Ajánlott zene: Sam Tsui - Break Free (cover)
Olyan mérhetetlen lassúsággal nyitottam ki az ajtót, ahogy csak tudtam - de még így is borzasztóan vonakodva. Nem szerettem volna vele beszélni, mert a hatalmas intelligenciaszintemnek köszönhetően könnyedén kitaláltam, hogy szánt szándékkal kopogtatott be hozzám, valami nyomós indokkal - ugyanis önszántából messziről elkerülné a társaságomat és mindent, ami velem egy parányit is kapcsolatos. Amint beért, nem volt ingerült, semmilyen kedélyt nem tükrözött arcmimikája, vagy a tekintete. Ellenben az én szemem tele volt sebzett haraggal és azt sugároztam, hogy fogja nagyon rövidre, különben megölöm - amitől látszólag nem rémült meg. Miért is tette volna, hiszen évekig az volt a feladata, hogy engem védjen. Szemrebbenés nélkül sétált beljebb, majd hanyagul ült le egy határozott mozdulattal a kanapéra. Művigyorral megpaskolta maga mellett a helyet, de én csak egy fintor kíséretében próbáltam minél távolabb tőle leülni. Mindig is irigy voltam rá, hogy olyannyira precíz volt, hogy az apám könnyedén bízta rá a halmozottan nehéz feladatokat. Annyira tudatos, hogy sosem veszti el a józan eszét, sosem lehet kihozni a sodrából, vagy ha mégis, akkor sosem volt annyira képmutató, hogy ordibáljon.
- Mondd gyorsan, utána húzz el innen - mondtam, talán túloztam is a sok indulattal, ami a hangszínemen volt érezhető.
Sokan mondják, hogy a harag gondtalanul elhalványul idővel, de ez közel sem azt jelenti, hogy teljes mértékben etűnik. Ott marad továbbra is, legfeljebb csak nem látni színtisztán, de amint a legapróbb lehetősége adódik, újra a felszínre tör.
- Semmit sem változtál... - szavai már-már sértően fájtak, de nem tulajdonítottam neki hatalmas kaliberű figyelmet.
- Azért utaztál ilyen sokat, hogy kötekedj? Akkor mehetsz is, nem vagyok rád kíváncsi, meg a zsiráf fejedre - a válaszomat azzal nyomatékosítottam, hogy felálltam a székből, és a szobám felé vettem az irányt.
Túlságosan gyenge voltam érzelmileg, és a gyűlölet a gyengék haragja.
- Állj már meg, tényleg fontosat kell mondanom! - időközben beért, és egy gyors rántással maga felé fordított.
Hatalmasat sóhajtottam, mint akinek erős mentális és fizikai fájdalmai vannak, csak mert ezt a hülyét kell hallgatnia.
- Mondd.
- Az apád küldött érted. Vissza kell velem jönnöd Amerikába, mert a bátyád nem tudja átvenni a céget a betegsége miatt. Te leszel az örökös - tőmondatokban válaszolt, azonnal rátérve a lényegre.
- És szerinted én ebbe azonnal belemegyek? Mégis mennyire vagy hülye, hogy azt hitted mindent eldobva rohanok vissza Amerikába? Hát nem, Chanyeol, nem megyek. A bátyám erős, minden további nélkül képes vezetni egy rohadt céget.
Vitathatatlan düh látszott rajta - a kezei ökölbe szorultak, arca enyhe grimaszt öltött magára.
- Ott kellett hagynom Joliet, hyungot, a barátaimat, konkrétan az életemet, csak hogy egy ilyen rinyagépet győzzek meg, hogy az IGAZI otthonában nagyobb szükség van rá. Neeem, ha most azt hiszed, hogy meghátrálok, nagyon tévedsz. Ha kell, akkor az idegeidre fogok menni, de elérem, hogy végül te könyörögj, hogy menjünk vissza. Az életben gyakran függ az egyik ember a másiktól, és most neked apád mellett a helyed - egyre közelebb jött hozzám, minden egyes szót kihangsúlyozott, ráadásul a szemei is égető szikrát szórtak.
- Elmondtad, amit akartál? Mert akkor mehetsz is - taszítottam egyet rajta, hogy ne legyen az én légteremben, mert már idegesítően csiklandozott minden apró levegővétele.
- Ezzel még nincs vége, Törpe. Emlékezz arra, amit mondtam! - rám mutatott a lehetetlenül hosszú ujjával, végül higgadtan kisétált.
Nem is tudtam volna palástolni a haragot, ami a hatalma alá kerített. Legszívesebben porrá zúztam volna a helyiséget, amíg a világ nem tükrözte volna a bennem lévő ingergazdag káoszt, de vissza kellett fognom magam. Hiszen Chanyeolnak igaza volt. A bátyám miatt is aggódtam, de tudtam, hogy ő erős és mindent legyőz. Chanyeol szavai olyannyira megsebezték a szívem, hogy bűntudatom lett. Otthon nagyobb szükség van rád - súgta egy idegesítő hang, amit az elmém egy töredéke akadálymentesen leküzdött, de valami azt sugallta, hogy ne hagyjam teljesen annyiban. Viszont nem fogok behódolni apám akaratának, nem fogom átvenni a céget és nem fogok az ő parancsai szerint élni. Pontosan ezért jöttem el - hogy szabad legyek, hogy azt csinálhassam, amihez igazán értek. Ha visszamennék, az egyenlő lenne a csúfos vereséggel. De sok dolog történt azóta, megváltoztam, és ez a Byun Baekhyun nem adja fel. Úgy gondolom, hogy néha okosabb együtt úszni az árral és azt tenni, amit a pillanat sugall.
Reggel ugyanúgy keltem, mint minden átlagos napomon - merevedéssel, késésben a munkából. Nem akartam a megszokottnál is többet késni, ezért amint felöltöztem el is indultam, hogy ne szidjon le annyira Junmyeon. De ha szerencsém lesz, akkor Jongin valami ürügyet kreálva megint kivágja magát a munka alól. A lakásom és a munkahely közt lévő távolság mindössze negyed óra volt, ezért nem volt szükségem semmilyen közlekedési járműre, különben is szerettem sétálni. A lehető leggyorsabban szedtem a lábaimat, de mivel alapjáraton is lassú voltam, nem tudtam olyan ütemes tempóban menni, hogy még ne késsek legalább húsz percet - annak ellenére is, hogy mindössze tizenöt percnyi séta választ el a munkahelyemtől. Annyi potenciális tényező volt, ami az én boldogságomat szolgálta, mint például a vibráló nap, az aranyos kiskutyák és mindig, ebben az időpontban egy hegedűs, akinek imádtam hallgatni a melódiáit - részben emiatt késtem a munkából. Amikor csak tehettem, akár pár percre is, de meghallgattam. A vonó lassan a finoman hangolt húrokhoz ért. A vontatott, misztikus dallam betöltötte a város nyomasztó hangzavarát. Nyilvánvalóan senkinek sem ért fel egy csodával a dallamok tökéletes harmóniája, csak nekem. Egy darabig boldog tudatlanságban, szemeimet lehunyva élveztem a vonó és a húrok könnyed találkozását, ami szinte cirógatta a lelkem.
A hegedűművész sírni kezdett, nem törődve a sajnálkozó, vagy éppen megvető tekintetekkel, akik éppen arra pillantottak. Hosszan sóhajtottam, majd ténylegesen elindultam a munkahelyemre. Amint beértem, már lelkiekben készültem a halálomra, de ehelyett Jongdae ugrott kirobbanó örömmel a nyakamba, és játékosan beleboxolt a vállamba.
- Mi lenne, ha egyszer időben kelnél fel és együtt kezdenénk a munkát?
- Tudod, hogy ez lehetetlen. Egy szép napon állati öregnek fogsz kinézni, ha továbbra is így fogsz dolgozni. De hol van Volde... vagyis Junmyeon?
- Szerintem ő már nem Junmyeon... Ember, komolyan mondom, hogy megszállta őt valami. Ma láttam mosolyogni! - komolyan jelentette ki, ugyanakkor megbújt mögötte egy melegszívű mosoly, amin én is csak vigyorogni tudtam.
- Lehet, hogy valami csajjal volt az este - az öltözőnk felé sétáltam, hogy legalább a munkahelyi ruhát - azt az undorító olajzöld kötényt- magamra vegyem, és ne kapjak még ezért is szidást a főnöktől.
- Valami régi barátjával találkozott, aki nagyon közel állt hozzá, csak a gimi után elköltözött. Azóta is beszélgetnek - morcosan ideadta a kötényt, én pedig egy sokat sejtető mosollyal magamra kötöttem.
- Hé, de sokat tudsz a főnök múltjáról - ránéztem, mire ő gondolkodóba esett.
- Mert... nos, ő mondta reggel, igen. Mellesleg, meséltem már neked Hyorinról? Mindig mondta, hogy bejövök neki, ezt tegnap este is bebizonyította - úgy éreztem, hogy kezdi magát zavarban érezni, ezért könnyedén elterelte a témát.
Az arca továbbra is rémült volt, én pedig csak kuncogtam ezen, majd elindultam az étterem felé. Jongdae kicsapongó, tudatos életet élt. Abban a pillanatban, amint az aktuális kedvese túl sokáig kívánt az ágyában időzni, vagy be akarta mutatni a családjának azonnal visszavonult. Viszont én mindig is tisztában voltam vele, hogy ha egyszer megtalálja az igazi, mindent elsöprő szerelem, akkor órási változáson fog keresztül menni.
- Hol van Jongin? - kérdeztem Jongdaet, aki időközben beért engem, így most már egy vonalban lépkedtünk.
- Reggel ő is itt volt. Nagy a hely, gondolom most a kinti vendégeket szolgálja ki - egyhangúan válaszolt, a vállát megrántva. - Gyere, meg kell nézned Junmyeon barátját - és ebben a pillanatban a karomat majdnem kitörve az ellentétes irányba kezdett húzni.
- Mi bajod van neked? Fáj a karom, baszd meg!
- Bocsánat, csak... Eddig mindig velem foglalkozott ennyit Junmyeon és félek, hogy lecserél - mindig vidám hangja most szinte elcsuklott, szemeiből nem tudtam kiolvasni semmit, mintha a tekintetében rejlő könyv sorait láthatatlan tintával vetették volna papírra.
- Ugyan, te is tudod, hogy ez nem így van.
Hallottam egy éles nevetést, így abba az irányba fordultam. Kirobbanó gyorsasággal és számonkérő tekintettel mentem az asztalukhoz.
- Te meg mi a francot keresel itt?
- Együtt reggelizem egy nagyon jó barátommal, ha esetleg nem vontad le a következtetést - szemrebbenés nélkül válaszolt, a hangja nyugodt, mély tónusban csengett, amitől még idegesebb lettem.
- Ti ismeritek egymást? - szállt be a beszélgetésbe Junmyeon is.
- Mondhatjuk így is - válaszolt Chanyeol a kérdésre, majd teátrálisan elvigyorodott.
- De bár ne ismerném...
- Erről jut eszembe, beszélnünk kell - felállt, és keresztbe fonta a kezét.
Olyan hatást keltett, mint egy szigorú szülő, aki most kapta rajta a gyerekét valami tisztességtelen aljasságon.
- Bocs, nem érek rá - indultam volna, de Junmyeon visszarántott és kérdőn nézett rám.
- Baekhyun, mi itt a második szabály? - olyan komolykodó arccal ráncolta homlokát, mint egy tanár szexuális felvilágosítás órán.
A vendég szava IS szent és sérthetetlen.
- Hyung, ne csináld már!
- Dehogynem, és egyszerű a válasz, hogy miért. Mert megtehetem, és mert láthatlak szenvedni.
- Ez aztán a király kombináció - idegesen fújtattam egyet, majd elindultam egy asztalhoz, hogy oda leülhessünk mindenkitől tisztes távolságra, de Chanyeol nem mozdult. - Nem jössz? - utána szóltam, ő pedig rögtön követett.
Még foszlányokban láttam, ahogy Jongdae elfoglalta Chanyeol helyét, és beszélgetést kezdeményezett a főnökkel.
Vonakodva ültem le a székre, míg Chanyeol látszólag élvezte, hogy Junmyeon parancsolhat nekem. Aztán derült égből villámcsapásként megváltozott egész testtartása és tudatosan nézett a szemembe.
- Nem akarok ordibálni, nem akarok érvelni. Mindössze annyit mondok, hogy szüksége van rád az apádnak és egy hálátlan kölyök lennél, ha most ellent mondanál.
Tudtam, hogy igaza volt, mégsem akartam ezt beismerni. Akkor elárulnám magam, és minden álomba vetett hitemet. Egyszerűen... felháborított, amikor láttam. Hogy egy ember ennyire rá akarja magát erőszakolni a másikra - a nézeteit, a maga akaratát. Pedig abból semmi haszon nem származik. De nem Chanyeolra voltam ideges, sokkal inkább arra, aki a parancsokat osztogatta neki.
- Érdekel, hogy mi van a bátyámmal, de egyszerűen nem akarok megalázkodni apámnak. Időre van szükségem, értsd meg - mélyen néztem kávébarna íriszeibe, könyörgő tekintettel, mire ő egy aprót bólintott.
- Rendben. Holnap megint eljövök.
Próbáltam a munkára koncentrálni - ami most a pincérkedés volt -, de valamit mindig ügyetlenül elejtettem, és akkor többnyire Jongdae volt a segítségemre. Szerencsére majdnem mindig volt jókor jó helyen, így Junmyeon sosem tudott a kilöttyent kávéról a pulton, vagy az ételről a földön. Én tisztáztam vele már az elején, hogy csapnivaló pincér leszek. Jongint a mai napon még nem láttam, pedig állítólag ő is dolgozott. Mindig is csendes volt, és visszahúzódó, de nem ennyire. Mindenkivel tartotta az egy méter távolságot, senkit nem engedett magához közel, de abban a tudatban voltam, hogy én kivívtam a barátságát, hiszen annyiszor segítettük már ki egymást a csávából.
- Szerinted mi baja van Jonginnak? - kérdeztem Jongdaet, akivel megint a földre esett ételt szedtük fel, természetesen az én ügyetlenségem miatt.
- Nem tudom. Egy hete így viselkedik, ha be kell jönnie dolgozni. Aggódom érte.
- Hm. Kösz a segítséget. Ugye Voldemyeonnak ezt nem említed? - bevetettem a legártatlanabb mosolyomat, mire ő csak halkan kuncogott.
- Számíthatsz rám, haver.
Egy hálás mosolyt intéztem felé, majd elmentem egy olyan helyre, ahol talán nem törhetek össze semmit. Úgy látszik, a pincérkedés már a napi teendőim közé tartozott, de késő délután felállhatok a színpadra és teljes szívemből énekelhetek. Két tálcával egyensúlyoztam a kezemben, de éreztem, hogy ez az érzékem rövid időn belül fel fogja mondani a szolgálatot. És amint rágondoltam, a gyanúm be is igazolódott. Egy éles pillanatban kibillentem az egyensúlyomból, a kezemben lévő tálcák pedig a földre borultak... volna, ha valaki nem kapta volna el az egyiket, a másik viszont menthetetlen volt. Az egyik kezével acélosan engem karolt, míg a másikkal letette a tálcát a legközelebbi asztalra. Olyan... férfias volt most a szememben, ahogy aggódó tekintetét az enyémbe fúrta, közben a keze nyugtató-gyengéden simogatta a derekam, majd a hátam. Hamvas bőre tusfürdő illatot árasztott magából, amiből jólesett mélyet szippantani. Amikor újra felnéztem rá, szinte csillogtak mélybarna íriszei. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy el tudnék bennük veszni.
- Jól vagy?
- Igen, persze. Csak... Nem tudom, hogy mi történt, egyszerűen elbambultam egy pillanatra. Köszönöm - hálásan néztem rá, majd a mellkasánál eltaszítva léptem egyet hátrébb, mert időközben túl közel került hozzám.
- Segítsek feltakarítani?
- Nem kell. Majd megoldom valahogyan. Tényleg, menj csak a dolgodra.
- Baekhyun hyung, ez az étterem közepe, mindenki észrevette, hogy mi történt, vagyis a főnök is. Ezek ráadásul poharak voltak, hadd segítsek! - Gondolkodóba estem, de végül rábólintottam a segítségére, ő pedig egy mosollyal nyugtázta mindezt, majd elment pár másodpercre, és a segítségünkre lévő eszközökkel tért vissza. Ő felseperte a poharakat, én pedig a kilöttyintett bort itattam fel egy tucat szalvéta segítségével.
- Köszönöm a segítséget, Jongin. Miattad nem fognak kinyírni. Ha van valami, amit tehetek érted-
- Majd még átgondolom - belevágott a szavamba, de őszintén elmosolyodott, majd elment végezni a tényleges munkáját.
- Haver, mi a szart tudhatsz, amit mi nem? Csak veled viselkedik így ez a gyerek, mindenki mással ellenséges - kérdezte Jongdae, amint odajött hozzám abban a pillanatban, amint Jongin elment.
- És neked milyen volt a randid Junmyeonnal? - kérdésére kérdést tettem fel, amitől látszólag zavarba jött.
Persze, imponált, hogy nyilvánvalóan szimpatikus vagyok Jonginnak, hisz igazán helyes volt. Vonzódtam hozzá, ezt le sem tagadhattam. Az ébredő vonzalom bizony mindig elmondhatatlan gyönyörűséggel van tele. A legszebb emberek az igazán, kívül-belül szépek azok, akiknek valójában fogalmuk sincs a hatásukról. És Jongin pont ilyen volt.
- Mi? Ezt meg honnan veszed? Te teljesen hülye vagy, én a csajokat szeretem! Még a feltételezés is sértő - keresztbe fonta kezeit, és durcás fejet vágott, akár csak egy kisfiú, akiről a szülei rossz dolgot feltételeztek.
- Ugyan, csak vicceltem. Gyere, segítened kell vokálozni, de ebben a kötényben mindenki kinevetne a színpadon, és egy csaj sem kapna rá a Jongdae-horogra.
- Én még Freddy Crueger jelmezben is hódítanék!
Kimerülten értem haza, a mai napom egy mérföldkő volt több szempontból is, ráadásul többet bénáztam, mint valaha eddigi életem során.
Lehetetlenül fáradt voltam. Olyannyira fájt mindenem, hogy úgy éreztem, mintha ólom nehezékeket erősítettek volna a végtagjaimra, olyan erős vonzással húztak lefelé, de én továbbra is csak földbegyökerezett lábakkal álltam a konyhában. Elgondolkodtam Chanyeol szavain, a bátyámon és Amerikán. Semmi jó nem fog kisülni belőle, ha visszamegyek, és nem is voltam hajlandó apám parancsait követni - erre már volt is egy kiváló tervem, hogy hogyan fogom kijátszani. A bennem felgyülemlő kérdés-sorozatból a vadul dübörgő kopogások zökkentettek ki. Egyértelmű volt, hogy ki kereshet ilyenkor és milyen okból kifolyólag - ezért nem is ellenkeztem, csak kinyitottam neki az ajtót, hiszen addig úgysem ment volna el.
- Tudom, mondtam, hogy majd holnap elmegyek a munkahelyedre, de nem bírtam várni.
- Igazság szerint örülök neki, hogy itt vagy.
- Visszajössz Amerikába? - kérdezte puhatolózóan.
- Nem. Vagyis igen, de van egy feltételem - semmit nem mondott, ezért folytattam. - Mivel nehezemre esik itt hagyni ezt a várost, ezért maradjunk még itt egy hónapot. Viszont addig minden utasításomat teljesítened kell, amit csak szabok neked.
- Szóval... konkrétan legyek a csicskád?
- Ja, mondhatjuk így is - leültem a kanapéra, ő pedig direkt távolabb foglalt helyet, egy neki tetszőleges széken.
- Ez nincs benne a munkaköri leírásomban. Különben is, miért kéne neked teljesítenem bármit is?
- Ugyan, gondolj csak bele. Mindössze egy hónap, és visszamegyünk Amerikába. Az életben gyakran függ az egyik ember a másiktól, Chanyeol. Megéri egy kis szenvedés, és talán apámat is ráveszem, hogy léptessen elő - láttam rajta, hogy gondolkodóba esett, és latolgatja az esélyeit. Ha ellent mondott volna, akkor az apám páros lábbal rúgta volna ki. Sarokba szorítottam, ahogy ő is engem. - Nos...?