Ajánlott zene: Jessie J - Flashlight
Lustán nyitottam fel nehéz pilláimat, az ujjaim önkéntes kutatásba kezdtek az ágy szakaszain, mert minden kétséget kizáróan úgy emlékeztem, hogy Chanyeol itt aludt - velem. Nem voltak közöttünk lehetetlen félreértések, semmi felesleges civakodás, egyszerűen fogtuk egymás kezét, ő pedig a szemeimbe bámult. Összerezzentem a kellemes emlékre, ajkam akaratlanul mosolyba lendült, végül nehezen feltápászkodtam és az elém táruló isteni látványt kezdtem alig észrevehetően kémlelni. Kényelmesen visszafeküdtem, hogy ne keltsek nagy figyelmet, miközben Chanyeol épp a fehér ing gombjaival szarakodott. Megmásíthatatlanul perzselő vágyat éreztem, hogy csak úgy lazán felpattanjak és egy szót sem szólva kezdjem őt beharapott ajkakkal öltöztetni. De ehelyett csak élveztem a félmeztelen látványt, bár tudtam, hogy így nem fogom sokáig kibírni. Ez a férfi direkt kínzott. Nevetségesen hihetetlen volt, hogy nem vette észre a bámulásom, pedig még háttal sem állt nekem, de úgy látszik, hogy a kibaszott gombokkal jobban meggyűlt a baja, mint azt hittem volna. Chanyeolt nézve mindig az elmémbe költözött az a gondolat, hogy meg akarom őt csókolni, meg akarom fogni mindig a kezét, hogy csak az enyém legyen, de... megtanultam időt adni az időnek. Minden akkor történik, amikor történnie kell. Sem előbb, sem később. És bár tudtam, hogy fájdalmasan nehéz lesz, de amíg itt voltunk egymás lelki támaszaiként, addig semmi baj nem történhetett. Erről eszembe jutott, hogy alig maradt pár napunk Koreában. Egy hónap rezzenéstelenül eltelik, miközben nem történik semmi. Nem akartam, hogy ne történjen semmi. Éreztem magamon Chanyeol szúrós pillantását, amire összeszedtem minden homálylepte akaraterőmet, és én is hamissággal főtt gúnnyal mélyedtem az ő tekintetébe. Képtelenség volt magamnak beismerni, hogy meg akartam őt védeni mindentől. Ilyet utoljára tíz évesen éreztem a beagle kiskutyám iránt, de kiképeztem magam, hogy ez az opció emberek számára ne legyen elérhető.
- Mióta nézel? - Chanyeol hangját nyugodtság színezte, miközben az utolsó gombbal szarakodott.
- Elég régóta ahhoz, hogy most elmenjek zuhanyozni - villámgyorsan pattantam fel az ágyról, a lépteimet a fürdőszoba felé vettem, de még láttam a magabiztos és győztes mosolyt ott virítani a képén.
Nos, mindketten tudtuk, hogy mást fogok csinálni a zuhanyzóban. Direkt provokált, ebben már teljesen biztos voltam. Lassan meg fogok őrülni.
Ez egyre fájdalmasabb minden alkalommal. Már azt bizonygattam magamban, hogy ez valószínűleg egészséges reakció, elvégre Chanyeol vonzó férfi volt, de ez már kezdett átmenni nevetségesen rémisztőbe. Amikor megszabadultam a sok feszültségtől kiléptem a zuhanykabinból, azonban abban a pillanatban jöttem rá, hogy annyira zavarba ejtő jelenetbe botlottam bele reggel, hogy azonnal a fürdőbe menekültem és nem hoztam magammal ruhát. Ideges és feldúlt lettem, hogy még ennyivel sem járult hozzám a szerencse.
- Chanyeol! Hozz nekem valami ruhát - résnyire nyitottam az ajtót, úgy ordibáltam neki, miközben próbáltam takarni magam.
- Ne félj, nem fogok megíjedni tőle - hangosan nevetett, ezt pedig egy nemleges válasznak tekintettem.
- Te rohadék!
Dühödten csaptam be az ajtót, aztán idegesen fújtattam egyet. Eszembe jutott, hogy a biztonság kedvéért mindig volt két törölköző a szekrényben. Akkor még nem gondoltam volna, hogy egyszer hasznát is veszem, de végül jól döntöttem, hogy megfogadtam Jongdae tanácsát. Bár teljesen más volt a helyzet, mert én a saját érdekemben tartottam, ő pedig mások javára. Így belegondolva, Jongdae lakása átmeneti szálloda volt a haverjainak meg az egyéjszakás kalandjainak. Junmyeon előtt mindig aludt nála valaki.
A derekam köré csavartam a törölközőt és büszkén lépkedtem Chanyeol felé.
- Ó, szóval megoldottad? Ej, de aranyos - összeborzolta a hajam, emiatt a leggyilkosabb pillantásommal néztem rá, de a vigyora továbbra sem tűnt el.
- Két szabály van, amit be kell tartanod, ha nem akarsz halott lenni. Az első az, hogy mindent megcsinálsz, amit mondok. A második pedig, hogy kibaszottul nem érsz a hajamhoz, mert semmit nem utálok ennél jobban!
Egyébként az is meglepett, hogy nem jött zavarba, fordított esetben biztosan másképp lett volna.
- Jól van, jól van. Hibáztam - egyáltalán nem volt őszinte a bocsánatkérése, de csak idegesen sóhajtottam, majd nem foglalkoztam többet ezzel.
- Megnézem az éttermet. Remélem, hogy ma sem kell dolgozni - a szobám felé tartottam, de mivel elég kicsi volt a lakás, Chanyeol tökéletesen hallotta a nappaliból is a hangom.
- Ma... Van egy kis elintéznivalóm.
- Csak hogy lásd mennyire király vagyok, ezért elengedlek. Aztán elmehetnénk kimchit venni - vártam a reakcióját, és amikor nem érkezett semmilyen válasz kinéztem az ajtón, Chanyeol pedig biztosan nem volt tudatában annak, hogy milyen állapotba került. Az eddig nevetős ajkai helyét átvette a keserűség, a testtartása is merev volt.
- Nem szeretem a kimchit - rideg hangnemben válaszolta, én pedig felöltözve odamentem hozzá.
- Ugyan már, gyere el velem.
- Menj egyedül, rosszul vagyok a kurva kimchitől! - hangosan ordította, megrémültem a reakciójától, pár lépéssel még hátrébb is mentem.
Ezután nem szóltam semmit, az én kedvem is pár másodperc alatt ment tönkre, akárcsak az övé. Az emberek tényleg hatással vannak egymásra. Ha az egyik félnek rossz napja van, az a másikra is okvetlenül kivetődik, ez ellen nem lehet mit tenni. Elhagytam a lakást, vele együtt azt a makacs, zsigeri érzést is, hogy ott kellett volna maradnom Chanyeollal és szorosan átölelni őt.
Az étterem még mindig zárva volt, fel is hívtam a főnököt, hogy még meddig lesz ez az átmeneti helyzet, de mögöttes szándékom is volt. Meg akartam kérdezni, hogy mire jutottak a legjobb barátommal, azonban úgy döntöttem a legutolsó pillanatban, hogy ezt mégsem telefonban kellene megvitatni. A munkahelyem még pár napig zárva lesz, mert Junmyeon anyja ott szeretne egy kisebb előesküvőt tartani és mindent részletes pontossággal szeretne kielemezni. Bevallom, a jelenlegi helyzetben féltem Chanyeoltól, ezért úgy döntöttem, hogy nem megyek haza, reménykedtem benne, hogy addig ő is lenyugszik. Jongdae lakása felé szeltem zavaros lépteimet, ránk fért már egy kiadós beszélgetés.
Nem kopogtattam, csak benyitottam, ekkor szinte robbanásszerűen tört ki belőlem egy meglepődött sikoly, majd eltakartam a szemeimet. Sok mindent láttam már életemben... de ez volt a legundorítóbb mind közül.
- Baszd meg, kopogni nem tudsz?! - ingerülten kérdezte Jongdae és ijedten szállt le Junmyeonról, aki most konkrétan megölt a tekintetével.
- Ó, mert hallottad volna? Amúgy is, miért egy rohadt kanapén csináljátok fényes nappal? Bárki átjöhet és így látna titeket, ti szerencsétlen barmok - a hangom nyugodtabb volt, mint gondoltam volna, azonban keveredett a csípős szarkazmussal, ami nekik is feltűnt. - Hyung, amikor felhívtalak, ti már akkor...?
- Nem, nem szexeltünk, mert jöttél te, és elrontottál mindent - hideg hangnemben válaszolta, én pedig ismételten beszartam tőle, immár sokadszorra.
- Semmi gond, már amúgy is menned kell - Jongdae sokat sejtetően nézett rá, hyung pedig frusztráltan sétált felém és egy utolsó, gyilkos pillantással nézett rám.
Hangos sóhajjal ültem le egy székre, teljesen más volt a légkör Junmyeon távozása után. Nem hinném, hogy van ember, aki ennyire sakkban tud engem tartani. Még a saját apámnak sem engedelmeskedtem néha, Junmyeonnak pedig zokszó nélkül csináltam meg mindent. Mert kibaszottul féltem tőle. Legalábbis a Voldemyeon énjétől.
- Ülj már ide, nyugi, nem avattuk fel a kanapét - Jongdae vidáman nevetett, én pedig furcsa érzésekkel mentem oda hozzá.
- Mindent tudni akarok! - válaszoltam immár átszellemülten és vártam a morzsákat, mert tudtam, hogy a teljes történetet nem fogja elmondani.
- Tegnap azt mondta, hogy az anyja erőszakolta rá ezt az egészet, hogy ő nem akarja az esküvőt. A ribanccal megbeszélték, hogy köztük soha nem lesz semmi és megkérdezte tőlem, hogy így rendben van-e.
- Jézusom, és belementél?
- Hülye vagy? Dehogyis. Nem érdekel, hogy milyen kapcsolatban áll a ribanccal, én nem leszek a kibaszott harmadik. Pedig először gondolkoztam rajta, hogy belemenjek-e. De... Nem lenne normális a kapcsolatunk, nem sétálhatnánk nyíltan az utcán, azt pedig nem akarom - a hangja mindvégig közömbös maradt, egyszer sem rezdült össze, mint tegnap.
- Akkor most mit keresett itt? - kérdeztem zavartan, mire ő mindentudóan rám nézett.
- Helyre szeretné hozni a dolgokat. Azt mondtam, hogy kap húsz másodpercet, amiből végül... Több lett. Nem bírtam ellenállni neki - beletúrt a hajába, én pedig kuncogtam, hogy hogy lehetnek ilyen szerencsétlenek. - Ne nevess, legalább nekem van szerelmi életem. Mikor fogsz már valamire jutni Chanyeollal?
- Te mindig csak Chanyeollal vagy...
- Persze, mert kedveled. És már rossz rád nézni, rendesen látszik, hogy ki vagy éhezve. Haver, csinálj valamit - megütögette a vállam, miközben sajnálattól megtelt szemekkel meredt rám.
- Ő nehéz eset. Valamikor úgy érzem, hogy nagyon közel van hozzám, valamikor meg úgy, hogy egyre távolabb. Most is ideges volt rám, pedig tényleg nem mondtam semmi rosszat.
- Az szar. Nézzünk filmet?
Valamikor este tántorogtam haza, még a pontos időt sem tudtam, de a nyári éjszakának köszönhetően meleg és fülledt volt a levegő. Már javában folyt az éjszakai élet, mindenhonnan hangos és irritáló dübörgést lehetett hallani, ami nem kedvezett az én kifinomult füleimnek. Hiányozni fog ez a hely és minden apró hibája. Amerikában is szerettem élni, de nagyon nehéz volt a koreai hagyományokat az óceán mélyébe fullasztani. Chanyeolnak kifejezetten jól ment, bár úgy vettem észre, hogy ő bármit megtett volna, hogy elszakadjon ettől a zajos közegtől. Ma fele annyian sem sétáltak az utcán, mint általában, a buszok is gyorsabbak voltak, ezért hamarabb értem haza, mint amire számítottam. Utáltam, hogy Jongdae viszonylag messze lakott tőlem, azonban az összeköltözés lehetősége egy percig sem fordult meg a fejünkben. Tekintve, hogy a legjobb barátom ilyen zavart és zűrös életet élt. A házba frusztráltan léptem be, aggasztott Chanyeol reakciója és az is, hogy elmenekültem tőle. Nem vallott rám ez a szó nélkül eltűnés, nem is éreztem rá határozott késztetést, de úgy gondoltam, hogy Chanyeolnak most időre volt szüksége.
Amint beléptem a házba egy földbe gyökerezett helyes férfi fogadott, aki pár lépésnyire állt a bejárati ajtótól ijedt aggodalmat tükrözve az arcán. Hevesen közelített hozzám, és hezitálás nélkül magához ölelt. Ó. Te. Jó. Ég. A szívem fájdalmasan és hangosan dübörgött, majdnem kiszakadt a helyéről, Chanyeol pedig egyre szorosabban fonta körém a karjait. Meglepődve tettem az egyik kezem a hátára, amin végül megbánóan simítottam végig, ezzel érezve a hátizmait, a feszültség helyett pedig valami új költözött a testembe, valami reményteli, valami boldog. A szívem pedig továbbra is túlzottan kalapált, de most egyáltalán nem bántam, mert az övé is. Végül a másik kezemet a tarkójára simítottam, amit csak azért értem el, mert ő a nyakhajlatomba borult, a légvételei hangosak voltak, de egyre inkább azt éreztem, ahogy megnyugszik az ölelésemben. Aztán elengedett, ezért csalódottság váltotta a fájdalmasan lüktető szívem, de továbbra is közel maradt hozzám. És úgy éreztem, hogy most igazán közel van.
- Te hol voltál? Halálra aggódtam magam, még a telefont sem vetted fel! - ingerülten kérdezte, aztán egyre inkább megenyhült az arckifejezése, amikor rám pillantott.
- Jongdae-vel néztem filmet. Tényleg ennyire aggódtál miattam?
- Hajnali egy óra! Te is tudod, hogy milyen veszélyes ilyenkor egyedül bóklászni, mégis miért csináltad?
Megfogtam a csuklóját és a kanapé felé húztam. Most már mindig ezt a rohadt bizsergést fogom érezni, amennyiszer csak hozzáérek? Leültünk mindketten, én pedig sajnálkozva a perzselő tekintetébe bámultam.
- Nem kellett volna ennyi időre kimaradnom, de azt hittem, hogy dühös vagy rám.
- Nem vagyok dühös. Igazából nem is rád voltam, csak... ne haragudj - valódinak éreztem a bocsánatkérését, ezért én is őszintén elmosolyodtam. - Még moziba is el akartalak vinni, de már túl késő van.
Moziba? Engem? Park Chanyeol? A meglepődöttségem rohamosan fordult át fulladt boldogságba, ahogy a szavak elhagyták ajkait. A pulzusom az egekbe szökött, ezért mintha az eszem önálló életre kelt volna, már el is hagyták a gondolatok a számat.
- Elmehetünk éjszakai sétára.
- Fáradt vagy? - kérdezte, én pedig megingattam a fejem. - Rendben, menjünk. De ma ne vitatkozzunk többet.
Rémisztően közel, mégis borzasztóan távol voltunk egymástól, mindketten előre néztünk, és nem szólaltunk meg. Nem akartam elrontani ezt a pillanatot felesleges beszéddel, ezért lebéklyóztam a számat az akaraterőmmel. Mindenki egy olyan férfit szeretne maga mellé tudni, akivel biztonságot és nyugalmat érezhet a szívében. Mindenki a tökéletes férfit keresi. Chanyeolban meg volt az a képesség, hogy egyszerre érezzek tőle könnyed nyugalmat, és rettenetes kétségbeesést. Mindig biztonságban éreztem magam a társaságában, de ott volt bennem az olthatatlan vágy, hogy még többet tudjak meg róla, amiket rejteget előlem, és az egész világ elől. Felnéztem az égre, alig volt pár csillag a sötét vásznon, de ami volt, az kimagasló teljesítménnyel ragyogott. Chanyeol olyan volt, mint egy csillag. Amikor túl sok sötétség vett körül, amikor nagyon féltem a megpróbáltatásoktól csak ránéztem, és beragyogta az egész testemben rejlő nyugtalan kedvet. Ő volt a jelzőfényem. A csend nem volt közöttünk feszült, ezt mindkettőnk reakcióiból észrevettem. Mosolyogtunk. Olyan igazi mosoly volt az arcán, hogy szavak nélkül is megértettem. Vajon az én mosolyomról le tudja olvasni az érzelmeimet? Külső szemmel bizonyára unalmas lehetett két férfit nézni, akik éjszakai sétán vannak, de egyáltalán nem volt az. Sokkal inkább volt érzelemdús és a kirakós egy újabb darabkája, ami a helyére került a kapcsolatunkban. De még számtalan darabka volt, amit a helyére kellett illeszteni. Biztosan fogunk még vitázni lehetetlenül nevetséges dolgokon, de már tudtuk, hogy hogyan oldjuk meg őket.
- Kellemes így, ugye?
- Most két dolgot szeretnék kérdezni, de csak egy kérdést teszek fel - az első kérdésem az lett volna, hogy kedvel-e. A másik pedig... - Nem ülünk le arra a padra?
A szívem belesajgott, de nem volt bátorságom az elsőt megkérdezni. A pad felé mentem, ő pedig követett.
- Mesélsz még magadról?
- Mit?
- Bármit. A gyerekkorodról. Semmit sem tudok rólad - elengedtem magam a közelében, ezért volt bátorságom ezt a kérdést feltenni.
- Unalmas volt a gyerekkorom. Mindig jó tanuló voltam, egy kötelességtudó diák. Nem kerültem balhéba, csak éltem az életem félelem nélkül. De tudod, hogy most mit érzek? - felém fordult, mélyen a szemembe nézett, én pedig felőrölve vártam, hogy folytassa. - Félek. Rohadtul félek. Mi van, ha... Semmi, felejtsd el.
Mielőtt még meggondolhattam volna magam megfogtam a kezét, és a szívemre helyeztem. Az csak nyughatatlanul dobogott, de nem bántam meg, hogy sebezhetővé váltam előtte. Nem vettem le a kezem az övéről, végig éreztem a különleges tűzijátékot a testemben.
- Érzed? Én is félek. Rohadtul. Ez a szív még sosem vert ilyen gyorsan.
Közelebb csúszott hozzám a padon, majd ismételten a szemeimbe nézett.
- Törpe, ha valaha azt mondom, hogy engedj el... akkor se tedd meg.
- Most két dolgot szeretnék kérdezni, de csak egy kérdést teszek fel - az első kérdésem az lett volna, hogy velem maradna-e mindig. A másik pedig... - Elinduljunk haza?
Bólogatott, én pedig felálltam és vártam, hogy utolérjen, mint általában. Az egyikünk mindig egy lépéssel előrébb állt, egymáshoz igazítottuk a lépteinket. Beértünk a lakásunk utcájába, ami igazán csendes volt, senkit nem lehetett látni rajtunk kívül. Általában utáltam ezt az utat, mert szinte csak öregekből állt a szomszédság, de most kifejezetten örültem ennek, hogy csak a miénk volt. Éreztem a kezét a sajátomon, de nem csináltam semmit, kíváncsi voltam a válaszára. Összefűzte ujjainkat, én pedig éreztem az elmaradhatatlan háborgást a testemben. Ránéztem, mire ő zavartan megvakarta a tarkóját a másik kezével.
- Csak azért... mert jó érzés.
Ő kell nekem. Akármit is követett el ellenem és bármit is fog ezután, akkor is csak ő kell. Azt akartam érezni mindig, amit a közelében éreztem.
Hogy remegjen körülöttem a levegő, és én is.