Marissa elhúzta a függönyt és bizonytalanul kinézett a hintó ablakán.
Balra előttük állt egy hatalmas ház, hatalmas fenyőfákkal övezve. Nem volt se kerítése, se bitumenes rávezető út, csak egy hintónak elég széles földút. Sherlock úgy állította meg a lovakat, és fordította a hintót, hogy az, a ház felől takarásba legyen az út melletti cserjéktől és fáktól, de ők maguk tökéletes rálátást kapjanak a majorságra.
Marissa kinyitotta az ajtót és átmászva bátyja mellé a bakra fogta és felült inkább a hintó tetejére. Kényelmesen törökülésben leült Sherlock felett és kíváncsian méregette vele, némán a házat.
E napot megelőzően toppant be hozzá hirtelen a férfi,- mint azt már megszokta egy üggyel kapcsolatban. Elmagyarázta az eddigi események folyását és a helyzetet, amellyel egyedül most nem tudna megbirkózni.
A nyomozása során kiderítette a hullaházban, hogy az egyik meggyilkolt személy Elwood McGrath volt, egy középnemesi családból származó vállalkozó. Marissa nem sokat hallott a fickóról, párszor talán olvashatta a nevét az újságokban, de nem igazán volt a reflektorfényben a pasas. Leginkább a rakparti áruszállítóktól, a rakományhajók kapitányaitól és néhány üzletember elbeszéléséből tudnak a fickóról. Sherlock úgy gondolta, ha a pasas ex-és importban utazott, akkor biztos szép kis vagyona lehetett, amit hol máshol őrizhetett volna, mint a bankban. Mivel magán számlája volt, a bankár azt tanácsolta bátyjának, hogy beszéljen McGrath bankárával.
- Szóval magán bankára volt. - tűnődött Mara a fák lombját nézegetve.
- És igen bizalmas, ha csak az tudta rajta kívül kezelni a bankbetétet. - bólintott bátyja.
- Ezt honnan tudod? - fordult a lány Sherlock felé.
- Nos, voltam olyan furfangos, és McGrath unokaöcsének, Simon McGrathnak mutatkoztam be. Sajnos így is elutasították kérelmemet, miben szándékoztam egy pillantást vetni a számlaszámra és az esetleges adóságokra. De nem engedték, mondván csak az úr, és a bankára van felhatalmazva erre.
- Hát...- grimaszolt Marissa majd ügyesen leugrott a földre. - Akkor most meglátjuk, mit is hagyott hátra McGrath. Biztos nem ismerhetik a bankárát?
- Az eleddig sosem mutatkozott háznál, mindig csak McGrath ment hozzá, egyedül.
- Reméljük. - sóhajtott Mara és megvárva bátyját, hogy az mellé érjen, majd egymásba karolva elindultak a kavicsos úton a McGrath házhoz.
A kopogtatás után jó öt percet várniuk kellett, mire hangokat hallottak belülről. Cipőkopogás, ajtónyikorgás, majd zárcsörgés.
Az ajtó megmozdult befelé, és résnyire kinyílt, így Marissa bármennyire döntögette a fejét, nem sikerült benéznie a házba.
Másodpercekkel később egy nő jelent meg az ajtónyílásban. Az asszony körülbelül negyven múlhatott, a szeme sarkában és szája körüli ráncok miatt, de kinézhetett volna hatvannak is, haj tövénél őszülő fürtjei, a beesett arc, és karikás szemei miatt. Óvatosan, bizonytalanul méregette Marát és Sherlock-ot, mintha csak pillanatokon belül rátámadnának a nőre.
- Keresnek valakit uram? - emelte sápadt arcát Sherlockra, miközben elfehéredő ujjbegyekkel szorította mag mellett az ajtófélfát.
- Jó napot asszonyom. A nevem Theodor Frankly, a kisasszony mellettem pedig Rosaly az unokahúgom. A megboldogult Elwood McGrath magán bankára volnék. Azért jöttem, hogy feljegyezzem, a halála miatt történt, kisebb pénzügyi bonyodalom értékét.
A nő szemei összeszűkültek, amitől szinte csak ijesztően sötét lila szemhéja és a szeme alatti még feketébb karikák látszottak. Mintha nem lenne szeme, csak két sötét lyuk... Indulatos, már-már gyűlölködő arccal végigmérte Sherlock-ot, majd előrébb lépett az ajtóból, és kicsit szélesebbre tárta az ajtót.
Marissa csak ekkor tudta észrevenni, a félhomályos belső tér miatt, hogy a nő fekete gyászruhát visel. Halkan felsóhajtott és elnyomott az orra alatt egy káromkodást, miközben - nem törődve fivére szorításával- hátrálni kezdett.
- Azt mondja, hogy maga El bankára lenne? - sziszegte bátyjának a nő. - Tudja uram, igaz, sokszor mondják nekem, hogy mióta Elwood elment megbomlott az eszem, - agresszívan hátrébb lökte Sherlock-ot a mellkasánál, majd megragadta az ajtókilincset és rájuk ordított - de talán csak megismerem a saját bankárunkat, te senkiházi imposztor!
Sherlock megrezzent, mikor az ajtó becsapódott, megremegtetve a ház környező ablaküvegeit.
Pár pillanatig csak állt és az imént bevágott ajtót bámulta, majd lemondón legyintett és húgához fordult.
- Pedig azt hittem csak az az átkozott McGrath tudott a bankárról!... Fehérnépek...-legyintett dühösen- Sosem értettem az eszement szeszélyeiket!
- Nos, ha az én férjemnek is lenne egy privát bankszámlája, és egy eltitkolt bankára, valahogy rájönnék.
- Abban nem kételkedem...! - fortyogott tovább a férfi, amit visszasétáltak gyorsan a kocsihoz, még mielőtt rájuk küldik a házőrző ebeket. - Nők...eszement egy népség!
- Úgy látszik szükséged lesz a további segítségemre is. - kuncogott Mara.
- Kérlek, ne tedd megalázóbbá ezt számomra! - sóhajtott Sherlock, miközben felkapaszkodott a bakra. - Csak...maradj addig csendben. Jó?
- Ahogy kívánja detektív uraság! - nevette el magát Marissa, majd beugrott az utastérbe.
Cornelius Fawns ráérősen olvasgatta napilapját, miközben arra várt, hogy a tömeg, amiben éppen állt meginduljon végre az omnibusz felé. Nemsokára tizenegyet üt az óra, s neki azelőtt meg kell érkeznie Othélia-hoz, hogy pár órácskát nála tudjon lenni, mielőtt otthon hiánya feltűnő nem lenne.
Mélyen homlokába húzta hát kalapja karimáját és előrébb csoszogott, amint lehetősége nyílt rá.
Mikor már elfogyott a türelme lábujjhegyre állt és nyakát nyújtogatva előre akart kiáltani valami olyasmit, mint "induljon már meg az istenit, nem érünk rá egész nap" vagy "maguknál egy éticsiga is gyorsabban mozog, gyerünk már" amikor is valaki durván nekiment a vállának hátulról.
Indulatosan prüszkölt, mivel idegeit a várakozás pattanásig feszítették és nagy levegőt véve hátrafordult, hogy leordítja a mögötte lévő szerencsétlent. Ám mikor megfordult, hogy szembe nézzen a lökdösővel, a torkán akadt az ordítás.
Egy fiatal, tünemény nézett fel rá, hunyorogva, orrát finoman felhúzva. A hölgy huszas évei elején lehetett, éjfekete haja selymesen fénylett, halovány bőre makulátlan volt arcán.
- Elnézését kérem, uram. - pislogott a bankár szégyenkezve. - Akkora a táskám, magam is eltörpülök mellette, és nem tudom igazán kezelni így, hová- és kinek megyek neki. - a lány hátrébb állt és maga mellé húzta szinte gömbölyű táskáját, igazoláskép szavainak.
Cornelius megigézve figyelte, mennyire ártatlan és tiszta a lány arca, milyen csillogó kék szemei vannak. Egy kacér gondolat ütött szöget a fejében, mellyen pár pillanatig eljátszott, mitől vigyorognia kellett.
- Ugyan, ugyan, semmiség az egész hölgyem, meg sem éreztem. - előre lépett, hogy elvegye a lánytól a táskát, úgy ügyeskedve, hogy közben ráérősen végig simítson annak kezén. A lány erre elpirult, de nem kapta el a kezét, csak mosolyogva elfordult. - Miféle úriember az olyan, aki nem segít az arra rászoruló kisasszonyoknak? - duruzsolta és átvette a lánytól a csomagot.
- Maga túl kedves, uram. - kuncogott a lány.
- Csak azt teszem, amit a lovagiasság megkövetel.
- Ez igen nagyra becsülendő. - helyeselt a lány. Mielőtt még bármit szólhatott volna Cornelius, a tömeg hangosan felmorajlott és az embertömeg körülöttük megmozdult előre. Visszafordult hát az omnibusz irányába, és finoman -mivel hölgy társaságában volt- utat kezdett törni maguknak a tömegben.
Egy, a leszállóhoz közel eső helyet foglaltak el, s direkt előre engedte a kis hölgyikét, hogy aztán betudja szorítani az omnibusz fala és maga közé. Rámenősen átvetette karját a válla felett, mintha csak a széktámlába akarna kapaszkodni. A leány porcelánbőre rózsaszínűvé változott, s feszülten összébb húzta magát.
- És...hová utazik, ha szabad kérdeznem? - pislogott zavartan rá a lány.
- Oh, nem messze... Az irodámba vagyok hivatalos. Igaz ma szabadnapot vettem ki, de tudja hogy megy ez. Ha valamit rendesen akarsz csinálni, azt magadnak kell csinálni.
A lány felvonta a szemöldökét és rávillantott egy selytelmes félmosolyt.
- Ezzel bizony én is tudok azonosulni, uram. Jobbab, mint ahogy azt eltudja képzelni.
A lány szemében volt valami provokatív, ami arra késztette Corneliust, hogy elfelejtse az Othelia-hoz való látogatását, és inkább azt a pár órácskát, ezzel az új fogásával töltse.
Megkérdezte mi a lány neve, de ő csak annyit válaszolt Amanda, vezetéknevet nem említett. Megpróbálta azt is kiszedni belőle, mire a lány azzal felelt: ha elkíséri a bátyja apartmanjához, az út végén elárulja teljes igazi nevét.
- És hol lenne a bátyja apartmanja? - kérdezte, maga szerint lehengerlő hangjával, amitől mindig elolvadnak a nők.
- A következő leszállónál, ha megállunk már közel van. - kacagta a lány, mire hangos csengetés hallatszott végig a üléssorok között, ami a leszállót jelezte.
Cornelius felpattant és segítő kezet nyújtva a hölgynek, leszálltak a járdára, mikor a hatalmas fogat lelassított.
- Erre, jöjjön! - intett maga felé Amanda és sietősen elindult a szemben lévő háztömbök között. - Tudja, a fivérem is bankár, így megvett egy egész lakást. És most, amíg itt-tartózkodok, nála lakok.
Befordult egy homályos sikátorba és ütemesen, hátra-hátra pillantva mutogatott előre.
- Kérem, jöjjön! - mosolygott a férfira, sejtetve számára valamit. Cornelius elszántan megszaporázta lépteit, hogy utolérje a lányt, amint az befordult még egy sarkon, ám mikor átlépett a járdaszegélyen egy magas, fekete köpenyes alakkal találta szembe magát. Hirtelenjében azt se tudván, mihez kezdjen lecövekelt a lába, s csak nézte elkerekedett szemekkel az alakot. Az megragadta a vállánál fogva, s erélyesen a falhoz csapta.
- Uram, ő itt a bátyám. - ekkor látta meg Amandát a fickó mögött, keresztbe tett karokkal. Amikor ránézett, az előző ártatlan tekintetű hölgyikéből semmi sem maradt meg a lányban, helyette egy veszedelmes nőszemélyt látott maga előtt. - Ha nem bánja, most beszélgetni fogunk magával. - lépett melléjük a nő, és a háta mögül egy kopott vászonzsákot húzott elő. Cornelius ordítani akart segítségért, de a fekete köpenyes férfi a szájára szorította a tenyerét olyan erővel, hogy a bankár érezte a vért, kicsattant ajkaiból.
A nő ráhúzta a fejére a zsákot, aztán minden félhomályos lett.
Érezte, hogy felkapják a vállukra. Hányingere lett, mivel keményen a gyomrába vágott az a váll...
Aztán durván befektették valamibe, ahol lószagot érzett. Aztán zökkentek egyet és megindult a fogat. Az út némaságban telt elrablói részéről, hiába ordítozott, kiáltozott, rimánkodott ő maga.
- Ma chumas tu ag èigheachd, cluinnidh tu agus stadaidh sinn aig a 'cheann thall! - hallotta a nőt, aki Amandának mondta magát. Nem ismerte a nyelvet, nem angolul beszélt. És ez még jobban megrémisztette.
- An uairsin dùin e! - szólt a férfi.
Megakarta szólítani őket, rimánkodni az életéért, könyörögni, hogy ne bántsák, ám nem tehette meg. Mielőtt levegőt vehetett volna, egy erős ütést érzett a halántékán, majd teljes sötétség borult agyára.
Sherlock, húga jelzésére lehúzta a fickó fejéről a zsákot és hanyagul ledobta a földre. Az üg4yvéd még mindig ájult volt, minekután kapott Marissától egy ökölcsapást a halántékára. Mara türelmetlenül felsóhajtott és a bátyja mellé lépett.
- Erre most nincs időnk! - motyogta és leguggolva Cornelius Fawns mellé erősen pofon vágta azt. A férfi arca oldalra hajolt, láthatóvá téve az azonnali vörös foltot, majd újra lehanyatlott a feje a mellkasára.
- Nem szétverni kell Marissa, felkelteni. - dorgálta tárgyilagosan Sherlock. Finoman maga mögé húzta a lányt, az ő helyére lépett és ballonkabátja belső zsebéből előhúzott egy kis fiolát. Óvatosan kidugaszolta, majd ügyelve, hogy jól elhajoljon az üveg szájától a fickó orra alá nyomta azt.
Pillanatokon belül az ügy3véd szemei felpattantak és köhögve, hörögve dobálta a fejét, hogy elkerülje az orra alá dugott szagot.
- A fészkes fene! Vigye a képemből ezt a valamit! Vigye! -krákogta, miközben megpróbálta a teste többi részét is oldalra fordítani, ám útját állta a kötél.
Meglepetten nézett le ölébe, majd legevőért kapkodva feléjük vetette a fejét vádlón.
- Maguk megkötöztek! - hüledezett vad tekintettel.
- Úgy látszik. - vont vállat Mara, nem érdekelve a férfi kínkeserves nyögdécselése és feléje lépett.
Vállánál szorosan lefogta, hogy ne vergődjön, és hogy rá figyeljen, majd rászegezte tekintetét.
- Maga volt az elhunyt, Elwood McGrath bankára? - kérdezte nyomatékosan.
A férfi értetlenül ráhunyorított és csóválta fejét.
- Számít az? Miért akarja tudni?
- Itt csak én teszek fel kérdéseket Mr. Fawns. Úgy érzi olyan helyzetben van, hogy megválaszthatja mire felel és mire nem?
Nem jött válasz, csak egy hangos nyelés és az izzadtságtól csillogó homlok, aggodalmas ráncolása.
- Szerintem is. - bólintott a lány elégedetten. - Szóval, újra előröl: Maga volt Elwood McGrath bankára?
- I-igen! - heves bólogatás. - Elwood McGrath bankára vagyok! Neki dolgoztam, tudom minden bankfiókjának kódját, tudom a részvényeinek az értékét, tudok róla mindent, ha kiakarják semmizni és tudok segíteni, csak ne öljenek meg, kérem ne öljenek meg!
- Nem is tudom...- Marissa felvont szemöldökkel a férfi mellé térdelt és csücsörített ajkaival. - Veszélyes helyzet ez, ami fent áll Cornelius, és ha elkottyant valamit...
- Nem, nem! Én nem! Hallgatok az egészről, meg se történt!
A lány belemélyesztette tekintetét a férfiéba és pillanatokig némán tanulmányozta a tekintetét.
- Tudnunk kell néhány bensőséges adatot az úrról. Például a van-e a számláján pénz, mennyi adóssága van, a közelmúltban voltak-e átutalásai valahova?
- Mindent elmondok, amit csak akarnak! - nyeldekelt a férfi falfehér arccal. Marissa tűnődve elhúzta a száját. Nem állt szándékában megölni a férfit, hisz nem tett semmi olyat, amiért kiérdemelné a halált, ám könnyen eljárhat a szája. Ők pedig most igen csak törvényen kívüli dolgokat tettek, és tenni fognak. Emberrablás, hamisítás... Nem kéne ezt megtudnia a rendőrségnek.
Mara nagyot sóhajtva visszafordult bátyjához.
- Ezt rád bízom öregem. Úgyis neked kell majd beszélni. Én ott se leszek. - újra helyet cseréltek, s Mara lelkesítőn meglapogatta bátyja lapockáját közbe.
- Majd segítened kell a maszkírozásban. - szólt hátra Sherlock miközben végtelen zsebű kabátjából előhúzott egy jegyzettömböt. - Ne menj messze.
- Majd kiálts, ha szükséges vagyok...
Magára hagyva bátyját a kikérdezéssel, kisétált Watson doki rendelőjéből, ahol az ideiglenes vallatási szobát állították fel és átsétált a bátyja lakásába.
A nappali szobába foglalt helyet, kényelmesen elterülve a díványon, arcát melengetve a tűz előtt.
Hezitált pár másodpercet, mielőtt a zsebében lapuló levélhez nyúlt volna. Reggel kapta, becsúsztatva az ajtaja alatt. Még nem volt se ideje, se hangulata felbontani a levelet, de a címről tudta, ki írta.
Jesse-vel már közel egy hete nem beszélt. Ráadásul a legutolsó találkozójuk alkalmával újfent összevesztek. És azóta hírt sem kapott felőle. Persze, ő maga sem kereste a férfit, még csak levelet sem írt neki, mikor lenne szabad, hogy találkozzanak, de úgy érezte, nem szeretne jó darabig találkozni vele.
Amióta csak együtt vannak, szinte alig ismert meg róla többet, mint amennyit azelőtt tudott róla, és nem igazán jut eszébe olyan alkalom, mikor az enyelgés mellett mást csináltak volna.
"Tényleg csak arra vagyunk egymásnak, hogy legyen kit ölelni..." gondolta, miközben végigfuttatta körmét a boríték élén.
- Alig tudunk egymásról valamit...És nincs bennünk közös, drágalátos Jesse. - suttogta, miközben combjáról kihúzva egyik dobókését felbontotta a borítékot.
A sorokat pattogó tekintettel olvasta, alsó ajkát mutató és hüvelyk ujjával összecsípve, majd mikor végzett a kandalló tüzébe meredt.
A férfi egy hétig nem jelentkezett, most pedig arra kéri a lányt, találkozzanak csütörtökön, a Hyde Parkban.
Pislogott párat Mara, majd a tűzbe vetette a papírt.
Úgy érezte, valami nincs rendben a férfival. Valami nincs rendben a kapcsolatukkal, mintha egy lehelet vékony cérnán függne az egész. Nem ismerik egymást, mégis együtt vannak. Több a vitás idő, mint amennyit boldogságban töltenek, mégis együtt vannak...
Mert hát együtt vannak,...nem?
Marissa fáradtan felsóhajtott és az ablak felé nézett.
Szüksége van ilyen kapcsolatra? Ami csak felületesség és üresség?
Ha megtudná ezt beszélni a férfival...talán megoldódna a problémája...
"Talán." morfondírozott, miközben beharapta alsó ajkát. "Talán ha lesz időm rá, foglalkozok ezzel."
A témát azzal zárta le elméjében, hogy csettintett nyelvével és felemelkedve a díványról az ajtó felé fordult. Nem fog ezzel foglalkozni most, ki kell űznie Jesse-t az agyából.
Bátyja kusza könyvespolcaihoz lépett és ujjait a könyvek bordázatán járatva végig olvasta a címeket.
Meglepetésére, a gondolt botanikai-, sebészeti-, vegyszerkeverő szakkönyvek és újságok között talált három irodalmi alkotást is. Sherlock nem sokra becsülte a modern irodalmat...sőt, nehéz volt azt állítani, hogy egyáltalán becsülte-e az irodalmi alkotásoka egyáltalán, így furcsa volt a könyveket a lakásában találni. Talán Watson hagyhatta itt...Vagy valami folytán érdekelni kezdte a szépirodalom bátyját... Mielőtt ezen elgondolkodhatott volna, Sherlock szólította a nevén, a szomszédos szobából.
Amikor belépett a rendelőbe az elfogott jómaraduk fejét hátra vetve horkolt, míg bátyja serényen kalimpált az asztalka előtt, a tégelyek, üvegcsék és tükrök között.
- Segítenél az arccsontban? - kérdezte, miközben hátranézett Marissára. Sherlock arca sehol sem látszott igazán. Orra alatt és állán vékony, hegyes bajusz csüngött, általában jelentéktelen pajesza most megdúsult és orra horgas élét elfedte.
Marissa a férfi mellé sétálva szemrevételezte bátyja alkotását, majd kritikusan az orrára mutatott.
- Az orrod sokkal nagyobb, mint az övé.
- Mivel csak az orr-formát, és nem a térfogatot tudom kimaszkírozni, meg kell elégedni az én nagy orrommal is.
- Ha lenne egy kis púdered tudnám úgy árnyalni, hogy ne legyen feltűnő.
- Tessék. Ott az ecset, ne. Ne azt a nagyot, hanem a kisebbiket. Nem elfeketíteni kell az orrom, csak élt adni bele.
Marissa széket húzott bátyja mellé és úgy tudta csak befészkelte magát, Sherlock mellé, hogy lovagló ülésben ült a székén és előre hajolva kezdte ecsetelni a férfi orr-élét.
- Elaltattad? - bökött fejével a horkoló Cornelius Fawns-ra.
- Más lehetőséget nem láttam arra, hogy egyhelyben maradjon és ne lásson belőle semmit. - Sherlock egykedvűen megvonta vállát. - Jobb, ha nem látja mit csinálunk. Igen valószínű, hogy ha elengedjük, a madárka csicseregni fog.
- És mi van ha a madárka azt fogja hinni, aludt? - csücsörített szájával ravaszul Marissa.
- Mire gondolsz? - Sherlock bozontos szemöldökét érdeklődve felvonta és figyelmét húgára irányította.
- Azt elintézem én. Viszont, most dolgunk van, Mr. Fawns. - Marissa egy ördögi vigyort villantott bátyjára, majd az asztalon heverő táskájához ment és felcsatolta övére.
- Lius! - egy nő hangját hallotta. - Lius bent vagy még? - egy aggódó női hangot.
Cornelius feje zsongott, és lüktetett a halántéka, ahogyan....felkelt az ágyából.
Értetlenül hunyorított maga elé, majd a történések alakulása villámként hasított elméjébe.
A fekete hajú lány.
A zsák a fején.
A kocsi.
A kérdezgetés...
Értetlenül nézett körbe, miért érez maga alatt puha matracot és miért van rajta utcai ruha helyett hálóing.
- Cornelius, ha bent vagy még válaszolj az Istenért! - kiáltotta türelmetlenül kívülről valaki és dübögni kezdett az ajtón.
- Sylvia, te-- te vagy az? - nyögte bágyadtan.
- Ki más lenne Lius? - csattant fel felesége. - Engedj be drágám, bezártad az ajtót!
Cornelius még mindig az események hatása alatt állva, kongó és zavart fejjel feltápászkodott ágyából és ajtaja felé csoszogott.
- Na végre csak! - masírozott be Mrs. Fawns szemlére véve férjét és a szobát.
- Hogy tudtál eddig aludni mondd csak?!
- Tessék?
- Jó, tudom, hogy szabadnapod van, de ezt az egy nyomorult egy napocskát arra akartam használni, hogy együtt legyünk és mondjuk elmehettünk volna piknikezni vagy sétálni a parkban vagy-
- Drágám, pontosan hány óra van? - szakította félbe Cornelius a nőt, mielőtt az hegyibeszédet tarthatott volna neki.
- Fél négy. - válaszolta az furcsállva. - Éppen ezért nem értem, hogyan tudtál egész nap a szobában punnyadni!
- Szobában? De hisz én elindultam az irodához. Nem? - vakarta értetlenül tarkóját a bankár.
Sylvia homlokráncolva csóválta fejét.
- Nem, bogárkám. Te egész nap ki se tetted a lábadat a szobádból, tudom, mert párszor elsétáltam előtte, és mindig zárva volt.
- És az ablakot te nyitottad ki?
- Én? Hogyan?! Biztos te voltál. Lius, olyan furcsa vagy ma! Minden rendben?
- Azt hiszem... Úgy látszik eléggé szokatlan álmom volt...
1869. feb. 6; este háromnegyed hét
Mara még egyszer átolvasta az olajlámpa sárgás fényében a lapot, melyen bátyja kriksz-krakszos kézírása látszódott.
- És ha nem találok semmit?
- Akkor más alternatívát kell találnunk. De megoldható, hisz van még egy hullánk, akiből kitudunk indulni.
- Értem, rendben. - Marissa a füle mögé simította, hajfonatából elszabadult fürtjeit, mélyen a homlokáig felhúzta a csuklyáját és ráadásként, ma egy fekete sálat is az arca elé kötött.
Sherlock a hintóban még utoljára megigazította ál-bajuszát, majd húga felé fordult és kezével jelezve tudtára adta, hogy az akció elkezdődött.
Mara a fák között kocogva végig figyelemmel kísérte, amint bátyja behajt a felvezető úton a házig, majd megáll az ajtóban és bekopog. Saját maga, megállt mikor elérte a ház szélének becsült pontot, és figyelve az ablakokat megbújt egy fa mögött.
Várnia kellett, míg elkezdődik az elterelés.
Sherlock még egyszer az irányába tekintett, mintha csak láthatná a szürkületben a fák között, majd hirtelen fény világította meg az arcát, és kinyílt előtte az ajtó.
Marissa még elvétve megpillantotta a reggel látott özvegyet, aki elzavarta őket, majd figyelmét maga elé koncentrálta.
Elkezdett a ház irányába sprintelni, majd lebújva a kíváncsi szemek elől, a legalsó ablakok alatt kezdett osonni, a fel mentén hátra. Reményei szerint az őrkutyákat még nem engedték szabadon, ugyanis, ha akadályba ütközik, az a ház lakói számára kellemetlen eredményekkel járhat.
Még jobban összehúzta magát, mikor az oldalsó fasorból neszezést hallott, s készenléti pozícióba állva hallgatózott, támadók után. Eltelt egy perc, de nem jött egy kutya sem felé ugatva, így szemmel tartva környezetét, újra elindult hátra.
A ház négy emeletes volt, így egyszerűbb lett volna a legalsó szintről betörni, és azonnal ott kezdeni kutatni, de Mara jól ismerte az efféle kúriákat.
A legalsó szintek a cselédeké volt, ahol csak a legegyszerűbb szobákat helyezték el, így szinte biztosra vette, hogy McGrath dolgozószobája nem ott volt.
A harmadik szintet választotta helyette, amely elég távolinak tűnt a mindennapi ténykedéstől és a lakók lármájától, ahhoz, hogy egy kellemesen csöndes környezetű irodát tudjanak kialakítani rajta.
Nekirugaszkodva, körülbelül tíz méterről elsprintelte magát, s az első öt lépést felfutva a falon megkapaszkodott a legalsó ablak zsalugáterében. A vas nagyot nyikkant, így gyorsan tovább lökte magát a házfalon függeszkedő terasz tetőre. Útját tovább nem tudta folytatni az ablakokon át, hisz a következő tíz méterrel volt a feje felett, így leguggolt és kényelmes tempóban maga elé húzta az övére csatolt kistáskát. Óvatosan kihúzta belőle a felgöngyölt kesztyűit, melyeknek ujjbegyeire és tenyerére vaskampók volta felszerelve.
Felhúzva, gondosan ellenőrizte épségüket, ki-be nyitogatta ujjait, majd körbe forgatta csuklóját. Rendben volt.
Már csak gyakorlatban kellett, hogy működjön.
Vett egy mély levegőt és ereje nagyját összeszedve nekivetődött fel, a falra, tenyereit és csizmaorrát a puhább vakolatba vágva.
Pár másodpercig egyhelyben maradt tesztelve stabilitását. Érezte, a csizmája orra sokkal több munkát fog végezni, mint kesztyűi, így a mászás nagyobb részét combizmaira koncentrálta. Óvatosan, lépésről lépésre haladt, ám örömére, határozottan közelebb került minden egyes másodpercben a céljáig.
Az utolsó két métert már csak két nagy nyújtótással tette meg, majd az ablakpárkányba kapaszkodva egyik kezével , lehajolva elővett egy tőrt a combjára erősített fegyvertartóról és az ablak aljába vágta, hogy felfeszítse.
Pillanatokig nem történt semmi, csak a penge mozgását és vájását hallotta a fában, majd elégedetten szusszant, mikor halk kattanást hallott.
Jobjával hat hüvelyikre feltolta az ablakot, majd feltornászva törzsét a párkányra bekukucskált. A terep leellenőrzése után egyszerűen csak átcsúszott a résen, majd az ablak előtt guggolva hallgatózott. Perceket várt, hogy meghallották-e vagy sem, majd miután az általános, élettel járó zajokat kivéve nem hallott semmit lassan megindult az ajtó felé.
Kikerült egy baldachinnal befedett ágyat és egy halom ruhát a földön, majd az ajtó elé guggolva a fára tapasztotta a fülét. Tompán meghallott valami csörömpölést, de az szintekkel lejjebb lehetett, talán a konyhából.
- Hála az égnek, hogy eljött Mister! - fecsegett tovább, őzvegy Theodora McGrath Sherlocknak, mit sem tudva álcájáról. - Igaz, csak egyszer láttam magát, és akkor is csak újságcikkből, de mikor megjelent az a csaló az ajtómban én egyből tudtam, hogy nem ön az! Még a nevük sem egyezett! Pfff! - fújtatott hevesen és lehuppant a szalon borzasztóan giccses díványára, miközben hevesen kalimpált a férfi felé. - Kérem, kérem üljön le ön is! Beszéljünk kényelmesen!
- Köszönöm asszonyom. - Sherlock letette magát a nő mellé tisztes távolba, majd keresztbe téve lábát sajnálkozón a nő felé fordult. - Még egyszer, őszinte részvétem, amiért ilyen tortúrákon kell átmennie, ilyen rövid intervallumon belül! Borzasztó lehet! - az őzvegy könnyes szemekkel felkapta a fejét a mennyezet felé és teátrálisan homlokához kapva felzokogott.
- Oh én édes, drága férjem! Szeretett Elwoodom! - zokogta és kikapta Sherlock kezéből a felkínált zsebkendőt!
- Biztosan kiegyensúlyozott kapcsolatuk lehetett, ha ennyire megviseli a halála. -ecsetelte a férfi. Tervei közt elsőképpen az szerepelt, hogy szóval tartsa és lekösse a bomlott elméjű asszonyt, amennyi ideig csak lehetséges.
- Persze, hogy az volt! - rítta az őzvegy és beletrombiltált a szövetbe. - Elwoodomat mindennél és mindenkinél jobban szerettem! Már találkozásunk első pillanatától kezdve!
- Hogyan ismerkedtek meg?
- Érdekli önt! Igazán?
- Hát persze hölgyem! Látható, rengeteg feszültség és indulat tombol most magában. Ez érthető. Úgy hallottam, legjobban úgy lehet ezt enyhíteni, ha kibeszéljük magunkból a bánatot.
A nő pillanatokig csillogó és derült tekintettel meredt rá, majd egy szemrebbenés alatt elsötétül tekintete.
- Hogy megosszam egy vadidegennel az életem titkait? - morfondírozott gyanakvón. Sherlock szinte látni vélte, a nő agyában végbement mentális zavarok okozta káoszt, a gyors hangulat és személyiség változást.
Hirtelen megugrott Theodora és térdeit a férfi felé lendítette, majd mint egy esti mesét olvasó gyermek a combjára hajolt és a földet nézve lázas elbeszélésbe fogott.
- Egye fene, hisz maga volt a bankára, csak meglehet magában bízni! Elwoodot egy 1842 június hatodikán tartott bálon ismertem meg. Sötétbarna muszlinkabátot és hozzá illő sárgás színű felöltőt viselt, miközben én...
Sherlock sóhajtva elfogadta a tényt, hogy a nő beszéde körülbelül tíz percnyi szövet felsorolásból és színválasztékból fog állni, aztán eddig még dupla ennyi vagy több idő lesz, mire tényleg rátér lényegre. Megpróbált a lehető legfigyelmesebben kinézni, öklét az álla alá téve, hogy nehogy elfáradjanak a nyak izmai a hosszantartó hallgatás közepette.
"Hosszú lesz még így az éjszaka.." gondolta lehangoltan.