1869 jan. 24
Könnyű, rutinfeladatnak szánta ezt magának, hogy a fél hónapnyi "lustálkodás" után szép fokozatosan rázódjon vissza a munkába. Marissa csak egy revolvert vitt magával és egy kukkert, amit Violettől könyörgött ki. A lány először nem is akarta odaadni neki a színházi látcsövét, de pár percnyi könyörgés és ígérgetés után végül megenyhült a szíve és kölcsönadta Marának...persze lekötötte: csakis erre az egy napra adja oda, és úgy kell vigyáznia rá, mint a szemére. Most is azt a miniatűr távcsövet szorította a szeme elé, hogy elláson a Majoránnás leány nevű bordélyig.
A gyárnegyed nyugati szegletében volt, a textil-feldolgozóknál, ahol a munkások szállásai terültek el, kocsmákkal és -a dolgozók örömére- bordéllyal. "Mind csak azért, hogy jól érezzék magukat a nemes férfiúk egy szorgos munkanap után." Meg persze azért, hogy azt a kevés pénzt, amiből alig tudnak egy fél kevni kenyeret venni, elverjék itt esténként. A délelőtt csöndesen telt, csak kevesen iszogattak a kocsmákban, és csak elvétve látott a lány csapatokban sétáló férfiakat. Az órák nagyrészét ekkor az töltötte ki, hogy válltáskájából előkapott egy könyvet és olvasgatta, illetve írogatott bele jegyzeteket. Tanult, mivel máshol nem tudta megtenni. Annyi ideje sem volt otthon, hogy tüsszentsen egyet, nem hogy felkészüljön az egyetemi óráira! Így hát azt a praktikus megoldást találta ki, hogy mindenhova elhurcolja a könyveit, és ha ideje engedi tanul.
Olvasott egy bekezdést, majd felnézett az épület széle mögül és átpásztázta az alant elterülő utcákat. Hirtelen megakadt a szeme egy különös figurán, aki három társával együtt sétált az egyik szállás felé.
A férfi nagy, fekete ballonkabátot viselt, ami hátul lelógott a földre. Ez, alapjába véve nem lett volna Marissa számára olyan különös, de a férfi egy igazán gyanakvásra méltó ruhadarabot is viselt. Ahogy elsétáltak Marissa előtt, a lány a kukkerrel jobban szemügyre vette a férfit. Alig látszódott, a fekete köpönyege miatt...de....
A derekán az öv sötétkék szövetből volt....és a közepén ezüstfonállal egy kígyót varrtak rá, amint az öv végénél, tátott pofával támad az áldozatára.
- Ennyire nem kéne titkolnod magad barátom...- dünnyögte magának Mara, és a látcsővel tovább kísérte a csoportot.
A négy férfi nem ment be egyik épületbe se, hanem a Marissa melletti hotel bal oldalához fordultak, ahol a lány már nem látta őket. Marissa összekaparta gyorsan a holmijait, és mivel más épkézláb nyomot nem látott a környéken, úgy döntött követi a fickókat. Amint teljes felszerelését magára erősítette megiramodott és halkan átugrott a mellette lévő ház falára. Mivel az az épület magasabb volt jó öt méterrel az előző megfigyelő pontjától, így Marissa a legközelebbi zsalugáteres ablakot célozta meg. Nagy puffanással nekicsapódott, és a becsapódás erejétől -ami a hasát érte- nyögött egyet, de erősen kapaszkodott a fába. Kis szerencsétlenkedés és himbálózás után megvetette a lábát a falba, maga alatt és jobb fogózkodót keresett, kicsit feljebb a kezének. Igyekeznie kellett, mivel ha az utcáról ilyen hangosnak hallatszott az érkezése, a fal mögötti emberek mennyire hangosan hallhatták őt...? Lábát szorosabban felhúzta maga alá, és erősen elnyomta magát a faltól lábaival, felfele. Elkapta a feljebb lévő hézagot, amit két fapalló között látott meg és belemélyesztette az ujjait. Újra felhúzta a feneke alá a lábát és várt pár másodpercet. Semmi sem mozdult az ablakból. Talán nem volt ott senki, aki hallhatta volna. A következő mozdulatsort ugyanígy tette meg, csak kissé oldalra irányította az ugrását. Majd a harmadik, aztán a negyedik ugrás és elérte a háztető szélén futó ereszcsatornát. Ahogyan belekapaszkodott az fájdalmasan megcsikordult és vészesen lehajlott a lány karja alatt. De nem szakadt le, tartotta magát. Mara betámasztotta a lábát egy alsóbb részbe és megpróbált jobb karjával az eresz feletti szegélybe kapaszkodni. De az túl messze volt még tőle, így jobban rákellett fektetnie a testsúlyát a fémcsőre. Az eresz még jobban meghajolt, majd egy hirtelen lökéstől, amivel Mara felakart ugrani a párkányhoz, reccsent egyet és Marissa alatt leszakadt a tartó. A hirtelen zuhanástól Mara annyira megijedt, hogy nem is bírt felsikítani, csak gyorsan visszaszívta a levegőt. Egy szívverésnyi pillanattal később a reflexei beindultak és a bal karját előre lendítve elkapta az ereszt. A fém tartotta magát, csak ott rogyott egybe, ahol a lány függött. Újra megragadta, most már két kézzel az ereszt és egy erős tolással felhúzódzkodott rajta, miközben a vízelvezető nagyokat reccsent és visított. Átvetette, először a jobb, majd a bal lábát is a párkányon és felhúzta magát a lejtős tetőre. Fél kézzel a tető szélét szorongatva, gondolkodás nélkül megindult feljebb, a tető csúcsához, hogy még stabilabb kapaszkodási pontot találjon.
Az egész mutatvány talán csak egy percbe kerülhetett, mivel a tető másik oldaláról már látta is a férfiak feje búbját, de Marissa számára ez maga volt az örökkévalóság, míg feljutott idáig.... "Mától, az hiszem többet fogok edzeni..." gondolta, még mindig hevesen kalapáló szívvel és elkezdett oldalazva mászni a háztetőn. A másik oldalán aztán felhúzta magát hónaljig, majd átvetve karjait a tetőcsúcson, megkapaszkodott a karja alatt tartva magát.
Eközben a csoport egyik tagja kivált a többiektől és elköszönve tovább ment az épületek között. Szerencsére nem a kígyómintás övű férfi ment el. A többi ott állt, szinte a lány alatt egy darabig, beszélgettek és dohányoztak, majd mikor egy távoli harangtorony órát kongatott a nagy, fekete kabátos fickó kilépett a csoportból és az épület, mohás falához lépett. Mara nyakát nyújtogatva próbálta megnézni, hogy mi csinálhat a férfi, közben figyelve arra is, hogy ne vegyék észre, a jelenlétét.
Egy jelszónak mondható kopogássort hallott, majd reteszek surlódását, aztán egy egy mély, modortalan hangot halott.
- Ha te is közénk tartozol halljam a jelszót. -hallotta a tető alól.
A fekete kabátos férfi hangját nem hallotta, olyan halkan adhatta meg a kódot, és bizonyosan jól adhatta meg, mivel ajtónyikorgást hallott a lány, és a maradék két fickó, akiket még látott megindult a tető alá, ahol már nem láthatta őket. Marissa halkan visszakúszott a tető bal szélére és lemászott a hó- és sárfödte utcára. Miután földet ért, besétált az egyik kocsmába ahol többé kevésbé kulturáltabb volt a környezet. Az asztalok szemközt az ajtóval helyezkedtek el, szétszórtan. Talán ha öt vendég lehetett bent, és azok sem iszogattak, hanem -a tálakból ítélve, amiket Mara előttük látott- ebédeltek. Két fickó felkapta a fejét, amikor a lány belépett az ajtón, de az egyik kalapos egyből vissza is fordult a tálka tartalmához. A másik, egy fekete férfi volt, aki barátságosan rámosolygott Marissára, majd aztán ő is visszatért ebédjéhez. Marissa meglepődött reakciójukon, elvégre általában nem ezt kapja, mikor besétál egy ilyen kocsmába. Úgy látszik, a rendesebbik fajta van most itt a vendégek közül...
A pultnál egy öregember állt és számolta az aprót, s mikor a lány megállt előtte, hunyorogva felnézett rá. A nyakában lógó szemüvegét gyorsan felkapta az orrnyergére, aztán kedvesen megszólította Marát:
- Miben segíthetek kisasszony? - kérdezte.
- Jó napot uram. - biccentett Mara. - Eltévedtem, nem tudná megmondani, hogy ez melyik utca?
- De, hogyne! - a bácsi kicsit oldalra nézett és elkezdett csámcsogni, mintha rágna valamit. Pár pillanatnyi dünnyögés után visszafordult a lányhoz. - Ah, már emlékszem. A Penrose úton vagyunk.
- Lekötelez. - köszönt Marissa és már fordult is a kijárat felé.
- Viszlát kisasszony! - szólt neki még utoljára a bácsika.
Négy órával később Marissa a bátyja lakásán volt és erősen törte a fejét. A Watson doktorral bérelt lakás szalonjában ácsorgott miközben Sherlock a fotelében ülve hegedülgetett.
Miközben a kezében lévő iratokat olvasta át újra és újra, lassan átrévedt a figyelme testvére muzsikájára. A juharból készült hangszer néhol fájdalmasan feljajdul, máskor halk, szomorú sóhajtást hallatott, de az egész dalt egy átható, már-már őrjítő tompa ritmus fogta át. Olyasmi volt az a ritmus, mint a vihar előtti csend, a feszültség, a kirobbanni kívánó őrület. Sherlock gyakran játszott ilyen dallamokat, ha gondolkodott. Őszerinte ez "ellazítja" és "felvilágosítja" a rejtélyek kapcsán. Mara hátrafordult hozzá és belenézett a szemébe. A férfi pupillái a kétszeresükre duzzadtak, és merengve bámult maga elé, nem is figyelve a játékára a hegedűjén. Mellkasa hol gyorsan emelkedett és süllyedt, hol pedig olyan lassan mozdult, mintha aludna. Marissa a férfi mellett füstölgő pipájára pillantott, amibe még mindig ott égett az ópium. Sokszor látta így a bátyját, már hozzászokott, de még most se tudott teljesen megbarátkozni a dologgal.
Sherlock azóta él ilyen szerekkel, amióta egyetemista korában kipróbálta, és úgy találta, hogy hasznos segítség a számára. Persze nem mintha baja lenne Marának azzal, hogy a bátyja ezt csinálja. Semmi ellenvetése nincsen ezzel a pihenési módszerrel szemben, mivel ő is csinálta már párszor....de egyedül, amikor senki se látja, egy biztonságos szobában. Vagy pedig épp csak annyit használt, amennyi még nem befolyásolja teljesen a racionális gondolkodást. Sherlock azonban.... Abban a pillanatban, amikor Mara a nevén szólította és erre ő nem reagált semmit, még csak pislogni se pislogott, nagyon úgy látszott, világát nem tudja hol van. És ez zavarta Marát az egészben. Persze, így figyelhet bátyjára, hogy ne csináljon veszélyes dolgokat magával, de segíteni nem tud neki, azokkal a gondokkal szemben, amikkel most küzd meg. Rossz volt ilyen állapotba látni Sherlock-ot.
Mara, hogy ne süppedjen jobban bele ezekbe a gondolatokba, inkább visszafordult az ablakhoz és újra olvasni kezdte a lapot. Legalább itt vagyok és vigyázok addig rá... Próbálta magát nyugtatni.
Mivel kissé összekuszálódtak a dolgok a lány körül, végérvényesen átengedte az ügy nagy részét bátyjának, aki -szokásától eltérően- semmilyen véleménnyel nem kontrázta meg a lány számára, ezt a kínos és megalázó helyzetet. Így legalább több ideje marad, és ettől eltekintve még tud segíteni ha kellene. Sherlock igazából csak jót tett neki, és a Yard-nak is azzal, hogy ő nyomoz az ügy kapcsán, mivel már sokkal de sokkal előrébb jutott, mint a lány tudott volna három hónap alatt.
- Mar--....the' meg ho' kerülsz....- nyöszörögte mögötte bátyja. A lány visszafordult hozzá és lassan odalépett elé.
- Jól vagy, Sherlock? - kérdezte és gyengéden a vállára tette a kezét. A férfi szemei próbáltak az arcára fókuszálni, de nem sikerült neki, és nyögve lecsuklott a feje, a mellkasára. Sherlock egész testtel dőlt volna előre, de húga két kézzel megtámasztotta a vállán és visszatolta a karfába. Sherlock oldalra hanyatlott és fejét a karfára fektette.
- Hozz....nek...mhég...víz...- suttogta elfulladva. Mara bólintott és a könyvespolc előtti kisasztalhoz lépett. Ott volt Sherlock-nak bekészítve egy nagy pohár víz, Watson doktor orvosságával keverve, aminek az összetételét nem ismerte Mara. De bízott John-ban, így aggodalom nélkül megitatta a pohár felét bátyjával. Az először készséggel nyeldeste a nedűt, de pár korty után prüszkölni kezdett és visszaköpte a vizet. Mara megfogta a száját és kissé összeszorította, majd letérdelt elé és újra a szájához emelte az üveget.
- De, de! Meg kell innod bátyóka. Ettől jobban leszel. - Sherlock újra prüszkölt, de végül sikerült neki még pár kortyot lenyomni a torkán.
- Csak jönne vissza Watson...- sóhajtott Mara és letette a poharat a helyére.
- Watson...? - dünnyögte Sherlock, majd fújtatni kezdett. Tétován, erőtlenül hadonászott a kezével, de Marissa tudta, hogy a hegedűjét keresi. Finoman először az egyik kezébe adta a hegedűt, majd az állához helyezte, és jobb kezébe adta a vonót. Sherlock azonnal elkezdte előre-hátra húzni a vonót tartó kezét a levegőben, így Mara gyorsan a húrokra helyezte a vonót, és bátyja már játszott is.
Először nagyon éles, és zavart akkordokat játszott, ami bármilyen embert képes lett volna hosszútávon megbolondítani. Mara visszasétált a helyére, de ahelyett, hogy újra olvasni kezdett volna inkább leült bátyjával szemben az egyik íróasztal elé. Előre hajolva, könyökét térdein pihentetve meredt előre, a szőnyegre.
- Tudom...hogy most nem igazán vagy a legjobb formádban, és így nem tudsz mit kezdeni azzal, amit mondani fogok....de pontosan ezért, mivel te bevagy éppen állva, én meg itt vagyok, az ügyed pedig megoldásra vár, kicsit átgondolom az egészet. Hangosan, már ha nem bánod. - mondta Mara a bátyjára nézve, és Sherlock, mintha értette volna a lányt, kicsit lassabb tempóba folytatta tovább a hegedülést.
Mara hosszú pillanatokig még őt nézte, mintha csak elbambult volna, majd bólintott egy nagyot és felállt a székről.
- Az egész azzal kezdődött, hogy hullákat találtak egy kaszinóban. Ráadásul egy drága szobában, ahol gazdag emberek tudnak csak szórakozni. Mint utóbb azt kiderítettem egy Ernest Cox nevű férfi is részt vett, akkor este a partiban. Nem tudtam, hogy ő azon két elhunyt egyike-e akiket ott találtunk vagy sem, de te úgy látszik megtaláltad a pasit.
-Mara a háta mögül előhúzott egy gyűrött papírt, melyen testvére írása volt és olvasni kezdte. - Ernest Persival Cox, bordeau-i üzletember, nagytőzsdés, aki másfél évvel ezelőtt vett házat essex-megyében. -olvasta fennhangon, néha bátyjára pillantva. - Mostanában nem csak a tőzsdével foglalkozik úgy látom, hanem saját beruházásai is vannak, egyes tengerjáró, szállítóhajókra. Hmmm... igazán a szíve csücske lehet Dél-Amerika, ugyanis majdhogynem a rakományai háromnegyede onnan származik. A rakomány nagyobb része textil meg vasérc....de van néha pár font prém is. Igazából semmi különlegesnek sem lehetne nevezni az egészet. - Sherlock ekkor hangosan felhorkantott, majd hátra hajtotta a fejét és a plafont kezdte nézni. Marissa az ajkába harapott és letette a lapot vissza az asztalra.
- Nem fogod megjegyezni, amit mondok neked...szóval leírom inkább. -kis kutakodás után talált egy tiszta lapot, amire írhatott, és egy tollat. Maga mellé húzta a tinta tartót és irkálni kezdett némán. Az egész szobában, csak a toll sercegését és Sherlock szuszogását és nyüszítését lehetett hallani, ahogy szenved magában. Épp az utolsó soroknál járt a lány, mikor a fél csukott ajtón kopogtak.
Hátrafordult a székben és Watson krémszínű kabátját látta meg, ahogy belibben a szobába, kalapját a kezében fogva. Először Sherlock-ot látta meg, akit villámokat szóró tekintettel mért végig, majd Marissához fordult nagy hévvel.
- Engedte, hogy megint ezt tegye magával?! - kérdezte fortyogó dühvel.
- Nem én. Mikor idejöttem már így ült ott a székén. Jó hogy csak most jött, a legelején borzasztó irritáló volt a vergődése. Mostanra, mint látja már csak ül egyhelyben és nyáladzik szegénykém. - A lány lebiggyesztette a száját és a bátyjára pillantva az orvos mellé lépett. - John kérem nézze meg az állapotát, nehogy túladagolja magát ez a bolond.
A férfi egyetértőn bólogatott, majd kabátját a karfára dobva Sherlock mellé térdelt és felemelve a kezét megnézte a pulzusát. Majd a nyaki ütőerénél is ellenőrizte. Sherlock megrezzent és felkapta a fejét. Mara közelebb lépett és ijedten látta, bátyjának alig volt írisze. Látszott, nehezen fókuszál az arcukra, de végül biztos sikerült, mert valami olyasmit motyogott, hogy: Watson?!
A doktor homlokráncolva fordult Marissa felé, de szemében megkönnyebbülés csillogott.
- Pár óra múlva kutya baja se lesz. - mondta komolyan, és mindketten nagyot sóhajtottak. -De azért estére a megfigyelésem alatt lesz. Túl sokat használt...nem szokása ennyi ópiumot használni egyszerre... Vajon mi lehetett az indítéka?
- Nem elég ok az, hogy ez egy felelőtlen barom, aki szereti a húgocskáját ijesztgetni az egészségi állapota rombolásával? - Mara sóhajtott egy nagyot, hogy kiengedje magából a mérgét, ami már kezdett a torkában felmászni, majd a kabátjáért indult.
- Már megy is?- kérdezte Watson utána fordulva.
- Nem hiszem, hogy a dajkálásomnak már hasznát vennénk, ha maga itt van doktor úr. - mosolyodott el könnyedén a lány. Watson mellé lépve karon fogta, így Marának vissza kellett hozzá fordulnia.
- Igen, tessék? - húzta fel szemöldökét. - Szüksége lenne még a segítségemre?
Watson elhúzta a száját és Sherlock felé bökött.
- Tudja...Mary megakart már régen látogatni, és...
- Most pont ide tart? - folytatta belé a szót a lány és mindentudón elmosolyodott. - Nem probléma, nem olyan sürgős ügyről van szó, szóval maradhatok segíteni.
- Lekötelez kisasszony! - vigyorgott a bajsza alatt John. - Kérem, segítsen bevonszolni ezt a kábult barmot a szobájába.
- Utána kicsit összepakolok, maga meg szellőztessen ki! - bólintott Mara és visszatette kabátját a helyére.
Watson a Sherlock széke mögé lépett és erősen megragadta a férfi karja alatt, Marissa pedig a lábánál fogva emelte fel a székből és elkezdték becipelni a szobájába. Sherlock végig artikulálatlan beszédet folytatott magával, erőtlenül kecmeregve a kezek alatt, majd mikor ledobták az ágyára fogta magát és hasra feküdt, fejét pedig beletúrta a párnába.
- Nem fullad meg így? - kérdezte húga, miközben karba tett kézzel álltak az ágy felett.
- Áh, majd ha kell neki levegő elfordul. - legyintett John és sarkon fordulva vissza sétált a nagyszobába, Mara pedig követte, miután takarót dobott bátyja hátára.
Amíg a doktor helyre tolta az asztalt és az ülő alkalmatosságokat Marissa rendbe szedte a lapokat, a szanaszét dobált könyveket és elrakta Sherlock hegedűjét a polcra. Megigazította a szétcsúszott szőnyeget, majd lekiáltott Mrs. Hudson-nak, hogy csináljon nekik kávét. Amikor a hölgy felhozta a porcelán csészéket, a kancsóval meg a kanalakkal, akkor hallották meg a kopogást az ajtón.
- Ez bizonyára Mary lesz. - kapta fel a fejét John és izgatottan leszaladt a lépcsőn.
- Hát a drága bátyját hol hagyta kedvesem? - kérdezte Mrs. Hudson, miközben a csészéket helyezték el az asztalon. Mara elvigyorodott és a bátyja szobája felé bökött.
- Épp elmélkedik. - erre a házvezetőnő felhorkantott.
- Na és min elmélkedik a mi géniuszunk?
- Hogy hogyan kell párnába dugott fejjel lélegezni. - kuncogott a lány. - Azért remélem nem viszi túlzásba....Rossz lenne ha így érne véget a testvérem....ilyen idióta módon.
- Valóban? - nevette el magát a nő.
- Mrs. Hudson! Na de kérem! - kacsintott rá a lány. Ekkor lépett be az ajtón a doktor úr, oldalán pedig Mary Morstan.
John Watson előre lépett és az új vendégre mutatott.
- Miss. Holmes, szeretném bemutatni magának Miss. Mary Morstan-t. Mary, drágám, a kisasszony Marissa Holmes. - Mary lágyan elmosolyodott és előre lépve kezet rázott Marissával.
- Nagyon örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem önt! - mondta Mara. - A doktor úr már nagyon sokat mesélt magáról.
Mary Morstan elpirult, fakószőke haja meglibbent, ahogy kissé lehajtott a fejét.
- Nos bevallom, nem ilyen találkozásra számítottam. - a nő még jobban elpirult. - Szégyenlem magam, de eleinte kétségeim voltak a megismerkedésünkkel kapcsolatban. Hisz maga Sherlock Holmes húga...és hát a nyomozó úr....
Mara könnyedén elnevette magát, mert tudta mire akar kilyukadni a nő. - Nos igen, Sherlock-nak valóban megvan a maga személyisége...és előadási módja, ahogyan ismerkedik. De me aggódjon, jobban nem is tudnék a bátyámtól különbözni. - erre a kijelentésre a nő megkönnyebbülten sóhajtott egyet, de Watson feddőn Marissára nézett és megköszörülte a torkát.
- Úgy véli, kisasszony? -kérdezte feltűnő éllel a hangjában.
- Igen doktor úr. Remélem, hogy igaz az állításom. - vigyorgott Mara. - Na, de ne is fecséreljük tovább az időt, kérem Mary- már ha szabad Mary-nek neveznem- kérem üljön mellém, és egy forró kávé mellett könnyebben eltudunk majd beszélgetni! - Mary bólintott és Watsonra pillantott. - Drágám, remélem te is maradsz a kávéra.
- Hát persze Mary. - Watson odalépett az előtérbe húzott asztalhoz és kihúzott két széket a hölgyeknek. - Kérem, jöjjenek hölgyeim. Ne várassuk tovább a kávét, mert a végén kihűl.
Marissa és Mary egymásra néztek és egyszerre elmosolyodtak. A lány úgy érezte, remek beszélgetés vár rájuk, és hogy ma szerzett magának egy újabb barátnőt.