Aznap Marissa fáradtan vonszolta magát haza. A szokásosnál azért élénkebb volt, de lelkileg a föld alatt érezte magát. Mikor betért abba, az utcába, ami az övé előtt volt, lelassított. Szerette a Kingdom Street csendes kis házait. Sajnos ő társasházban élt, így neki csak egy kétszobás kis lyuk volt, de itt ezen az utcán csodás házak sorakoztak. A fák elegáns gömbbe voltak nyírva, alattuk csak rózsákat növesztettek. A nagy, családi házak előtt nem volt kerítés, a zöld gyepet lelkiismeretesen gondozták a száz meg száz fajta virággal és dísznövénnyel egyetemben. Gazdag negyed volt ez a javából, de nem a leggazdagabb. Az ember átlagosnak, talán jómódúnak mondaná ezt a helyet. De Marissának ez luxus volt a javából. Gyermekkorában nagy házban éltek, tenger fűvel körülötte, de az egy nagyon régi ház volt, a családi "vagyon". Ezek új és drága házak voltak, egytől egyig. Fehér vagy mézszín vakolatuk csodás érzést kelltett az emberben, vörös és szürke cserepeikkel. A megannyi ablakban mindíg volt valami színes, illatos virág és csipke függöny takarta a benti élet titkait. Mara nagyot szippantott a friss levegőből, abból a rikta friss, tiszta levegőből. Szinte csak topogott egyhelyben, nem akarta elérni a következő jobbkanyart, ami az ő utcájába vezeti, a Westbourne Terrace Road-ba. Az volt a "foghíj", ahogy ő hívta az otthonát jelentő betonkockát. Vörös és barna téglái, mint egy pofoncsapás érik az embert, a kifinomult, lágy fehér házacskák után. Soha sem tudta megérteni igazán, miért rondítják így el, egy utca szépségét a következővel. Régi lakóházak és üzletek sorakoztak egymás után a Westbourne Terrace Road-on. Nem újjították fel, ezt a részt, miért is ne?! Hát biztos ez is ugyanolyan kelendő lesz, mint a többi körülötte... Nos ez igaz volt. Drága itt a lakbér nagyon. Ezt a lány akkor is tudta, mikor ideköltözött, de nem érdekelte. Ha már Londonban, Anglia fővárosába költöztek akkor nem egy patkánylyukba fogja tengetni a napjait, hanem megadja a módját az ittlétnek. Nos, talán a lakbért bírná is a közeli pub kiszolgálójaként, de az utolsó két év az itteni egyetemen, saját zsebből, már nem volt megoldható. Így jött a piszkos munka. Nappal kiszolgáló, este bérgyilkos. De ma szabadnapja volt mindkettőben. Órája is csak délelőtt volt, így hát most kotródott hazafele az ágyába. Nehézkesen megmászta a három lépcsőfokot, mégegyszer felnézve, ellenőrizte a helyes házszámot, nehogy megint a szomszédnál dörömböljön, majd elővette kulcsait. Az ajtót az előző lakó szétbarmolta, így a nyitás kissé nehézkes. Mara nekiveselkedett és két vállökés után, nyikorogva kitárult az ajtó. Félhomály fogadta.
- Hé, megjöttem fiúk! - kiáltotta fáradtan. - Rolf? Myram? Woyra? Ébren vagytok szépségeim?
A folyosó elején megállt, levette a kabátját és meggyújtotta a petróleum lámpát, ami a szoba közepén fügött alá. Amint fellobbant a láng, három sötét árny rohant felé a szűk folyosón. Mara letérdelt és arcát egyik kezével védve félig átfogta a rohanó "valami" nyakát. Leteperték és rámásztak, ám a lány ezt cseppet sem bánta, sőt halkan felkacagott, ahogy körülállták.
A fényben három óriásira nőtt kutya csóválta a farkát boldogan, gazdájuk érkezte miatt. A legnagyobb, egy éjsötét újfunlandi kan, Rolf volt. Vörösesbarna szemei, mint egy démon parázsló szeme tapadtak a lányra, de Marának Rolf szeme csak a meleget és megnyugvást jelentette. Odatrappolt a lány elé és kíváncsian szagolgatta az arcát, nedves orrát oda-oda nyomva Marissához. A legfiatalabb kutyája egy ír farkaskutya szuka, Myram, vadul szagolgatni és töfködni kezdte a kezét, és nyughatatlanul csóváló farka folyamatosan dobolt a ruhatartó fáján. A harmadik kutyája a legszebb, Woyra, kan, angol masztiff volt. Zsemle színe, füleinél és lábánál kávébarnává sötétedett. Jámbor állatok voltak mind a hárman, aki betért ebbe a lakásba, és ártalmatlannak találták, legtöbbször csak megszagolgatták, megnyalták és a vendég vállára ágaskodtak. Ám Marissa nem csak "kedvencként" tartja őket. Kölyökkoruk óta vele vannak, és megvételük óta a lány állandóan tanította őket. A "marad" és "ülj", alapvető dolgok mellett betanított nekik pár életmentő dolgot is...
- Jól van, jól van drágáim. Vissza a konyhába, gondolom éhesek vagytok már, én is az vagyok... - Mara átverekedte magát a hatalmas kutyatestek között és belépett a nagy szobába. Egy egyszerű pult választotta el a kis konyhát a háromszor nagyobb nappalitól. Három bárszék volt csak, ülőalkalmatosságnak az evésre, de még otthonról hozott Mara egy kényelmes kanapét. Egy kis ablak jelentette az egyetlen fényforrást, szemben a konyhával, a bal oldalon. A bejárattal szemben még két ajtó magasodott a kis belmagasságú lakásban. Egyik a fürdőszobába vezetett, a másik még két szobát rejtett magában, egyik a lány hálószobája volt, a másik a kutyusok "otthona". Fogott három fatálat és a húspiacról vett marhalábszárakat szépen belerakta, majd a nappaliba sorba lerakta őket. A kutyái nyálcsorgatva topogtak előtte, egymást lökdösve, de egyik sem ért a húshoz. A lány egyenes háttal megállt a tányérok mögött és felemelte bal kezét, erre a kutyák felkapták fejüket. Farkuk csóválása megállt, és szinte látni lehetett ahogy bőrük alatt megfeszülnek az izmok. Mind a tálakon tartotta a szemét.
- Coimhead a-mach! - mondta, mire a kutyák még jobban lemerevedtek.
- Ionnsaigh! - kiáltotta a lány és bal kezét lecsapta a levegőben, a húsokra mutatva. A három kutya egyszerre lőtt ki, mögöttük feldúrva a szőnyeget, és a padlót kaparva igyekeztek a hús irányába. Óriási vehemenciával kezdték el marcangolni a húsokat, pofájukba kapva az egészet és morogva rázták ide oda, míg egy-egy nagyobb falat ki nem tépődött a nyers húsból. Mara anyai szelídséggel és némi büszkeséggel nézte állatait. Nem a trancsírozásra és pusztításukra volt büszke, hanem arra, hogy milyen csodálatosan okosak a "kis" kedvencei, hogy ezt az igen nehéz trükköt megtudták tanulni, és hibátlanul végre tudták hajtani. Elhaladva mellettük megpaskolta Woyra oldalát, mire a kutya újra elkezdte csóválni a farkát. Egyetlen egyszer sem morogtak rá vagy kaptak oda hozzá mikor ezeket gyakorolták. "Okosak az állatok." gondolta ilyenkor. "Tudják kiben lehet bízni, és kiben nem."
Fél óra, és egy tál haggis után, Mara betessékelte kutyáit a szobájukba. Miután libasorba bekocogtak, a lány is utánnuk ment. A szoba padlóján tucatnyi rongy és lyukas pokróc hevert. A szoba másik végében egy kis ajtó volt, ki a lakókkal közös kertbe, ahova Marissa egy kerítéssel elválasztott kutyakenelt építetett ki. Ide jártak ki a kutyusai "ügyet" intézni, meg ha friss levegőre vágytak, bár esténként lezárta a kenel és a házba vezető utat, nehogy valami árnyat látva kint ugatni kezdjenek. Most sötétedésig kivitte őket a kertbe, bár leggyakrabban inkább sétáltatni szokta őket, vagy elviszi Mycroft bátyja telkére, szaladgáljanak kedvükre. Kutyáit letudva újra visszavánszorgott a nappaliba és szétnézett a mai pusztításukon. A lány imádott olvasni, illetve egyetemista létére muszáj is volt neki olvasni, így könyvespolcok híjján, ezernyi könyve mind magas oszlopokba és halmokba feküdtek, várva arra, hogy újra kézbe vegyék őket és olvassa tulajdonosuk tartalmukat. A kutyák persze nincsenek tisztelettel a tudást tároló művek iránt, így napközben leborogatják az oszlopokat. Pár óra rendrakás után Mara hullafáradtan zuhant, mindenestül a kanapéra.
- El ne merj aludni itt...- motyogta magának, de már érezte, elkésett ezzel a kijelentéssel. Szemhéjja fokozatosan kezdett ólomsúlyúvá válni, s pár másodperc után már el is aludt ülve.
Marissa reggel arra kelt, hogy valami üvölt a hálószobájában. Átakart fordulni a másik oldalára, de a mozdulat közben zuhanást érzett, majd a tüdejéből a levegőt kipréselő talajt. Lassan feltápászkodott és szétnézett. A nappaliban aludt el.... A kutyák még alszanak...
- Mi a fene ez a szirénázás?! - szemét dörzsölve bebotorkált a szobájába és a hang forrását meglátva, minden bevillant neki. Ezt Sherlock csinálta neki. Egy újfajta ébresztőóra volt, ami csak bizonyos napokon csörgött ilyen korán.... Amikor a lánynak reggeli órája volt az egyetemen!
Marissán átfutott a hidegzuhany. Rámeredt az órára. Már fél nyolc volt. Háromnegyed óra kellet mire lesétállt az egyetemhez, egyed óra, mire elkészül eleve itthon, és tíz perc mire a kutyáit leadja Mycrofthoz... És neki 8.45-re az előadó teremben kellene lennie. Ember még ilyen gyorsan nem váltott ruhát, szedte össze könyveit és mosta meg az arcát, mint Mara. Négy percel később, már Mycroft háza előtt dörömbölt az ajtón. Senki nem jött ki, így kutyáinak maradj-t parancsolva visszarohant a bérkocsihoz, amit pár pillanattal ezelőtt fogott és beugrott az ajtaján. Mire háromnegyedet ütött az óra Marissa lihegve, kusza hajjal, csöndben besomfordált a nagy terembe és leült a helyére.
Délután háromkor végzett, s ezután egyből a Pub-ba igyekezett, ahol felszolgált.
A nap vége felé újra fáradtan, csapzottan és elcsigázva vitte haza kutyáit, majd adott nekik vacsorát, aztán magának. Ma azonban hősiesen betudta magát vonszolni az ágyához, hogy aztán újra álomba zuhanjon úgy, ahogy egész nap volt.
Ez ment már vagy három éve, változás nélkül. Mara minden erejét latbavetve tanult szorgalmasan, felszolgált, gondoskodott háziállatairól és hébe-hóba, ha volt alkalma és megbízója eltett pár embert láb-alól.
Lassan az őszi szellő zúzmarát és deret kezdett hozni a hajnallal. A fák színpompázó levelei lehulltak a földre, hogy aztán semmivé váljanak. A napok egyre rövidebbek voltak, a lány néha már estékbe nyúlóan dolgozott és tanult minduntalan, míg egyszer csak, egy fagyos hajnali reggelen arra ébredt, hogy gyengén szállingózik a fehér hó, a szürke égből.
- December hava... - sóhajtott, ahogy a zúzmarás ablakon kinézett. - Kár, hogy nem marad meg a hó. - ezzel fogta és visszahúzta a függönyöket. - Nemsokára jelentenem kell. - sóhajtott. Az éjjeliszekrényéhez lépet, kihajtotta a harmadik fiókot és kotorászni kezdett a ruhái között. Hamarosan nekiütköztek ujjai a colt-ja hideg markolatának, de most nem az kellett neki. Tovább keresgélt, míg a fiók leghátuljában, a legallján megtalálta amit keresett. A markába fogta és kihúzta a holmik közül. Egy ideig csak a csukott öklét bámulta. Nem akarta a tenyerét kinyitni, mert tudta, hogy mekkora horderejű, az a kis valami, ami most a tulajdonába került. Hónapokig kutatott utánna, hasztalan, de a legutolsó bevetése előtti héten végre rámosolygott az Isten. Lassan nyitotta ujjait, mintha bármelyik pillanatban elrepülhetne az a valami a kezéből, mint egy pillangó. Egy kis jellegtelennek kinéző, rézgyűrűt szorongatott idáig.
- Más zaciba adna téged drágaságom. - mosolygott a gyűrűre. - De nekem te vagy az első lépés.
Mikor rázuhant a hugyálás után visszasiető férfira, érezte, hogy szervei összenyomódnak a súlya alatt, és valami hangosan- nagyon hangosan!- reccsen. Ilyenkor mindíg rosszul érezte magát. Csinált ilyet már azelőtt, tudta hogy mennek a dolgok a testen belül, de mégis... Szörnyű hallani a szétroncsolódó bordák és gerinc hangját. Olyan magasról ugrott a fickóra, hogy még az ő sípcsontja is megérezte, kicsit sajgott. Lelépett róla, és megfordította a fickót, hogy arccal az ég felé nézzen. Nem nézett az arcra, hanem egyből kutatni kezdett a zsebeiben. Iratok, egy bicska, pár szál zsinór meg egy pénztárca. Tüzetesen átvizsgálta a pénztárcát, de nem találta meg, amit keresett. "Ez a családodnak még jól jöhet. Már ha van családod, aki hazavárna." fejét kicsit oldalra döntve elgondolkodott.
-Nem. - suttogta keményen magának, majd gyorsan körülnézett, nem e időzik túl sok időt a tetthelyen. - Ez csak egy munka. A halál elérte volna nélkülem is, én csak megkönnyítem a dolgot. -ezek párszori ismétlése után visszafordult a hullához. Már érezte a csizmája orránál a vért. Valamit talán kilyukasztott a mellkasán kívül? Nem fontos. Már nem fontos. Visszatért a kutajodáshoz. Mikor a zsebekben nem találta meg a dolgot, felvette a fickó kezeit és minden egyes ujját átnézte. Végül a jobb kezén, a gyűrűsujjon megtalálta a kis gyűrűt. Lehúzta a fickó meredt kezéről az ékszert és becsúsztatta a zsebébe.
- A pénzt megtarthatod. -suttogta. - Remélhetőleg engem, a halálodért busásan megfizetnek majd. - újra körülnézett, majd az árnyékokkal együtt eltűnt.
Hirtelen újra a szobájában találta magát, a bútoraival, a könyveivel... és a gyűrűvel. Megforgatta a kezében, majd keresett magának egy ócska zsinórt, felfűzte rá, és tunikája rejtett zsebébe becsúsztatta.
Ideje volt felöltöznie. Ez egy kivételes nap volt. Nem kellett mennie órára az egyetemre, nem kellett szortíroznia a szűk kis asztalok között, csapkodó kezek és részeg arcok társaságában. Nem kellett ma egyetlen egy embert sem megölnie. Csak megetette a kutyáit, megsétáltatta őket, majd némi jó előérzettel elindult reggelizni a báttyjaival. Mindezalatt a kis gyűrű ott rejtőzött a zsebben, és nem is fogja onnan kivenni, míg el nem jön a ideje.
Most nem tudta kire bízni kutyáit, így elővette a legbiztonságosabbnak látszó nyakörveket és pórázokat. Mint mindíg, most is egy kényelmes nadrágot is felvett a szoknyája alá. Persze, nem mindennap kényszerül rá az ember, hogy rendőrök, vagy bandák vagy kigyúrt őrök elől fusson, de azért mégis... Mellesleg, ez Marissánk egy plusz biztonsági érzetet adott. Azért a nadrág mindíg jobb, mint a hosszú, mindenbe beleakadó szoknya. Egy védelmi kést is elrejtett az kézfejénél, majd választva egy elenáns kabátot, ami passzol a kosztümjéhez, kiterelte kutyusait az utcára. Amint kiért a nyüzsgősebb utcákra, az emberek felkiáltva, meglepődve vagy éppen röhögve nézték, ahogy elhalad mellettük egy "törékeny" leány, előtte meg három pokolfajzatot vezet, amik két pillantás alatt kiránthatják a karját a helyéről. Nos ez igazán nehéz lenne Mara esetében, ugyanis a szokásos mászástól, ahogy felkell magát tornászni a párkányokon, erős izomzata lett a karjának és a lábának. Otthoni edzésként például a negyvenhét kilós Myram-ot szokta emelgetni, de elbírja egyhelyben a hetvenkilós Woyra-t is.
Vidáman terelgette kutyáit az utcán, néhol megálltak, hogy szétnézzenek a kutyák vagy szagolgassanak egy-egy árust, de végül egy óra alatt eljutottak addig a kis kávézóig, ahol megbeszélték a találkozójukat. Kellemes illatok szálltak ki az ajtón, mikor egy betérő- vagy kimenő vendég kinyitotta azt. A kutyáit szépen sorrba leültette a kirakat előtt, ő pedig belépett a kávézóba.
Le goût des étoiles- a Csillagok íze. "Remélem finomnak hiszik itt a csillagokat..." Marissa megállt a bejárati ajtó előtt és körülnézett. Rengeteg vendég volt a délelőtti órákban, ráadásul mindjárt dél. Sok pár ült szétszorva a kávézóban, egymással vidáman beszélgetve, néhol egy hangos kacaj is felhangzott. Fiatalok és idősek egyaránt szerettek ebbe az üzletbe járni.
- Itt...olyan idilli a légkör. - ezt a hangot jól ismerte Mara. Oldalra fordult, s egyből meg is látta két bátyját háttal neki, a kirakat mellett. A kutyái előtt ültek.
- Hogy mindíg hozza a dögöket. - csóválta a fejét egy Sherlocknál is magasabb alak. Barna szövetöltönyt viselt, s elmaradhatatlan esernyője most sem hiányzott a lába mellől.
- Nézd el neki, a kutyák az egyetlen társai a kis szobájában.
- Jó titeket látni fiúk! - Marissa a sértéseket elnézve, mosolyogva lépett melléjük. Mycroft egyből felállt és melegen megölelte, még egy puszit is kapott a homlokára a lány, Sherlock azonban ülve maradt. Mara neki is biccentett, majd egy széket elhúzva a legközelebbi üres asztaltól, leült melléjük.
- Látom kávéztatok már. - mondta és az üres csészékre mutatott egy újság és egy könyv társaságában. Fivérei szinte egyszerre nyitották szájukat, valami lenézőt vagy csípőset intézve a lány felé, de az megelőzte őket. - Nos megyünk még valahová, vagy itt fogunk kávézni ebéd helyett? Mindegy is, gondolom ha már ennyi időt vártatok rám, hogy félig beleszáradt a kávé a csészétekbe, még van annyi időtök, hogy megvártok engem is a kávémmal. - azzal választ nem is várva felkelt a székéből, és a pult felé indult, hogy rendeljen. Miközben a kávéjára várt, visszaült a bátyjaihoz. Azok ketten valami politikai túszról beszélgettek, így Mara élesen fülelt, bár nem szólt bele a csevelybe.
- Mara ugye mostanában nem csinálsz semmilyen sötét munkát? - kérdezte Mycroft hirtelen.
- Öm. Nem. Épp most fogom leadni az utolsó ügyemet.
- Áh, ezt csodás hallani! - csapta össze a tenyerét Sherlock. - Végre!
- Igen, végre megszabadulok ettől az ügytől. - bólogatott Mara, bár azt nem mondta el, hogy csak a legutóbbi célpontja halálát közli a felettesével. Azután jön a többi....
- Ezt megünnepelvén elviszlek titeket a Royal-ba, ott megebédelünk, majd sétálhatnánk egyet a Hyde parkban. Mit szóltok? - Mycroft már intett is a pincérnek, hogy szedje össze a csészéket és adja ki a számlát.
Már a következő állomásukra igyekeztek, mikor egyszer csak Sherlcok Mara felé fordult.
- Mondd miért nem engeded, hogy rajtuk is kísérletezzek? Nem fájna nekik ígérem. - mutatott a lány körül haladó kutyákra.
- Tudod te, hogy mire gondolnak az emberek, amikor azt mondja valaki kísérletezés? - vonta fel a szemöldökét Marissa. - Megsúgom, nem a legjobbakra!
Sherlock sértődötten elfordult, és a séta további részét némán tette meg, miközben húga és bátyja élénken beszélgettek szinte mindenről. Az ebéd fesztelen hangulatba telt, bár eleinte akadtak nehézségek. A pincérek és a kidobók nem akarták beengedni Mara kutyáit, így annyiban maradtak, hogy az étterem előtt kiköti őket, és egy pincér minden öt percben rájuk néz.
Ebéd után elindultak a park felé. Marissa nem evett sokat, hisz még dolga volt délután, ami megköveteli az olajozott testmozgást. Ahogy haladtak az utcákon a lánynak végre volt ideje kicsit magába nézni. Testvérei némán elmeregtek magukban, így neki sem volt más válsztása. Párszor odaszolt hű társainak, csitítgatta őket, ha morogtak vagy ugattak. Beszéd helyett, most inkább csak nézelődött. Szívesen elnézte volna egész nap a jövő-menő emberek arcát, kitalálni vajon mire gondolnak, miket éreznek, mit csinálnak a nap folyamán. Sokszor kell ilyet csinálnia munka közben is, és nem csak a bérgyilkolás közben. A pub-ban is megszámlálhatatlan sokszor segített neki megállapítani először egy vendég agyi állapotát, és csak utánna menni oda felvenni a további italok rendelését. A csípős levegő enyhe iszap és szemét szagot hozzott magával, de szerencsére a következő fuvallat a fűtéshez használatos szén illatát hozzta magával, ami Marát azokra a telekre emlékeztette, amikor mind elutaztak Németországba és a hegyekben szánkóztak, és utánna a szállás felé tartva is ugyanezt a szenes-illatot érezte.
- Na szóval, hova megyünk? A Hyde parkon belül? -kérdezte Mara.
Mycroft sejtelmesen elmosolyodott.
- Kicsit sétálgatunk...a többit meg ott meglátjuk jó?
Marissa csak megvonta a vállát. "Vajon mit terveznek ezek?"
A Hyde Park, még így, tél elején a hidegben is nyüzsgött az emberektől. Nagy sapkákban, sálban és hosszúkabátban sétált mindenki, néhányan a tó előtt ácsorogtak, vagy a téli zenészek és borárusok között gyülekeztek.
- Na akkor? Vagy csak sétálunk? - Mara körülnézett és szomorúan kellett belátnia, hogy annyiszor volt már ebben a parkban, hogy szegény, már semmi újdonságot nem adhatott neki.
- Kísérletezünk. - mondta Sherlock.- A segítségünkre lehetnél.
Mara rásandított, majd Mycroftra. Az védelmezőn felemelte a kezét. "Én is csak áldozat vagyok."
- Ti kis sunyi dögök! Mit akarsz Sherlcok?! Mihhez akarod, hogy segédkezzek a szabadnapomon?
- Csupán egy egyszerű kis hipotézisem van, azt kéne alátámasztani...vagy éppen porba tiporni. - egyszerűnek hangzott, és egyszerűnek is nézett ki.
- Szóval. - Sherlcok felugrott egy padra. - Mycroft te leszel a támadó, vagyis az, aki után nyomozok. Jó testfelépítésű fickó lehet, szóval kérlek fogd magadhoz azt a súlylabdát. Úgy, köszönöm. Igen és most állj oda. Igen, úgy. Mara, te kérlek vedd fel ezt. - a lába mellett lévő vastag védőingre mutatott, amit talán a közékori lovagok hordhattak.
-Ez minek?! - kérdezte a lány.
- Mr. Halrok úgy esett ki az ablakon, hogy egy középkori páncélba volt rejtéjes módon öltöztetve. Ne aggódj, nem lesz bajod.
Mara puffogva felráncigálta magára a vastag, talán ólommal vagy valamilyen nehézfémmel megtömött vászoninget. "Jézusom lehet vagy negyven kiló!?" Ahogy belebújt bal lába kibillent egyensúlyából, s a rossz súlyelosztásból adódva hirtelen hátradőlt. Kezével csapkodva próbálta visszaszerezni egyensúlyát, de nem sikerüt. Már érezte a fejében a zuhanás libabőrös érzését, amikor Sherlcok lenyúlva érte megragatdta a mellkasánál az inget és visszahúzta magamellé.
- Ebben elfogok esni! Leveszem! - mondta a lány aggódva. Kutyái várakozásteljesen figyelték a jelenetet a közeli fák közül. Mycroft is feléjük fordult.
- És most? - tárta szét egyik karját. A másikkal a labdasúlyt fogta. Sherlock legyintett felé párat és visszakiáltott.
- Pillanat! - visszafordult a húgához. - Segítek ne félj. Mássz fel a hídnak a szélére, arra a kőkorlátra ott. - a tó melletti hídra mutatott.
- Miért? Nem. Sherlock ez egy közterület, nem--
- Nem, mi? Nem lehet azt csinálni amit akarok egy szabad területen? Ez nem megy szembe a renddel és a törvényekkel. Pedig neked igen jól kéne tudni, mik azok, amik szembemennek!
Marissa összeszorította az álkapcsát, majd sarkon fordult és a hídhoz masírozott.
A bámuló szemekkel nem is foglalkozva fellépett először egyik, majd másik lábbal a keskeny kőpárkányra. Egy darabig még guggolg, hogy megtartsa egyensúlyát, majd lassan felállt. Sherlock mellette állt a hídon.
- Pompás! - nézett fel a lányra. - Most csak állj ott, és próbálj meg nem leesni a tóba.
- Sherlock?!
- Nem lesz baj. Ha minden a terv szerint megy, nem esel bele!
Visszafordult Mycrofthoz.
- Na akkor Mike! Fuss el idáig, ahol én állok, majd dobd a ladbát Marának.
- Ne nevezz így Sherly! - kiáltotta vissza bátyja.
- Hogy mit csináljon hozzám?! - kiáltotta Mara, és heves mozdulatára vészesen megingott. Kapkodva a levegőt, körözve karjaival gyorsan visszahozta az egyensúlyát és kérlelve ránézett bátyjára.
- Sherlock kérlek! Nem akarok leesni!
- Tudsz úszni. - vonta meg vállát bátyja. - Most Mycroft!
- Tudok, de az még nem ok arra, hogy ússzak is! Sherlock én leugrok nem fogom-- Mycroft figyelmeztetőn kiáltott a lánynak, mikor hozzávágta a labdát. Marissa épp időben fordult felé, hogy elkapja a labdát, ám nem tudta időben megvetni a lábát és törzse vészesen hátrahajolt. Az ijedségtől még a labdát is elfelejtette eldobni. Sherlcok felé nyúlt, de nem tudta elkapni a lány karját. Pár pillanat múlva Mara sarka lecsúszott a peremről. Kiáltva eldobta a labdát, majd kalimpálva pár pillanatig, még talpon tudott maradni. Aztán hirtelen érezte, ahogy a súlypontja átdől a másik oldalra és szeme elől Sherlock, Mycroft, a kutyái és a park lesodródott, fehérséget látott, majd a nyakára és a tüdejére robbanó jéghideg, sötét és folytogató vízet érezte mindenütt. A jéghideg víz rázni kezdte a testét, érezte, lassul a mozgása, a szívverése és homályosodik a világ körülötte. Az ing, még mindíg rajta volt, így most, hogy nedves is lett hatalmas erővel húzta felelé a lányt a tó fenekére. Kalimpált a lábaival és karjaival, amennyire csak tudott, de mind hiába. Erölködése ellenére egyre csak süllyedt lefele a mélybe. Marissa egy örökkévalóság után végre megérezte a tó iszapos, puha talaját. Elakarta lökni magát a talajtól, de csak még jobbab belesüppedt a mocsokba, és mostmár a jobb lábát nem is tudta mozdítani, beleszorult az iszapba. A levegő fogyatkozott mellkasában, s lassan égetni kezdte tüdejét. Tekintete néhol kitisztul, néhol elhomályosult. Lehajolt, hogy kikaparja a sarat a lába körül, de tüdeje nem bírta tovább, és izzó vasként vágott át a torkán a légszomj. Kiáltott egyet és ezzel megpecsételte saját sorsát. A víz betódult a száján át le a torkán, bele a tüdejébe. Reflex szerűen kezdett össze majd kitágulni mellkasa, gyomra és torka, hogy kipumpálja a benne lévő vizet, de mindhiába. Mara nem bírta tovább, fekete foltok táncoltak előtte, majd végül, hirtelen elsötétült előtte minden. Miért nem jön érte Sherlock?! Vagy Mycroft? Hol vannak most ők? Miért nem küldik érte Rolf-ot?! Vagy már keresik....? Ezek a gondolatok cikáztak egyre lassabban az agyában, végül csak a semmi maradt vele. A Semmi és a jéghideg víz ölelése.