annyira bánt, hogy még a semmi közepén
is tele vagyok ürességgel;
megszeppent csendbe burkolózott üvöltéssel.
A tömény vodka keserű íze olyannyira marta Jungkook torkát, hogy úgy vélte, rögvest összehányja magát, ám csak akkor állt le az ivással, mikor már az utolsó cseppek is kiürültek a félliteres üveg aljáról. Egy ideig, világát sem tudva fetrengett az üres otthonának padlóján, s a forgó, vibráló plafont bámulta. Teste könnyűvé, szinte légiessé vált, s ő ezt igazán élvezte: Olyan volt, mintha meghalt volna.
Nem érzékelte az idő telését, csupán arra lett figyelmes néhány óra múlva, hogy kint a nap immár magasan járt, s a nappali szürke parkettáját megcsíkozták az égitest lágyan melengető sugarai. Fogalma sem volt, vajon elaludt, esetleg elájult-e, amiért nem emlékszik az éjszakai, sem a reggeli órákra, ám valójában nem is érdekelte: Csupán egy dolog volt, ami foglalkoztatta, mégpedig, hogy rettenetesen sajgó feje többé nem tompa, s gondolatai mintha ismét elkezdenének hemzsegni az agya mélyén, próbálva előrébb, s előrébb jutni, hogy aztán kitörhessenek a felszínre. Jungkook ezt nem hagyhatta. Bármit, a világon bármilyen fájdalmat el tudott volna viselni azokban a percekben, ám ezt az egyet nem. Azonnal talpra ugrott, de szinte azonnal vissza is esett a földre borzalmas szédülése miatt; nem foglalkozott vele, ismét, nyomban felkelt, s mikor már úgy gondolta, stabilan állnak körülötte a falak, elindult. Nem foglalkozott semmivel (igazából, el sem jutott a tudatáig, mennyire szörnyen is nézhet ki, meg, hogy otthoni, már-már pizsamára hajazó melegítőt visel), csupán megkereste pénztárcáját, hanyagul felhúzta lógó cipőfűzős bakancsát, magára kapta az ajtó mellett felakasztott kabátját, aztán kilépett a bejárati ajtón.
A tiszta, felhőtlen ég révén igazán hideg volt, s a nap is szörnyen vakította Jungkook szűk, karikás, másnapos szemeit, így nem vacilált sokat; betért az első útjába eső kocsmába, s ismét leitta magát a sárga földig. Mikor már úgy érezte, eléggé részeg ahhoz, hogy iszonyatos, sötét gondolatai teljesen háttérbe szoruljanak, felkecmergett a bárszékből, miben ezidáig helyet foglalt, s dülöngélve elhagyta a helyiséget. Nem akart hazamenni. Nem akart időt tölteni azon a borzalmas helyen, ahol elkövette élete legundorítóbb, legborzalmasabb cselekedetét Taehyung ellen, így sokáig csak céltalanul bolyongott Szöul külvárosának utcáin. Az alkohol teljesen felmelegítette, így már nem fázott, s túlságosan bódult, s tompa volt az elméje ahhoz, hogy bármit is felfogjon a külvilágból, így nem igazán zavarta a mellette elhaladó járókelők furcsa, aggódó tekintete, vagy grimaszba ránduló arca. Csak ment és ment, maga sem tudta, hova, egyszerűen csak vitték a lábai, s valójában azt kívánta, bárcsak eljutna a világ végéig, hogy aztán a laposföldhívők nagy örömére leeshessen a bolygó széléről. Balszerencséjére, a világ végéig nem jutott el, azonban, egyszer csak az iskolájához közeli kosárpálya mellett találta magát. Fogalma sem volt, hogyan került oda, hiszen leginkább idegen utcákon ment keresztül, s mikor megpillantotta az ismerős helyet, azonnal felfordult a gyomra. Már éppen azon volt, hogy a lehető leggyorsabban hátraarcot vegyen, amikor megütötte a fülét egy hang, mely maga volt a megtestesült rossz ómen.
- Jeon, micsoda meglepetés!
Dohyun komótos léptekkel állt meg Jungkook előtt, s karbafont kezekkel, hamiskás mosollyal kezdte méregetni őt. Mellette ott állt három fiú: Bár, Jungkook erős kettőslátással küszködött éppen, de mintha a srácok közül ketten ugyanazok az egyének lettek volna, akiket néhány hónapja megfenyegetett, mikor azok Taehyungot gúnyolták. A harmadik személyt nem ismerte, bár gyanította, csupán Dohyun egyik agyatlan csatlósáról van szó. Kook nem szólt, bágyadtan, üres tekintettel meredt az útját állókra.
- Haver, úgy dülöngélsz, mint a krumplis zsák, csak nem be vagy baszva? – kérdezte az imént megszólaló, tettetett érdeklődéssel, majd felnevetve lökött egy hatalmasat Jungkook mellkasán, ki ennek hatására szédülten bukdácsolva lépett párat hátra. – Ezért nem voltál ma suliban? Ejej, Jeon, nagyon elkanászodsz – ciccegett, fejét csóválva, miközben a másik három csupán fölényes mosollyal követte figyelemmel az eseményeket. – Na mi van, már megszólalni sem bírsz, te patkány? Bűzlesz, mint egy alkoholista, hol marad a keménység, he?
Miután Jungkook továbbra sem felelt semmire, s arcán sem látszott semmiféle érzelem, Dohyun dühében még egyet lökött rajta, s ezzel sikerült elérnie, hogy a fiú elterüljön a fűben. Kook meg sem próbált felállni. Nem érdekelte. Semmi nem érdekelte.
– Na mi van buzikám, hol a harci szellem? – állt meg fölötte Dohyun, s felvont szemöldökökkel nézett le a földön heverő társára. – Olyan undorító jelenetet rendeztetek le a múltkor a pornós szukáddal az iskola előtt, hogy azt hittem, behányok. Virágok, meg smárolás mi? Ez nem Anglia, te ocsmány libsi, itt a magadfajtáknak nincsenek jogaik, mégis mit képzelsz? – Ekkor meglendítette iskolai egyenruhájába bújtatott lábszárát, s erőből egy akkorát rúgott Jungkook oldalába, hogy a fiú rögvest összegörnyedt fekvő helyzetében. – Tudod, a legutóbbi alkalommal, amikor összefutottunk, kibaszottul eltörted az orrom! Fel tudod fogni, mennyibe került megcsináltatni, hogy normálisan álljon?! Azóta is csak az hajtott, mikor adhatom végre neked vissza ezt az egészet, de hát, azt hittem legalább vissza fogsz ütni. – Ezzel még egyet rúgott a fiúba, ezúttal a sípcsontját találva el.
Hamarosan a másik három srác is Jungkook köré sereglett, s minthogy rajtuk kívül egy árva lélek sem tartózkodott a sportpálya közelében, fölényes tekintettel néztek le a fűben nyűglődőre. Kook jól tudta, félnie kellene, ám egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy foglalkoztassa ez az egész: Ha meghal, akkor meghal, úgy sem érdemel mást. Ezek az ostoba gyökerek még szívességet is tesznek a világnak azzal, ha halálra verik őt, meg a benne nyugvó szörnyeteget. Üres, bágyadt tekintettel nézett fel a négy egyénre, kik még a napot is eltakarták előle, s ahogy megérezte az újabb, egyre erősebb és fájdalmasabb rúgásokat, egyszerűen összeszorította a szemhéját.
*****
Taehyung ideges volt egész nap. Mégis hol lehet Jungkook? Nem elég, hogy folyamatosan elmenekül előle, visszautasítja a segítségét, nem válaszol az üzeneteire, sms-eire, de már a suliba sem jön be, gondolta. Mikor már dél is elmúlt, s Kookról még mindig nem volt semmi hír, Taehyung bosszúsan szelte át a gimnázium épületét, szemeivel mindenhol Hoseokot, vagy Yoongit keresve, hátha ők tudnak valamit a fiúról. Aggódott, rettenetesen aggódott, hiszen szerelme még sosem, egyetlen napot sem hiányzott az iskolából, a lógás pedig végképp nem volt jellemző rá, s az, hogy pont ebben a kritikus helyzetben nem jelenik meg, egyáltalán nem volt nyugtató. Taehyung látta, tudta, s érezte, hogy kedvesének valami problémája van, talán súlyos is, de egyszerűen nem értette, miért akarja ennyire távol tartani őt magától? Talán hozzá kapcsolódhat ez az egész? De hát miért, mi okból – ő csinált volna valami olyasmit, amitől Jungkook teljesen begolyózott? Vagy talán csak ő is a részese? Mi van, ha Jungkook egyszerűen megelégelte ezt az egész helyet, s itt mindenkit, és csupán a maró honvágy az, ami bántja? Taehyungnak már minden eszébe jutott, szinte megőrjítette a sok találgatás, teória, s furcsa mód, ez nem hogy feladásra, de még erősebb, több, jobb küzdelemre késztette őt: Akkor is kideríti Kook rejtélyét, ha az életébe kerül, határozta el, mert hiszen szerette a fiút, nem fogadta el ezt egyszerűen csak így. Nem tehette meg, majd’ beleroskadt, ráadásul, ha esetleg szerelmének valami komoly gondja van, mindenféleképpen segíteni szeretett volna neki.
Ahogy a gyönyörű fiú megpillantotta az épület egyik hosszú folyosóján álldogáló, általa keresett párost, azonnal felderült az arca. Egy rövid meghajlással üdvözölte Yoongit és Hoseokot, majd szinte levegőt sem hagyva a két srácnak, azonnal hadarásba kezdett. Gyorsan megjegyezte, hogy sajnálja, hogy ilyenekkel zavarja őket, de fogalma sincs, ki máshoz fordulhatna, aztán már bele is kezdett hosszú beszámolójába arról, hogy mennyire furcsán viselkedett Jungkook az elmúlt időben; mesélt a fiú düh, s pánik kitöréseiről, rohamairól, a hangulatingadozásairól, ezután pedig eldarálta a különös szakítást, meg azt, mennyire fusztrált, s tehetetlen is ő éppen. Mondandója végéhez érve látta, hogy Yoongi csupán értetlenül, tágra nyílt szemekkel pislog felé, ám – nagy megkönnyebbülésére – Hoseok azonnal kapcsolt.
- A manóba! – kapott a fejéhez rögvest az utóbb említett, majd összeráncolt szemöldökökkel, hosszasan morfondírozva meredt Taehyungra, mintha csak éppen összerakna valamit a gondolataiban. – Jungkook kétszer is beszélt nekem ezekről. Először, a verekedésetek után, aztán pedig, múlt hétvégén, de az tényleg nagyon durva volt, szerintem még sírt is a telefonban.
- Mi van?! – Yoongi és Taehyung szinte egyszerre szólaltak fel, olyan hangosan, hogy több, arra járó diák is feléjük kapta a tekintetét, ám ez egyáltalán nem foglalkoztatta őket, legalább is, Taehyungot biztosan nem. Hevesen rivallt rá Hoseokra, hogy folytassa, s érezte, sokkal indulatosabban cseng a hangja, mint általában.
– Basszus… - Hoseok beharapott ajkakkal, megbánó, szégyenletes tekintettel mustrálta a járólapot. – Hogy én mekkora barom vagyok! Hogy nem vettem észre?
– Az isten áldjon meg, mégis mit? Mondd már! – Taehyung görcsösen szorította vékony ujjait a másik fiú zakójának vállára, heves cselekedetével még saját magát is meglepve.
Hoseok nagyot sóhajtott. – Mindkétszer arról beszélt, hogy attól fél, bánt téged. – Ekkor jelentőségteljesen nézett Taehyung szemeibe, minek után a gyönyörű fiú meglepetten eresztette el társa egyenruháját, s érezte, ahogy megremegnek saját ajkai.
– M-mi? Ez mégis mit jelentsen? – tette fel a kérdést zavarodottan.
– Szerintem – hallatta Hoseok, gondterhelten túrva sötétbarna tincsei közé –, szerintem Jungkook fél saját magától – bökte ki végül. – És téged pedig még jobban félt saját magától – pillantott ismét Taehyungra. – Lehet, nem sikerült túl egészségesen feldolgoznia az irántad táplált érzéseit, vagy… Igazából nem tudom, inkább nem is mondok semmit, mert Jungkooknak is csak hülyeséget tanácsoltam. Annyira buta vagyok!
– Na jó. – Yoongi higgadtan pillantott az önostorozásba merülő Hoseokra, s az ájulás szélén álló, teljesen elfehéredett, aggódó Taehyungra, majd megforgatva a szemeit, mindkettőt jól karon boxolta. – Ébresztő, hülye gyerekek! Mi a francot állunk még itt? Most azonnal megkeressük a depis Jeont, mielőtt még valami kárt tesz magában! Hajrá!
Taehyung meglepetten ocsúdott fel, főként, az ütés hatására, ám mielőtt bármit is mondhatott volna, Yoongi már elindult az iskola kijárata felé. Ő bambán nézett össze Hoseokkal, ám néhány másodperc után észbe kapva, már loholtak is az előre törtető, alacsony srác után.
***
Jungkook elokádta magát. Amint egy cipő a hasfalába préselődött, gyomra azon nyomban kiadta a tartalmát, bűzös, leginkább csak alkoholból álló folyadékot, meg vért öklendezve fel. Ekkor a körülötte állók eszeveszett hahotázásba kezdtek, s Kook érezte, ahogy valaki még egy utolsó, erőteljes ütést mér vonagló testére, majd egyszerűen csak ott hagyták, had fetrengjen tovább saját okádákában és vérében. Sajgott mindene, mozdulni sem bírt, a világ forgott vele, a nap vakította, s úgy érezte, ilyen közel még sosem volt a hívogató véghez. Oldalra fordította a fejét, s a távolba révedt, ám homályos foltokon kívül semmit sem látott. Zúgott a füle, a város távoli zajai összemosódtak, és ő csak tehetetlenül, rettenetesen tompa elmével nyűglődött. Remélte, hogy meghal, s ha Isten nem tagadta volna őt ki, biztosan még imádkozott is volna az élete végéért. Mikor pedig három, homályos alak elkezdett futni felé, azt hitte Dohyunék jöttek vissza, megadni neki végre a kegyelem döfést, ám ahogy megpillantotta a feléje hajoló Taehyung rémült arcát, immáron biztos volt benne, hogy elhunyt. Csak az angyalok lehetnek ilyen gyönyörűek, s kegyesek, gondolta magában, majd átadta magát a szemhéjaira nehezedő súlyos sötétségnek. Egyedül az a tény bosszantotta kissé, hogy vajon miért is a Mennyország küldöttei fogadják őt, mikor ő egyenesen a Pokol legmélyebb bugyrát érdemli?
____________________
csóró Jungoo://
Okkké, szóval, már csak két rész (+ egy bónusz, hehe) van hátra, és abból is a holnapi lesz a legeslegfontosabb rész, amiben kibontakozik a történet lényege/tanulsága!! 🌼✨
Köszönök szépen nektek mindent, legyen további szép napotok!!! 💌