- A napi újságot kérem.
- Tíz penny lesz.
- A minap még csak nyolc volt!
- De most tíz. - válaszolta orrát felhúzva az eladó, mintha neki kellene megsértődnie az árak megemelkedésén. Violett beletörődve sóhajtott, majd a öreg markába nyomta a pénzt.
Ellépve a újságos standtól kissé felhúzta égkék ruhájának alját, hogy ne húzza végig a sárban. Miután ezzel megvolt, óvatosan leeresztette a szoknyát és egy-két simítással kiigazította a ráncokat róla, majd megigazította kesztyűit is. Mikor már teljesen tökéletesnek látta szettjét elégedetten bólintva felnézett a legközelebbi utcaelágazásnál, merre is kell mennie. Ha most egyenesen megy tovább, hamarabb hazaérhet és akkor minden féle kellemetlenséget megúszna....De a Harrewood-on olyan jó ruhaboltok vannak... Ha egyenesen megy, akkor fejmosás nélkül megússza, ráadásul gyorsan hazaér... Ha lefordult, akkor ott vannak a ruhák és cipők és kalapok sokasága... Elgondolkodva emelte tekintetét az égre. "Mégis mi bajom származhat egy kis nézelődésből? Úgyse siet sehova!" Violett újra felkapta szoknyája szélét és boldogan lefordult a következő utcára.
Három órával később a bejárati ajtó előtt állt, karjain több tucat csomaggal, miközben idétlenül próbálta azokat helyükön tartani. Pár hete kapott végre egy saját kulcsot is a zárhoz, mivel megunta, hogy állandóan vissza kell jönnie, ha nincs itthon senki. A kulcscsomó mélyen a szoknyazsebében lapult, nem kis nehézséget okozva ezzel a lánynak a megtalálásához. Végül, pár kínkeserves perc elteltével diadalittas kiáltással kirántotta a kulcsokat és a zárba helyezte a megfelelőt.
Beérve végre csak becsapta maga mögött az ajtót és mellkasához szorítva csomagjait várta a kutyák rohamát.
De senki sem jött az üdvözlésére. Homlokráncolva belépett a nappaliba, bosszankodva csettintve nyelvével, amikor meglátta mibe van barátnője, aki a kanapén terpeszkedett ebeivel.
- Ebbe akarsz menni? - kérdezte tőle, miközben ledobta csomagjait az étkezőpultra. Marissán a szokásos vászoning és szövetnadrág volt, amit az idő vasfoga nem kezelte kesztyűs kézzel.
- Itt most csak én kérdezek Olett! - mondta Marissa dühösen a lányra pillantva. - Tudod mennyi az idő?! Nem hiszem, hogy egy újságpapírt megvenni három és fél óra lenne! Szerinted miért küldtelek úgy, hogy "kérlek nagyon siess, mert fontos"?!
- Ugyan már ne pattogj, megvettem a lapot, itt van nesze. - Violett egy renyhe karlendítéssel a kanapéra dobta a papírt, amire Woyra azonnal ráakarta vetni magát, de Mara visszanyomta az orránál fogva és felkapta előle. Még mindig barátnőjét bámulva, pufogva széthajtogatta az újságot, majd dünnyögve belenézett.
- Te és a pontosság...- motyogta elég hangosan, hogy a másik nő is hallja.
- Te és a kedvesség. - vágott vissza Violett utánozva Marissát, és nyelvet öltött rá. Mara morcosan ráncolta a szemöldökét, de nem bírta sokáig úgy tartani magát, a sértődött álca lehullot és felvihogott. Violett is követte példáját, miközben Marissa és a kutyák közé passzírozta magát.
- Na mi áll benne? - kérdezze és a kanapé mellett álló asztaláról elvette az egyik régikötésű könyvét Marának.
A lány elmélyülten tanulmányozta a lapot, a homlokán hol felfutott a szemöldöke, hol ráncokba gyűrődött össze, de nem tűnt idegesnek. Violett ezt jó jelnek vette. Előre hajolt, és Myram-ot megölelve elolvasta a nagybetűs részeket az újságlapon.
" Házasságot kötött Lady Athengrof egy tengerentúli olajmágnással!"
"Holnap a Wensmisterbe látogat a püspök misézni"
"Hogyan találtak rá az elszökött vízilóra a kanálisban"
"Anglia és Oroszország frigyre léphet a közeljövőben?"
- Ennyire érdekel a bulvár sajtó? - érdeklődött a lány és Marissa feje mellé fúrta a sajátját.
- Dehogy is. - ellenkezett Mara. - Ezt nézd meg! - egy, a másik oldalon szereplő, kisebb nyomtatással feltűntetett cikkre mutatott.
- "Valószínű gyanúsítottak lehetnek a londoni utcai formátumok egyike?" - olvasta fennhangon. - Nem értem. Miről ír ez a cikk?
Marissa sejtelmesen elmosolyodott és megpaskolta Violett arcát.
- Épp ez az! Senkise fog gyanút! Ah, esküszöm ilyenkor nincs itt egyik bátyám sem, hogy a képükbe dörgöljem!
- Összezavarsz Miri...Miről szól ez a cikk?
Marissa féloldalt rásandított, majd sóhajtva Violett felé fordult, és törökülésbe felhúzta a lábát.
- Emlékszel, mondtam, hogy most milyen szorult helyzetbe vagyok... - kezdett bele a lány.
- Igen...? - bólintott bizonytalanul Violett.
- Mondtam, hogy muszáj elnyernem a bizalmát annak a nőnek, aztán ott volt még a főnököm is, lényeg a lényeg most megoldódott így sok mindent.
- Hogy érted?
- Az a nő, aki bejuttathat a Feketeviperákhoz egy feladatot bízott rám, mikor...- elharapta a szavakat, mikor a Kamillás szobára esett volna a szó. Betartja amit ígért, legalábbis még most igen, hogy nem beszél senkinek sem arról a klubról. - Amikor találkoztam vele. Egy fickót kellett elintéznem, aki történetesen egy, a Feketeviperák rivális bandájába tartozó főnök volt.
- És? De hisz ez azt írja egy banda tette, nem egy specifikus személy.
- Mert én így akartam, hogy azt higgyék. Annak a bandának a mániája a piros szín viselet. Ezzel ismerik fel egymást, és ezzel szeparálják el magukat más bandáktól. A feladatom, ha utólag belegondolunk könnyű volt. Miután kihallgatták a fickót estére a jard zárkájába tették. Én belopództam oda, és elhitetve vele, hogy a megmentésére béreltek fel kivittem egészen a sikátorokig... Másnap már arra ocsú0dtak fel a hekusok, hogy a fickó bandája akarta kiszabadítani őt, de összetűzésbe kerültek közben a rendőrökkel és így - felettébb sajnálatos módon- a rendőrök elbántak velük.
Violett értetlenkedve elvette tőle a lapot és olvasni kezdett.
- Itt azt írja, hogy a helyszínen bandatagokat találtak. Akkor haltak meg, mikor a rendőrökkel küzdöttek, minddel golyó végzett. A rendőrök közül senki sem halt meg, bár sokan felületi sérüléseket szereztek. Ami érdekes, nem emlékeznek rá egyformán, hogy hogyan küzdöttek meg a szabadító csapattal...- félve, mintha már tudná előre a megoldást a lányra meredt. - Mara....mit csináltál?!
- Oh...egyszerű volt. Pár Kőfejű hullát kellett odacipelnem, egy fogattal egyetemben, pár őrt elaltattam, a többivel pedig elhitettem, hogy Kőfejűek támadtak rájuk, mivel felvettem...akarom mondani: kölcsönkértem az egyik elhunyt bandatagtól egy lebernyeg piros kabátot. Voílá, a bűntény felállítva. Senki sem gyanakodik egy harmadik félre, azt hiszik a banda csinálta. Senki sem tudja, hogy ott jártam, senki se tudja, hogy mit csináltam.
- Csak én! - csattant fel sértődötten Violett.
- De te nem mondod el senkinek. - szólta le nyugodt hangon Marissa.
- Hát, az is igaz...
- Na most! - csapott a combjaira Marissa és felállt a kanapétól. Kutyái csaholva követték tekintetükkel. - Mivel nem tudtál hamarabb jönni - nézett feddőn le, Violettre - így csak ebédre tudok találkozni a munkaadómmal. Utána elszaladok Garret-hez, leadok neki egy csomagot. Utána este kilencig szabad vagyok, ha minden igaz, szóval a nap további részét rád fordíthatom, ha szeretnéd.
Violett érdeklődőn felkelt a szófáról, mire már a kutyák is leugrottak róla és lihegve körbeszaglászták a lányokat.
- Ha annyira jó barátod mint én, ez a Garret, akkor ideje lenne bemutatnod neki! - Violett durcásan felhúzta az orrát és nyak húzogatva kereste Marissával a szemkontaktust. - Vagy én nem számítok olyan jóbarátnak?
- Te is ugyanolyan jó barátom vagy mint ő, Violett. Ha annyira akarod, a héten benézhetünk hozzá ketten, és akkor ma értesítem róla.
- Ajánlom is...! - bólintott hetykén a lány. - Na és hova mész kilenc után?
- Nocsak, milyen kotnyeles vagy ma. Mindenről tudnia kell a dámának?
Violett nem válaszolt, csak gyermetegen megvonta vállát. A szőke csigák fel-alá rugóztak a mozdulat közben, a lány elegáns lapis lazuli fülbevalóit lökdösve. Marissa a falra mászott néha, ezektől a mániákusan tökéletes összeegyeztetésű kollekciókon. "Most meg minden kék!" gondolta. Sóhajtva megrázta a fejét.
- A...másik munkaadómmal kell majd találkoznom akkor. - válaszolta beletörődve.
- Oh értem. - Violett közelebb lépett és csintalanul megpöckölte Marissa orrát. - Na és mikor találkozol Jess-el? - kérdezte hamisan.
Mara szemét forgatva felhorkant. Legyintett egyet és elsétált a könyvespolcok felé.
- Nem tudom. - válaszolta gorombán.
- Tudod...amióta találkoztam vele...szerintem nem is lenne annyira rossz döntés, ha lefeküdnél vele.
- Violett!
- Most miért? Idősebb, és ne haragudj meg, de látszik rajta, hogy volt már dolga nővel... És ezt most arra értem, hogy tudja mit csinál. Tudná, hogy mit csináljon, ha arra kerül a sor.
- Olett, ezt már megbeszéltük.
- Igen, tudom. De...- Marissa vállára tette a kezét és komolyan a szemébe nézett. - te sem leszel már fiatalabb. A fenébe is tizennyolc éves vagy, most kell kipróbálni mindent, különben bánni fogod egész életedben.
- Szerinted bánnám, ha felcsinálnának? - kérdezte szarkasztikusan Marissa.
- Szóval ezért aggódsz. Hogy megesel?
Marissa elfintorodott és vállat vont. Violett egy pillanatig csöndben maradt, majd fejét hátra döntve olyan heves röhögésbe kezdett, hogy Marissa azt hitte, megőrült. Mikor abbahagyta, levegőért kapkodva, és köhögve görnyedt előre.
- Jaj bocsáss meg....- próbálta összeszedni magát, de újra felnevetett, bár most rövidebb ideig. - De tényleg, bocsáss meg, csak olyan vicces vagy! Tényleg azt hiszed, hogy ha lefekszel valakivel azonnal teherbe is ejt?! Drágám, te hol élsz? A középkorban talán?
- Hanyagoljuk a témát Violett. Nincs kedvem, se időm most erről beszélgetni veled, inkább segíts készülődni, hogy odaérjek a találkozóra! Mivel annyira nagy szakértő vagy a ruhákban, megkérlek rá, segíts kiválasztani valamit, amibe mindenhova elmehetek ma.
Violett szeme felcsillant a "ruha" szó kiejtésére és alamuszin mosolyogva, tenyerét dörzsölve intett Marissának, hogy kövesse a lány ruhás szekrényéhez.
Marissa a szobába érve lehuppant ágyára, míg Violett összefont karokkal, szakértő módjára meredt a szekrényben sorakozó, színes ruhákra.
- Hmm...lássuk csak: ebéd, látogatás, vacsora....kétlem, hogy lenne olyan rongyod, ami mindhárom alkalomra megfelelne...- Kihúzott találomra egy ruhát, a sok közül és maga elé tartva átvizsgálta.
Marissa egyből rábólintott volna az öltözékre, egy barna sétáló öltözék volt, sárga fodrozással mell részen és virágokkal a szoknya oldalain. Violett kritikus szemmel végignézte, aztán bosszankodva sóhajtott egyet és visszalökte a szekrénybe.
- Túl ósdi...- csóválta a fejét.
"Dehát tavaly vettem!" gondolta felháborodottan. Meglehet, hogy Violett az apjától kapott pénzből minden évszakban a legújabb divatú ruhákat tudja megvenni, de Marissa éppenséggel közelébe sincsen annak az anyagi háttérnek, hogy ezt megengedhesse.
- Ne kritizáld a ruhákat, csak válassz azokból amik vannak! És igyekezz... Violett dünnyögött valamit, de Marissa nem foglalkozott vele, felkelt az ágyról és átsétált a fürdőszobába, hogy kivegye a megfelelő fegyvereket, amiket el tud még rejteni a szoknyája alatt, ha valami mégse úgy történne, ahogyan azt ő jónak látná.
Az Acapella hátsó kertje igen kellemesnek ígérkezett, ezen a napon, mikor egyetlen egy felső sem takarta a kék eget, és furcsa mód, az idő is melegebb volt, mint szokott lenni. Marissa az üvegajtóknak háttal ült egy kétszemélyes asztal előtt és lila szoknyájának az egyik fodrával játszadozott. Azt hitte, késésben lesz, ezérthát gyorsfogattal hajtatott ide, nem spórolva pénzévvel, ám úgy látszott, ő érkezett előbb. A vendégek nagy része bent foglalt asztalt, a kandallóval fűtött teremben, élvezve a hosszú üvegajtók által bevetülő napsugarakat.
Kint, rajta kívül még egy idős pár tartózkodott csak, három asztallal arrébb, és semmi jelét nem adták annak, hogy egymás társaságán kívül, észlelnének-e bármit is a környezetükből.
Kicsit irigyelte őket. Őszülő hajuk hosszú életről árulkodik, melyet együtt éltek le, jóban-rosszban, egészségben-betegségben. Számítva egymásra....
Ha a szüleit is így láthatná egyszer....
Más gondolatok felé terelte figyelmét. Maga elé nézett, áttanulmányozva a kert precízen négyzetekre vágott bokrait, a gyümölcsfákat, melyek nyáron bizonyára roskadásig vannak terméseikkel. Az egyiken, amely egy köpcös körtefának látszódott, egy madáretető függeszkedett, tele magvakkal és szalonnával. Régen ők is csináltak ilyeneket a cinegéknek és verebeknek. Egyik ilyen télre igen élénken tudott visszaemlékezni. Szinte látta maga előtt Violet szélfútta piros arcát, William-et, takonytól csillogó orral, ahogyan a frissen megdobott haját rázza és Mycroftot, amint az egyik farkaskutyájukat akarja befogni a szánkó elé. A legidősebb bátyja építette a kis házikót, a fészerben talált maradékfából, miközben ő és Violett a magvakat rendezgették a tálakban. Egy másik, környékbeli lányra is emlékezett, aki William mellett ült, egy tönkön és a szalonnát vagdosta, és húzta fel a nyársakra.
Erre a gyerekkorra emlékezett a legszívesebben, és mindig is ezt fogja látni maga előtt, ha a testvéreire néz.
- Miss. Hudson. - szólt mögötte egy katonás női hang. Végre megérkezett, akire várt.
Hátrafordult, hogy köszöntse Ruth Semmens-t, de mielőtt felkelhetett volna, a nő már le is ült elé a székébe. Mara visszafordult hozzá, és kényelmesen hátra dőlve keresztbe tette lábait.
- Bátorkodtam rendelni. - szólalt meg és az előttük fekvő étlapra mutatott. - Mézes kacsacombot és borsó pürét.
- Kitűnő kisasszony, már farkas éhes vagyok. - sziszegte a nő. Ruth nem igazán próbálta leplezni gorombaságát és érdektelenségét. Jól tudta Marissa, csak azért vannak most mindketten itt, mert megköveteli Beerlen. Amint a Feketeviperák között lesz, már nem fog számítani ez a nő, nem fog számítani a Kamillás Szoba és nem fog számítani a hazugsága sem. Onnantól kezdve kezdődik majd a valódi pengeélen táncolás, a precíz időzítése és a titoktartása. Felnézett a szemben ülő nőre és megpróbált egy baráti mosolyt villantani rá, de nem sikerült.
- A tárgyra térnék, ha nem zavarja. - sóhajtott unottan a idősebb nő. Marissa ekkor látta igazán lehullani a lepelt. A nő olyan unottsággal és megvetéssel bámult rá, hogy Marissának kedve támadt belevágni a torkába a sajtvágó kést. Minden megjátszott érdeklődést és kedvességet ledobott magáról, majd undorral a szemében megvonta a vállát.
- Reménykedtem, hogy ezt fogja mondani... Az embere halott. Akár a hullaházba is bemehet megnézni, Cletus Strain egy lyukkal a mellkasában fekszik ott.
- Milyen bizonyítéka van rá, hogy nem valami kis patkányt ölt meg egy félreeső sikátorban és most azt akarja beadni nekem, hogy az Strain? - Ruth ajkaira enyhe grimasz húzódott, amitől úgy nézett ki, mint egy csücsörítő kacsa.
Marissa beletúrt a zsebébe és rövid kutatgatás után egy viharvert, vérfoltos jegyzetfüzetet dobott kettőjük közé. Semmens érte se nyúlt, csak nyakát felé nyújtva nézte.
- Ez Strain-é volt. Ebben a füzetben listázta az alatta dolgozók tevékenységét és a kapcsolatait. Kell még valami, ami megbizonyosítja arról, hogy megöltem azt, akit kért?
Ruth felpillantott Marissára és a lány számára végtelennek tűnő percekig nézett a szemébe. Megtanulta, ilyen helyzetekben, még ha tényleg igazat is mondd, muszáj érzelemmentesnek mutatkoznia és a legkisebb mértékben félrenézni, akár zavarban van, akár nem. Hiába, az emberek mindig azt hiszik, hogy ha kellő hosszúsággal néznek a másik szemébe, akkor kitudják találni, ha a másik hazudik.
Higgye csak azt, hogy egy lépéssel a lány előtt jár, és hogy kiismeri a mozdulatait. Higgye csak azt, hogy Mara felett hatalma van.
"Annál jobb! Nem gyanakszik legalább." gondolta Mara és megköszörülte a torkát:
- Nem érek rá egész nap itt ülni. Más meggyilkolni valóim is lennének. - hanyagul hátrazuttyant a székben, keresztbe fonta a lábát és várakozón a könyvre mutatott. - Elhiszi végre, hogy az embere halott?
Semmens összecsücsörítette a száját, és enyhén oldalra fordította a fejét és kontyba fogott szénfekete haja oldalra dőlt. Marissa elgondolkodott, látván a drótként tekergő hajszállakat, hogy a nő mennyit törődhet a haja ápolásával...
- Majd benézek a hullaházba. - vonta meg a vállát Semmens. - Addig is, vegye úgy, hiszek magának...- összehúzta a szemét és vizsgálta Marissát. - Ugye tudja, ha hazudni akarna nekem, úgyis megtudnám?
- Miért hazudnék magának? - kérdezte vissza a lány. -Hisz mindkettőnk érdeke, hogy ez az ügy jól sikerüljön.
Ruth még pár pillanatig fanyarul bámulta Marissát. Kissé furcsának találta a nő viselkedését, hiszen nem sokan szokták ennyire, és ilyen hosszú időn keresztül végig mérni, csak azok a férfiak, akik akartak is tőle valamit. Észrevette, ha úgy tesz, hogy nem a nőt nézi, Ruth azonnal az arcvonásait és a haját vizslatja kifürkészhetetlen tekintettel. Mintha keresne Marán valamit.
- Való igaz...- szólt a nő elgondolkodva. Csörömpölés hallatszott Marissa háta mögül, de mielőtt hátra tudott volna fordulni, Ruth Semmens elmosolyodott és összekoccintva a húsvágó kését az asztalon álló kristálypohárral boldogan szólt a lányhoz:
- Ah! Azt hiszem elkészült az ételünk! Miss. Hudson, a további megbeszélni valókat kérem tartogassuk az étel elfogyasztása utánra.
- Kérdeznék még előtte valamit, öntől. - Marissa mély levegőt vett és előrébb hajolt, a nő felé. - Ugye nem tévedek, ismeri a Fekete viperákat?
Mielőtt Ruth Semmens válaszolhatott volna, a pincér melléjük ért és ünnepélyesen letette az asztalra a kért ételeket.
A Callan major a külváros egyik legszebb negyedében foglalta el a maga hét hektárját, egy magánparkkal, istállóval és egy neo-barokk stílusú kastéllyal. Amint Marissa a homokos úton sétált az épület felé észrevette, hogy most nem áll egy fogat sem az udvaron. A fehér dekorkövekkel szegélyezett úton cipője sarka bosszantóan sokszor fúródott bele a puha homokos földbe, s ez, -meg a szoknyája- még jobban megnehezítette a járásban. Egy pillanatra megállt, hogy felszedje felső szoknyája sarkát, közben pillantását újfent a kastélyra emelte.
A lombos fák, virágágyások és bokrok övezte hatalmas épület elölről téglaformának látszott, ám ha kissé oldalra sétált az ember, láthatta, hogy a kastély tovább folytatódik két hatalmas oldalszárnnyal, melyek mélyen benyúlnak, a hátsó kertbe. A szürke kőtéglákat itt-ott befedte már a moha s a borostyán, bár a lány szerint így még titokzatosabb és festőibb az egész. A második emeleten szinte az összes zsalu be volt húzva, ám a lenti szintek üvegein vidáman csillogtak a napsugarak, aranyszínbe vonva az egész kastélyt.
Mara felsétált a fehérre meszelt lépcsőkön és bekopogott az ébenfa ajtón. A kopogtató egy oroszlán dühödt pofája szorításában volt, melyet a lány csak két kézzel tudott leütni.
Három kopogás, majd hátrébb állt és várakozva meredt hátra a kapuk felé. Nyitva voltak, így előre bejelentett érkezés nélkül jött.
Vajon most mit csinálhat Garret, hogy itthon van, de nincs vendége...?
Kisvártatva tompa léptek zaja csapta meg a fülét, így visszafordult az ajtóhoz. A kilincs nyikorogva, nehezen engedett a nyomásnak, de végül nagyot nyekkenve kinyílt, és egy idős férfi fehér, ráncos és unott arca jelent meg a résen.
Amint meglátta vendégüket az öreg arcán a ráncok felfelé szaladtak, ahogyan elmosolyodott. Mintha kicsit felélénkült volna.
- Holmes kisasszony! - köszöntötte recsegő hangjával a lányt. - Minő váratlan meglepetés önt itt látni!
- Örvendek Gregory, rég láttam! Hogy szolgál az egészsége? - Mara közelebb lépett az ajtóhoz és próbált bekukucskálni a lakáj feje felett. - Mr. Callan itthon van? Fogad látogatókat?
Az öreg Gregory kellemetlenül elfintorodott és megvakarta a tarkóját.
- Hát tudja... Callan úr fogad látogatókat, csak... Azt hiszem jobb, ha máskor jön, kisasszony...
- Miért, ki van nála? - ráncolta a homlokát Marissa gyanakvón.
Garret Callan az ágyon feküdve maradt és a mennyezetet bámulta. Nem akart semmi kellemetlenséget magának, így megvárta, míg a kurtizán összekapja magát és elhagyja a rezidenciát és csak miután meghallotta a kinti homok és kavicsok recsegését a cipőtalpa alatt, kezdett el öltözködni.
Fütyörészve beletúrt még utoljára borzas hajába, majd kilökve maga előtt a kétszárnyas ajtót lakájáért akart kiáltani, hogy hozzon valami itókát számára.
- Gregory hol van? Jöjjön kérem és hozzon valami szíverősítőt...-kiáltotta majd halkan hozzátette, csak magának. - Ezek után csoda még egyben van a szívem.
- De a valagad nem lesz olyan szépen összerakva, ha a csizmatalpammal találkozol. - Garret meglepődve felkiáltott és a szalon bal sarka felé pördült.
- Te jószagú tehéntúró, Marissa!
- Úgyszint. Leülnél kérlek? - Mara egy kényelmes karosszékben ült, és az imént hozott kávéját szürcsölgette. - Rég láttalak.
- Te meg hogy jöttél be?! - a férfi nyakát dörzsölgetve, értetlenül bámulva a lányra megállt a szalon szélén.
- Ajtón, mint mindenki más. - bökött a jobb oldalt magasodó ajtószárnyakra. - Jut eszembe, nem gondoltál arra, hogy a barátnőidet nem a fő bejárati ajtón kéne ki-be engedned, hanem mondjuk az egyik cselédajtón? Ülj már le. Még a végén tényleg szívinfarktust kapsz.
- De...mégis...miért vagy itt? - Garret értetlensége gorombaságba csapott át és trappolva a lánnyal szembeni székbe zuttyant. - Nem mondtam, hogy fogadok látogatókat!
- Én nem a látogatód vagyok, hanem egy igen jó, és megbecsült barátod, másrészről pedig, egyszerűen nem kértem engedélyt.
- Marissa nem is tudod milyen kellemetlen helyzetekbe tudsz te engem hozni, de ez már túlontúl sok!
- Oh hagyd már magad. - könnyeden letette a köztük álló asztalkára a csészét. - Az esetek több mint felében te hozod magadat kellemetlen helyzetekbe Garry. - Marissa kihívó vigyorral a férfira meredt. Garret Callan pufogva széttárta karjait és megadón hátradőlt székében. Megborzolta vöröses-szőke üstökét és beismerően bólintott.
- Miért is jöttél akkor?
Marissa beharapta az alsó ajkát és félmosolyt villantott Garretre.
- Nos, mivel te nyelvész vagy...Gondoltam segíthetsz nekem picit. - Garret kíváncsi tekintetéről elfordulva az oldalán lógó bőrtáskába túrt és óvatosan kivett belőle egy vastag szövetcsomagot, majd az ölébe helyezte.
- Ez mi? - bökött érdeklődőn a csomagra a férfi.
- Egy nagyon fontos dolgom. Elmesélem, de tudd, hosszú történet.
Garret szürkéskék szemei hol a lányra hol pedig a titokzatos csomagra esett, végül előrébb húzta a székét.
- Mint látod, van időm.
- Meséltem már neked a kutatásomról. - kezdte Marissa. - Pár hónappal ezelőtt volt egy bevetésem....és akkor szereztem egy térképet hozzá.
- Miféle térképet?
- Pontosan én sem tudom még. Egy dobozba van zárva, amit nem tudok kinyitni, erőszakkal pedig nem merem megpróbálni, hátha úgy működik, mint egy cryptex és szétmegy az egész.
- Öhm...ugye tudod, hogy én nem vagyok kódfejtő? - ráncolta Garret bozontos szemöldökét. Tisztában volt Marissa azzal, hogy a férfi nem birtokolja a megfelelő képességeket a doboz felnyitásához, hiszen csak a nyelvészet terén remekel, de nem is azért hozta el neki.
- Nem is a doboz miatt kerestelek fel. Van még valami. - a lány fürgén oldalra hajolt és újra elkezdett kutatni a táskájában. - Tudod, hallottam régebben, hogy egy mozgó kiállítás érkezik a Királyi Könyvtárba, valami magángyűjtőtől kölcsönbe. Érdekesnek találtam a tárlat címét, és úgy gondoltam talán segíthet is nekem valamit a keresésemben.
- Csak nem a korábbi zárt tárlatra gondolsz...a....a "Letűnt korok társadalmai és hitvilága" amit Lord Fragelbarg birtokol?! Marissa...csak nem te szerepeltél akkor a hírekben?- Garret elfehéredett arccal bámult a lányra, ujjai elfehéredtek a karfa szorításától.
- Pontosan milyen hírekben is? - pislogott ártatlanul Mara.
Garret arca elkomorult és lemondóan felsóhajtott.
- Decemberben lehetett olvasni, hogy meglopták a kiállítást. Elvittek pár könyvet, és az éjszakai őr egy női alakot emlegetett, hogy az volt a tolvaj.... Marissa, ugye nem te?
- Nem. - ellenkezett felháborodottan a lány, majd elgondolkodva oldalra hajolt. - Hát...talán. Jó, igen, én voltam.
Barátja az eddigi ismeretségük alatt valaha létezhető legszemrehányóbb pillantást lövelte Marissa felé, majd beletörődömséggel tenyerébe temette arcát és fáradtan nyögött.
- Kérlek, emlékeztetnél miért vagyunk még barátok? - kérdezte sztoikusan.
- Mert annyira szeretsz. - vigyorgott Marissa a férfira csintalanul.
- Hát persze.
- Különben is, csak kölcsönbe vettem! Majd visszaadom, ha nem kell.
- Mindegy, mindegy. Nem akarok tudni róla, miféle kalamajkába keveredsz ilyenkor.
- Nagyszerű! Szóval, visszatérve a dologra, elhoztam egy könyvet, ami talán azokról a templomokról ír, amit én keresek. - fürgén előhúzta a megtépázott kötetet és átnyújtotta Garretnek. A férfi minden eddigi aggodalma, dühe és bizonytalansága elszállt, amint kézbe vette a könyvet. Szürke szemei csillogtak a kíváncsiságtól és az izgalomtól.- De csak talán, mert valami olyan nyelven írták, amit még sose láttam. Pár jegyzet irka-firka van a szöveg körül, amit mostanában írhattak. Csak azt tudtam elolvasni.
Garret Callan finoman ölbe vette a könyvet és gyengéden kinyitotta, mintha csak egy vékony héjú kukót tartana a kezében. Lázasan forgott szeme, amint tanulmányozni kezdte az irat tartalmát és pillanatok múlva ajkain, a lány által jól ismert magabiztos mosoly jelent meg. Sokáig némaságban ültek, Garret fel sem pillantott a papírok tengere felől, csak időről időre lapozgatott.
Marissa elégedetten mosolyogva figyelte a férfit. Tudta, hogy a könyv emberére talált Garretban.
A Glasgowban történt első találkozásuk után levelezésbe fogtak, miután Garret ott volt egyetemi kurátor, Marissa pedig már itt élt, Londonban. Barátságuk magját, közös érdeklődésük a történelmi rejtélyek után vetette el. Három éve volt annak, hogy elkezdtek levelezni, és most, hogy már Garret is hazaköltözött rezidenciájára, már nélkülözhetetlenek egymás számára.
- Azt hiszem....ez egy új nyelv. - motyogta hosszú idő elteltével. Magabiztos mosolya sikerről árulkodott, szemei élénken csillogtak, ahogy felnézett Marissára. - Egészen elképesztő könyv! Ámulatba ejtő a tudása és logikája annak, aki ezeket írta! - gyermeki buzgósággal Mara mellé ugrott és letérdelt mellé, karján tartva a könyvet. - Ezt a sort nézd! Itt az ó latint keveri a göröggel és a kínaival. - egy újabb sorra mutatott, amely kacskaringós betűi között tarka rajzocskák lapultak. - Itt pedig a kelta gaelt a sumér képírással!
Marissa elgondolkodva ráncolta szemöldökét és finoman végigfuttatta ujjait a lapon.
- Biztos nem egy ember írta. Lehetetlen...
- Pedig de! Oldalakon, fejezeteken keresztül csak ez az egy kézírás látható. - ellenkezett Garret csodálattal a hangjában. Egy pillanatra elhallgatott, összeszorította ajkait, majd hümmögve felkelt Marissa mellől és fel-alá kezdett sétálni előtte. - Szerintem biztos, hogy egy ember írta. A nyelvtani változatokat egy-egy nyelv esetében olyan tudással rakta össze, ami több alkotó esetében hibához vezethetett volna, a szerteágazó ismeretek miatt.
- És ha egy ember írta, de többen dolgoztak rajta? - próbálkozott a lány. Barátja hirtelen megállt séta közben. Pár pillanatig háttal állt a lánynak, egy hatalmas festmény felé fordulva, amely egy katonai jelenetet ábrázolt. A fényes páncélú, karcsú lovagok, fehér táltosaikon masíroztak egy patak mellett az előttük magasodó hegyhez, kopolyákat, dárdákat, zászlókat és kardokat tartva a magasba. Mara nem ismerte a festőt, aki készíthette, de el kellett ismernie, szép munkát végzett. A sötétebb kontúrokban domináló festmény összhangban volt a falak bordós színével és a szegélyek kopott aranyozásával.
Callan dobbantott egyet csizmájával, mire a lány felé kapta elrévedt tekintetét. A férfi lassan megfordult monoton bólogatással, gondolkodón jobbra-balra nézegetve, majd mintha egy álomból került volna ki, megrázta a fejét és Marára nézett. Szeméről eltűnt a bűvölet, melyet a könyv nagysága okozott, s kissé reálisabban szemlélve a környezetét megköszörülte torkát.
- Khm... Nos, lehetséges. Bár nem hiszem, hogy egy pár perces vizsgálat után bármi hasznosat tudnék mondani... Öhmm... Drága Mara...ha nem lenne neked nagy gond pár napra nálam hagyni ezt a remekművet....?
Marissa lágyan rámosolygott Garretre, mint egy büszke anyuka, kinek gyermeke épp most kezdett magától járni, és mellé lépve megveregette a karját.
- Persze öregem. Ez volt eredetileg is a tervem, hogy itt hagyom nálad, elemezni. Úgyis...azt hiszem a történelmi ereklyéid, drága bútoraid és ősrégi könyveid társaságában nagyobb biztonságban lenne, mint az én putri kis lakásomon, három vadászkutyával körülvéve...
- Ah nagyon hálás vagyok érte Marus! - Garret megnyugodva felsóhajtott és hálásan megölelgette a lányt.
- Ugyan... Én köszönöm, hogy segítesz! - fúrta bele fejét Marissa barátja vállába és örömmel szívta be a fickó erős kölniének illatát. - Ugye tudod, ez azt jelenti, hogy ezentúl többször jövök hozzád? Sokkal többször.
- Nem is bánom! Majd segítesz nekem!
- Mikor lenne jó neked következőleg?
- Mit tudjam én, akár holnap is jöhetsz!
Mara rafinált mosollyal befejezte az ölelést és rákacsintott a férfira.
- Akkor nemsokára újra jelentkezem. - ellépve a ülőalkalmatosságoktól az ajtó felé araszolt. - És lehet...- folytatta, amint kinyitotta az ajtót és félig kilépett rajta. - hozok majd magammal társaságot is, ha nem zavar.
- Társaságot? - Garret arán zavar és értetlenség terjedt szét. - Milyen társaságot?
Mara egy utolsó sejtelmes mosollyal rákacsintott. - Majd meglátod. - mondta és behúzta maga után az ajtót.
Aznap este, fél tízkor
"Vacsora..." gondolta Marissa, amint szokásos fekete ruhájában várakozott az irodaajtó előtt, a folyosó szürkeségében. Valahol mellettük, az egyik vendégszobában üvöltött egy kisgyerek. Mara a falnak dőlve, nyakláncra fűzött gyűrűjét forgatta kezében és hallgatta a jajveszékelést. Kisvártatva ajtó nyikordult és halk, ám fürge léptek hangja hallatszott, majd egy lágy női hang, mélyen duruzsolva valamit csitítgatni kezdte a síró kisdedet. Egy altató dallamai szűrődek ki a rideg fafalakon keresztül, áthallva a lenti tivornya förgetegét, a széltől csattogó zsalukat és a kóborkutyák veszett ugatását.
A gyermek hangja lassan sírásba csendült, majd hüppögésbe, miközben édesanyja rendíthetetlenül dúdolta a lágy altatót. Valahol már hallotta ezt a dalt Marissa.
Saját édesanyja másmilyen dalokat dúdolt neki, mikor kislányként altatót kért, de ez valahogyan mégis ismerősen csengett neki. Egy halk hang, mélyen a koponyájában párhuzamosan énekelte a dalt, a gyermekét nyugtató anyával. Egy, a nőétől sokkal véknyabb, éretlenebb hang.
Egy kislányé.
Nem emlékezett, kié a hang.
A finom, nyugtató rezgésű hangokból ajtó kopogása húzta vissza, amely mellette hangzott fel. Hirtelen, a szívébe eddig megtelt melegség és nyugalom, kihunyt és maró gyűlölet és fájdalom furakodta be magát keblébe. Torka és gyomra reflex szerűen összeszorult, amint az ajtó elé lépett és lenyomta a kilincset.
"Vacsora, mi?"
Bent mindent a megszokott helyén találta. A lámpák égtek, a karosszék egy milliméternyit sem mozdult el az asztal elől. Mindent felégetett volna, szétszaggatott és felégetett volna. Mindent, de legfőképpen azt a velejéig romlott férfit, aki, szokásához híven a karosszékében ült, kezeit összekulcsolta és gonoszan mosolygott a lányra. Borbélynál lehetett, ugyanis szőke haja oldalt rövidre volt nyírva, s pajesza mérnöki pontossággal egyezett mindkét oldalon.
Ami eltért a dolgoktól az az volt, hogy Lackwood nem viselte öltönyét, csak egy hófehér inget, nadrágtartó szíjával.
Amint Marissa becsukta maga mögött az ajtót, mereven megállt előtte és nem mozdult előrébb. Lackwood oldalra döntötte fejét és beharapta alsó ajkát.
- Üdvözlöm kisasszony. - szólt és hellyel kínálta maga előtt a lányt. - Jöjjön csak beljebb!
Marissa pár pillanatig habozott, majd egyenes háttal megindult a férfi felé. Bakancsa kopogását eltompította a puha szőnyeg.
Megállt a karosszék mellett, de nem ült le. Lackwood szemöldöke egy szívverésnyi időre összeráncolódott, de aztán nagyot pislantott és újra felvette negédes mosolygását.
- Miért nem ülsz le, drágaságom? - kérdezte dorombolva.
- Úgy hiszem, felesleges leülnöm, mivel kevés a mondandóm. - válaszolta és megpróbálta hajdani makacsságát és pimaszságának élét belevinni hangjába. - Híreim vannak Lackwood.
A férfi sunyi mosolyt villantott és előrébb hajolt az asztalán keresztül.
- Miféle híreid Holmes?
Marissa úgy döntött felveszi a kesztyűt. Nem fog meghunyászkodni ezentúl, nem fog úgy viselkedni, mint egy alávetett féreg, mikor a büszkesége mást követel. Összeszorította álkapcsát és felnézett Martyn Lackwood kísérteties, fakó szürke szemébe. Arca rezdületlen maradt, tekintete jéghideg volt és halálos. Pár pillanatig az alattomos szürkeség és a halálos kékség párbajt vívtak egymással, az elemek titáni összecsapása ment végbe másodpercek alatt. A halott és mozdíthatatlan szürke szikláknak hirtelen gigászi méretű, tomboló hullámú tenger csapódott.... És leszakított egy nagy darabot a kőmonstrumból.
Lackwood feszélyezetten megköszörülte a torkát és pislogva elszakította tekintetét Marissáról.
- A Feketeviperák bandájának kapui megnyíltak előttem. - mondta Marissa fenyegetéssel a hangjában.