuljon. Aztán amikor beletörődtem a halálába, már nem akartam semmit. Befogadott apád, amiért hálás voltam neki, ezért meg akartam felelni - felemelkedett, majd mélyen a szemeimbe nézett. - Évek óta semmit és senkit nem akartam úgy, mint téged. Ez szerinted önző dolog?
- Nem az. De ha az lenne, akkor én is borzasztóan önző vagyok.
- Valamit még el kell mondanom.
- Majd később elmondod - mondtam lágyan, ő pedig bólogatott, majd visszadőlt a lábamra.
- Sok mindent ígértem anyának. Mindig próbáltam felelősségteljes maradni, próbáltam mindenből a legjobbat kihozni. Megígértem neki, hogy akit kedvelek, azt elhozom ide. Boldog vagyok, hogy te vagy itt.
Gondolkodás nélkül álltam fel, majd a sírkő elé térdeltem. Valahogy Chanyeol tudtára akartam adni, hogy rám mostantól bármiben számíthat.
- Anyuka, megígérem, mostantól mindentől megóvóm a fiát. Én leszek az esernyője az esőben, törődni fogok vele. Köszönöm, hogy ilyen fia van - tisztelettudóan meghajoltam, majd éreztem Chanyeol karjait a sajátomon.
Felemelt, szembefordított magával, majd megsimította az arcom. Belebújtam kezei simításába, aztán elindultunk haza.
Chanyeol biztos elfáradt, kézen fogva vitt a szobánkba, magával húzott az ágyba. Pár percig csak bámultam a mennyezetet, próbáltam magamban megemészteni a történteket, hálás voltam neki, hogy ezt megosztotta velem. Átadott egy darabot a fájdalmából, most már valóban úgy éreztem, hogy részese voltam az életének. Időközben egyenletesen vette a levegőt, megint hamar elaludt, ami mostanában gyakran megtörtént. Észrevettem, hogy hamarabb elaludt, ha velem volt. Lehunytam a pilláimat, próbáltam elaludni, de nem ment. Kettős érzések törtek rajtam úrrá a holnapot illetően. Vajon mi fog megváltozni? Minden a legnagyobb rendben lesz? Tudjuk folytatni Amerikában azt, amit itt elkezdtünk? Átfordultam a másik oldalra, így Chanyeol kényelmesen át tudott ölelni. Pár percig élveztem csak az ölelését, a halk pittyegő hangra azonnal levette rólam a kezeit, majd kiment a szobából. Furcsán viselkedett... Követtem őt, de tisztes távolságban maradtam, hogy ne vehessen észre. Nem tudtam, hogy mi vezérelt erre, egyszerűen csak hallani szerettem volna, mert sejtettem, hogy kivel beszél.
- Igen, főnök, sikerült. Szerintem nagyon kedvel engem. Nem, én nem érzek iránta semmit.
Minden eddigi tégla, amit törékenyen felépítettem most ledőlt bennem. Kifacsarodott a szívem, borzasztó érzés volt. Hevesen kapkodtam a levegőt, a szívemhez kaptam a kezem, mintha megfulladtam volna. Olyan íze volt, mint a kudarcnak, rengeteg kínnal átitatva.
____________________
Ó basszameg, ezen még én is meglepődtem, pedig én írtam XDDD
Amúgy imádom Jongdaet, gratulálok és szívből örülök a gyermekének, remélem hamar elfogadja mindenki ezt a tényt, hogy az ember csak akkor lehet teljes, ha van családja. Ő még attól ugyanaz az angyalhangú férfi, akit megismertünk és rossz látni, hogy valaki csak emiatt, mert szerelmes lett már nem is akarja, hogy az exoban legyen.
(Igen, Larry shipper vagyok XD majd ők megjelennek többször is)