Ajánlott zene: Hyolyn & Jooyoung - Erase
《Baekhyun》
Mintha a közelgő gond borítana fátylat halovány sugaraira, úgy botorkáltam ki az ágyból reggeli merevedéssel, pedig tudtam jól, hogy már késésben vagyok a munkából a szűkös időbeosztás miatt. Úgy különösebben nem izgatott a helyzet magaslata, mert az üzlet az egyik haverom tulajdona, és ha megkegyelmez akkor talán nem rúg ki. Bár ha Junmyeon bepöccen, akkor kevés lenne repülőre szállnom ahhoz, hogy ne találjon meg. És ha megtalál, akkor bekövetkezik maga a földi Pokol. Volt már rá precedens, de szerencsére nem velem történt a kellemetlen eset. De amikor eluralkodik rajta a hév, akkor a világ rettegni kezd, mert olyankor ő személyesen Voldemyeon. Ezt a gúnynevet még Jongdae aggatta rá, de nem tudom miért pont a Harry Pottert választotta a gonosz karakter kifigurázásához. Mindenesetre, mi akkor nem tudtuk abbahagyni az önfeledt röhögést, de Junmyeon számára már kevésbe volt ilyen nevetséges. Azóta sem űztünk gúnyt belőle. Mivel kezdtem a drága főnök reakciójától félni úgy döntöttem, hogy a lehető leggyorsabban elvégzem a monoton tevékenységeket, hogy időben beérjek a munkahelyemre - talán sikerülhet. Turbó üzemmódban kezdtem a reggelt egy frissítő, szinte jéghideg zuhannyal, hogy felpezsdüljön a vérem, és hogy lelankadjon a farkam. A gondolataim közben az agyam legmélyebb féltekébe mélyültek, és önkéntelenül is csak rá tudtam gondolni. Ez így nem lesz jó... Tudtam, hogy most a kezemre legjobb barátként kell támaszkodnom, mert különben nem bírnám ki a lüktető, de édes fájdalmat. Lassan masszíroztam bele a tusfürdőt a testem minden egyes szegletébe, érzékien végigsimítva lent. Tudtam, hogy ezzel saját magamat kínzom, és az időm is fogytán van, de a képzeleteimbe az én kezem az Övé volt, és meggyőződésem szerint ő addig halogatná a beteljesülés élvezetét, amíg nem könyörögnék.
Középhőmérsékletű vízcseppek zúdultak rám a vízsugár által, ami szinte simogatott, úgy mosta le rólam a tusfürdő tenger-illatú habjait. Érzéki gyengédséggel nyúltam magamhoz, beharapott ajkakkal, hogy elrejtsem a mélyről jövő, sóvárgó sóhajaimat. Lomhán húztam a kezemet végig a vékony bőrön, a testem minden sejtjében éreztem a lüktetést, ahogy lassan magával ragadott a kéj, és a hatalma alá kerített. Lassú tempót diktáltam, miközben a tejcsokoládé színű íriszeire, és teltdús ajkaira gondoltam. Jóleső sóhajok törtek elő a torkomból, miközben azt képzeltem, hogy ezt ő csinálja nekem. A látómezőmben láttam a szemeinek őszinte, vágytól ködös csillogását. Istenem, végem van... Éreztem, ahogy felforrósodik a már amúgy is fülledt levegő. A testem még jobban életre kelt, és minden idegszálam megfeszült. Annyira kívántam őt, hogy még a lábujjaim is begörbültek. Tudatosan gyorsítottam a kezemmel, hogy minél hamarabb átjárja a testem az elégedettség. Már nem volt sok hátra, éreztem ahogy a hátam ívbe feszült, levegőt sem voltam képes venni, inkább csak halkan nyögdécselve hátravetettem a fejem az ingergazdag élmények közepette. Teljes mértékben a testem irányított, de akkor sem engedtem meg magamnak, hogy annak a nevét nyögjem közben, akire végig gondoltam. Elfojtottam ezt a fajta vágyat, és szinte spirálszerűen ért el a gyönyör. Egy pillanatra meg kellett kapaszkodnom a zuhanyzó ajtajában, hogy ne essek össze ott helyben. Minden testrészem remegett az előbb átélt mámortól, és az összefüggéstelen légvételem szinte szinkronban volt a testemmel - egyiket sem tudtam irányítani. Mégsem éreztem magam jobban. Senkire sem vágytam jobban, mint arra, akiről tudtam, hogy nem lehet az enyém.
- Hát téged is látni nyilvános helyen? - kérdezte szarkasztikusan Jongdae, immáron a munkahelyünkön.
- Bocs, elaludtam - füllentettem, miközben lesütöttem a tekintetem. Mégsem fogom elmondani senkinek, hogy „zuhanyoztam".
- Haver, tudod, hogy én nem haragszom rád. Viszont Junmyeon meg fog ölni.
- Mi van velem? - kérdezte Junmyeon ingerülten, majd végigvizslatta a helyet. - Már megint hol van az a rohadék Jongin?
- Kimenőt kért egy napra, mert nem érezte jól magát. De ne aggódj, itt minden rendben van.
- Köszönöm, Jongdae - hálás mosolyt intézett felé, amit vigyori sem hagyott szó nélkül, odament hozzá, és játékosan megölelte.
- Ugyan, rám számíthatsz, hyung. De nem adnál több fizetést? - kérdezte puhatolózva.
- Szó sem lehet róla! Azért annyira nem vagy megbízható.
- Akkor legalább csajokat is vegyél fel! Unom már ezt a sok farkat körülöttem.
Cs... csajok?
- Persze, hogy sorba megdughasd őket... Igyekezz dolgozni! - szólalt meg erélyesen Junmyeon, amitől Jongdae látszólag beadta a derekát.
- Ne csináld már, hyung! Baek is örülne a csajoknak - mutogatni kezdett felém, de én pár pillanatra leblokkoltam.
- Umm, ja.
Ügyes vagy, Baekhyun... Ezért az alakításodért Oscar-díjat érdemelnél.
- Felejtsd el - legyintett a kezével, majd elindult teljesíteni a főnök utasítását.
A munkánk szó szerint szerencsétlenkedésből állt. Junmyeon megígérte nekünk, hogy amikor kész lesz az étterme helyet kovácsol nekünk, még akkor is, ha jelentéktelen munka. Abban az időben nem érdekelt semmi, csak hogy minél több pénzhez jussak. És szerintem Jongdae is hasonlóan vélekedett a dolgokról, mert habozás nélkül rábólintottunk Junmyeon ajánlatára. Ő egy igazi jó barát. Jongdae pincér lett, míg engem az énekléssel bízott meg, de persze kölcsönösen segítettünk egymásnak, például ha nekem szükségem volt egy vokálosra, készségesen állt velem színpadra. Igazi angyalhanggal rendelkezett az a fiú. Persze, ha megkért rá, én is szívesen vetettem bele magam a pincérkedésbe, de mivel elég ügyetlen voltam, így sokszor jelentettem inkább hátrányt, mint előnyt. Én maga voltam az étterem hangulata, a kellemes melódiákkal még jobban fokoztam a vendégek kedélyállapotát, és minden adandó alkalommal hatalmas ovációval díjaztak meg. Ó, a drága közönség. Mindig is szerettem a középpontban lenni, ezért minden percét élvezem, amíg a kialakított színpadon lehetek zongorakísérettel. Mivel Jongin ma szabadnapot kért, ezért nekem kellett beugranom helyette. Nem akartam ennek a részese lenni, de én csak egy apró porszem voltam a homokvárban. A főnök szava pedig szent és sérthetetlen - és ezt még ki is rakta a falra, amolyan „a hónap dolgozója" jelzővel. Tehát ezzel mindig a tudtunkra adta, hogy pocsékul végezzük a feladatunkat. Mennyire szeret minket...
Az öltöző részlegbe mentem, ahol magamhoz vettem az olajzöld kötényt, ami egy szimbóluma volt a helynek a rajta lévő logó miatt. Próbáltam magabiztos lenni, és utánozni Jongdae mozdulatait, ami borzasztóan könnyűnek tűnt, de nekem így sem sikerült elsajátítanom. Attól féltem, hogy leöntök valakit kávéval, vagy egyenesen a fejemen landol egy adag ételt, vagy esetleg mások fejére borítom véletlenül. A kötényemet vonakodva a derekamra kötöttem - hogy őszinte legyek, utáltam azt a vackot, mert csak hátráltatott. Egyszer beleakadt a pult sarkába és kis híján fejre estem, miközben három pohárral egyensúlyoztam a kezemben.
- Byun, a hetesnél téged akarnak - mondta Jongdae egy sejtelmes mosollyal, mire az említett asztalra sandítottam.
Hát persze, hogy mind lányok voltak... Kis lépésekkel közelítettem feléjük, majd amikor odaértem, egy ingerült sóhaj kíséretében hamis mosolyt erőltettem az arcomra.
- Hölgyeim, mit hozhatok? - kérdeztem tapintatosan, miközben végignéztem rajtuk.
Körülbelül hat szempár szegeződött rám. Előreláthatólag ki fognak készíteni.
- Oppa, olyan cuki vagy!
- Nem cuki, hanem szexi!
- Kérhetnék egy adag Baekhyunt, köretnek pedig egy kis Baekhyunt?
- Mikor fogsz újra énekelni? Olyan gyönyörű hangod van.
- Oppa, elveszel feleségül?
Jesszusom... Túl sok lány, túl sok kérdés, túl sok kétségbeesett hang. Sosem tudtam ezeket a helyzeteket kezelni. Aranyosan mosolyogtam, és berögzülten úgy tettem, mintha nem hallottam volna semmit, miközben némán segítségért kiáltottam.
- Csajok, Baekhyun túl gyökér lányok társaságában, de engem bármikor felfalhattok - pont megfelelő időpontban jött segíteni Jongdae.
Próbáltam a tekintetemmel hálát sugározni felé. Ilyenkor áldom őt, hogy túl jól ismer.
- Oppa, ugye majd egyszer eljössz meglátogatni? A szüleim elutaztak, és egyedül vagyok otthon. Yongsan-gu, Jangmunro ötvennyolc - mondta az egyik legellenszenvesebb lány, miközben az utolsó mondatot még jobban kihangsúlyozta, és elmondta legalább még kétszer.
- Mindenképp - válaszoltam ironikusan, miközben a föld alá kívántam a csajt.
A másik kép pár centiméterrel arrébb ékeskedett a falon, amire az volt írva, hogy „a vendég szava IS szent és sérthetetlen".
Rohadj meg, Junmyeon...
Mivel a vendégek száma rövid időn belül növekedett, ezért a főnök behívott még három pincért, hogy a törzshelyesek szenvedhessenek a bőség zavarában. Én az utolsó pár órára azt csinálhattam, amihez igazán értek - énekelhettem. Más ruhát öltöttem magamra, az olajzöld kötény helyett most egy öltöny simult rám, de egyáltalán nem volt kényelmetlen viselet. Beálltam a kijelölt helyemre, és amikor meghallottam a halk zongora dallamait énekelni kezdtem és végre úgy éreztem, hogy ez az, amit mindig is akartam. Énekelni, ezáltal kifejezni az érzéseimet. Hogy a közönségnek megmutathassam az érzelmeimet egy-egy dalszövegen keresztül. Imádtam énekelni, szabadjára engedni a hangom, ami különleges reakciókat vált ki mindig az emberekből. Olyan ez, mint az írás, csak ott az író a képzeletét engedi szárnyalni. Ezt tettem én is a hangommal. A lányok örömére. A legújabb és legkedveltebb slágereket énekeltem, koreait és amerikait egyaránt. A lányok azt szokták mondani, hogy „édesen szexi" vagyok, amikor amerikai dalt éneklek, de kizárólag az akcentusom miatt. Milyen kedvesek... A mai napra betervezett utolsó dalt kezdtem el énekelni, amibe belesűrítettem minden érzésemet, mert a kedvenc zeném volt, a tartalma a viszonzatlan szerelmet boncolgatta. A vágyakozást. A reménytelenséget. És ilyenkor jövök rá, hogy mekkora szerencsétlen is vagyok. Egy darabig boldog tudatlanságban, könnyű mámorban énekeltem. A szememet lehunytam, de még így is éreztem a tekinteteket, amik szinte megperzselték a testem - jó értelemben. Utána csak az utolsó gyönyörű, mindent elmondó dallamot hallottam. Az egykori búcsú melódiáját. Lementem a színpadról és az öltöző felé indultam, mert ilyenkor mindig megvártam Jongdaet. Nem sokkal később végez ő is, én pedig addig kényelmesen át tudtam öltözni.
- Öregem, bocs, hogy befogtalak. De nem így beszéltük meg Jonginnal, így ki kellett találnom valami megoldást.
- Semmi baj, te idióta - vállon veregettem, és elmosolyodtam azon, hogy így törődik velem. Ezután hülyeségekről beszéltünk, és elmesélte, hogy tegnap hány lány kapott rá a Jongdae-horogra. Soha nem értettem, hogy hogy mesélhet ilyen büszkén a nőügyeiről.
- És a kicsi Baekhyunnak ki volt a legutóbbi áldozata?
Na, most kell kitalálnom valami frappánsat...
- Öö, izé... Áll a farkam erre az új csajra. Ha már a címét is elmondta - valami egész realisztikusat akartam hazudni, és büszke voltam magamra, hogy ezt kitaláltam.
- Ó, Haneul. A cicije tizes.
- Hmm. Lehet, hogy be is nézek hozzá. Mi is a címe?
- Yongsan-gu, Jangmunro ötvennyolc - vinnyogta Jongdae ugyanolyan ellenszenves hangon, mint előtte a lány.
- Te ezt hogy tudtad megjegyezni?!
- Olyan szinten kihangsúlyozta, hogy az lett volna a csoda, ha elfelejtettem volna.Végül is, igaza volt. Meg egy Casanova minden csajt ismer a környékről.
Lepacsiztunk, utána mindketten elindultunk haza. Vagyis én csak indultam volna...
- Oppa - az elképesztően vinnyogó hangra megtorpantam, és kővé dermedtem. Lehet, hogy ez lesz az utolsó napom a Földön? Ez a nő képes akár darabokra szedni.
- Igen, Haneul? - kérdeztem enyhe fintorral a hangomban, miközben hátrafordultam.
- Arra gondoltam, hogy akár most is elmehetnénk a lakásomra - egyre csak közeledett, én pedig addig hátráltam, ameddig el nem értem egy masszív falat.
- Ezt... nem tartom jó ötletnek - nyeltem egyet, miközben kétségbeesetten néztem a szemeibe.
- Miért nem? Ugyan oppa, ne kéresd magad. Tudom, hogy mire vágysz - egyre csak közeledett a vörös rúzzsal kikent ajkaival, és már olyan közel került hozzám, hogy elszívta előlem az oxigént, de valami vészharang felriadt bennem.
- Meleg vagyok - nyögtem ki, amilyen gyorsan csak tudtam, ő pedig lassan engedte le a kezeit, amik eddig a vállamat szorongatták.
- Hogy... micsoda?
Most talán egy világ omlott össze benne. Üveges volt a tekintete, az arcán mégis annyi érzés suhant át. Mintha tőrt döftek volna a szívébe, legalább annyira volt fájdalmas az arcmimikája. Könyörgöm, tehetek én róla?!
- Jól hallottad. És most szeretnék hazamenni.
- Ah, végre.
Felért egy orgazmussal, ahogy ledőltem az én kényelmes ágyamra, és szinte belesüppedtem a matracba. Már nem akartam semmi mást, csak aludni. De előtte elmentem zuhanyozni - ezúttal tényleg CSAK zuhanyoztam. Nem fantáziálgattam feleslegesen, már túl fáradt voltam mindenhez. Körülbelül öt percig álltam a zuhanykabinban, de bőségesen elég volt ez az idő is. Sajnos, amikor a derekam közé tekertem a törülközőm, azt képzeltem, ahogyan ő rám fonja az ujjait - szinte éreztem a fülem tövében a meleg leheletét, és a fürdő vízpárás csempéin visszhangzott a tökéletes hangja. Fáradtnak éreztem magam és ezen még az általában frissítő zuhany sem segített. Amikor már azt hittem, hogy nyugtom lesz, kopogtattak. Hát persze, hogy valakinek az éjszaka közepén kell zaklatnia és persze, hogy ráadásul úgy kell ütnie az ajtót, mint egy elmebetegnek...
- Megyek már!
A kilincsre helyezve nyomtam le a kallantyút, és amikor résnyire volt nyitva az ajtó, megláttam egy nem kívánt arcot gondolkodás nélkül csaptam be, de neki gyorsabbak voltak a reflexei.
- Te meg mit keresel itt?! - kérdeztem feldühödten, miközben mindketten küzdöttünk a dominanciáért.
Eddig hárítottam minden próbálkozását, de mivel ő mindig is erősebb volt nálam, tudtam, hogy nemsokára bejut a lakásomba.
- Engedj már be, te hülye gyerek!
- Takarodj innen! - szinte már ordítottam, de vissza kellett magam fognom a szomszédok miatt.
- Beszélnünk kell! Engedj be. Utána ha beszéltünk, elmegyek - megenyhült a hangja, és már az ajtó tolását is abbahagyta.
De mit keres itt ez az idióta?